Egy boldog kor elé
Aphrodite elsüllyedt kertje
| Volt, mert a szépség rája emlékezik, |
| s a rózsaszín köcsög a mézzel megtelik… |
| De hol vagy pávakék-szárú szekfüszál? |
| Hol vagy Boldogság Szigete? |
| A hajnaloknak élő vadonában |
| pirkadsz, mint nimfák ligete?… |
| Pirkadsz és minden napkeltével |
| elhervad lombjaidnak ága? |
| Delet nem érsz?… Szétfonnyadsz hő napod |
| hordták a citromszín napot!? |
| Elsüllyedt méz sós tengeren, |
| az idegek zsongó dzsungelébe |
| halászunk rád vagy tízezer éve?… |
| Telt tájaidra és mannád ízére még |
| emlékezik a szép s a száj, |
| midőn a tér és ábrák ritmikája |
| hasító késeit és öblös korsaját |
| az ébredő anyagba mártja. |
| S mert voltál, – én jól tudom – leszel! |
| Ily reménnyel, méhek hitével mérve, |
| hóval telt tavaszi mandulafásba |
| nézek a csillagos és zúgó vonulásra |
| s az ég mértankirótta glóriáján, |
| mint mediterrán csillagot |
| nézem a visszahajló szerecsen napot. |
|
|