Telek, nyaraknak változása

Nem vagy rózsaszín isten! Korod sem Aphrodite kyprosi kertje… Fonnyadva hull rólad az ifjúság… Fény-harmatok hűvös derűje alig volt tiéd és izmod, hajad, szemed, mint rebbenő madársereg rádnéz s gyors szárnyait kitárja… Olümpi hajnalod rózsatej pírja, az arannyal-vert tereknek lába hová tűnt?… Bíborlik eged, mint alkonyok rövid varázsa! Az ifjúsággal száll az isteni! Márvány-kék, telt boros hegyek, s a szikrázó bozót mosolygós, gyűrűs kecskenyája csörtetnek édenek alkonyi zuhatagába… S a sejtek tengerzöld szivacs-vizén az éveiddel jött a szén és kalapács! Ujjon, tenyéren Hephaistos páncélos tükre, a sárga kérgek lángja! Lándzsás hegesztő lámpa izzó jegében a forrasztás világa… Megannyi rés… Hajszálcsövek oroszlán szája! Lappangva mar a szerveidbe Hades alvilága… Nem fecskék és tiszta madarak, fekete darvak, piros sirályok húznak már vulkáni kertjeid felett, mint sárgacsőrű lángok, s alattuk a szürkeség lombja must-fátylas ormaid borítja… S telek, nyaraknak változása, mint hajdan Attikába az istenek arcát, kopó szobrodat holdak, napoknak fordulása lassan meszes kertjeidbe ássa.