Fénylett, mint új elem

A sercegő, égtükrű jégre varázslóként, minden ütésre sikoltó csillagot vágott a szeg. Repült a könnyű fakutya! Magamalkotta villogó tejút szikrázta mögöttem, kedvem merre fut… Zöld, dermedt víz fölött hajlott a jég. Mint hinta lendített a szárnyas út. Ellipszisek meghajló tünde válla sercegve lendített a jégbemártott tájba… Nádszál és bazalt-hegy közé feszítve szállt a jég-trapéz, mely tartott és alattam minden szeges csapásra, mint jégre-sújtó villámlásra, rebbent a vad csapat: piroslószárnyú gyors halak cikáztak lent a fakutyám alatt. Követtek, mint az árnyék! Nem mellettem, alattam úszva, jéggel leforrasztott azúrba kísért az élő némaság: mint torpedók! S szívemre kötve feszült az ég kanóca s fent a nap a hófelhős-fojtás alatt fölrobbant, mint egy óriás gyutacs, s köröttem minden szerte-sziporkázva fénylett, mint új elem e néma robbanásba.