Ragyogj, messze fénylő

Az én pincém messze van nagyon. Félnapig is megyek vonaton. Félnapig kerülöm a jeget.   Lesem a vonat-   ablakból a hegyet. Présházam fehér oszlopait. Csúcsok kék indigó ormait. S amikor elérek odáig,   szinte lobogva   futok fel a házig. Nagy üvegem zöldszín smaragdja szabad jelzést vág az utakra! Vállon a kis-hordó, előttem   billeg a hóban,   ballag egyre följebb. Januári présház varázsa ébred az apró sziporkákba. Az alvót kristállyal hasítva,   ragyog a télnek   életnyújtó titka. Ragyog a táj tiszta fehéren. Ragyog a bor a hó tüzében, ahogyan emelem feléje,   teli poharam   Badacsony hegyére. Bor tüzén át nézem, kóstolom. Poharamban ég a hegyorom, amely ottan jéggel takarva   idenéz éppen   a pinceablakba. Mint deres, őszfejű óriás ránkmosolyog s földerül a ház. Földerül körbe a sok pince,   atyját köszöntve   a sok boros icce. Atyját, aki visszakoccintva, úgy ül ott, mintha velünk inna. Ízlelve az új-bort, amelyik   csireg, csurdogál,   amint móddal fejtik. Első fejtés, január hava. Seprők, borok édes illata öleljetek, messziről jövök   s kell a szívemnek,   hejj! kell e kis öröm! Kell ez a tűz! És a tisztaság! Versbe, szóba a gyöngyöző láng! Kell a borok bazalt ereje.   Ragyogj messze fénylő!   S Badacsony hegye!