Sziklából kihajló

Hatvan versért vettem hatvan mandulafát. Mint az izmos szüzek, amazon katonák suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva, nádak távcsövein néznek át a tájba. Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa, pereg a húszfokos ostorívű partra. Széleset kanyarít… Aztán visszarántja öblös ágyékaik szirén suhogása. Zöld-arany tüdővel hínár és felhő közt homlokukon lüktet fenyőből örökzöld. Hajuk ezüst háló… S eltűnt három évem sugárzik a szirmok kék lombik csecsében. Mint a virág, hogyha megtermékenyülve, kerekül citromról pozsgás rózsaszínre, én úgy nézem már e hatvan mandulafát: telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát, rózsaszín hűs testük napba feszülését, nagy bika-alkonyok mézes csepegését… Tavaszi rózsából csontkeményre válva, ráfeszül szívemre a sok őszi dárda, mint a csont, bordázva, éles termésükkel, s bársonyuk lehántva, játszom e szűzekkel. Sziklából kihajló hatvan déli virág! Szép csavart derekú édes mandulafák.