Virágok virága

1958–1961

 

 

 

 

Egy boldog kor elé

Aphrodite elsüllyedt kertje
Volt, mert a szépség rája emlékezik,
midőn a versek ritmikája
s a rózsaszín köcsög a mézzel megtelik…
De hol vagy pávakék-szárú szekfüszál?
Hol vagy Boldogság Szigete?
A hajnaloknak élő vadonában
pirkadsz, mint nimfák ligete?…
Pirkadsz és minden napkeltével
elhervad lombjaidnak ága?
Delet nem érsz?… Szétfonnyadsz hő napod
fényöntő zuhatagába?…
Kolibrizöld mezőiden
félisten-ember aratott!
Mézédes, telt növényeid
hordták a citromszín napot!?
Elsüllyedt méz sós tengeren,
az idegek zsongó dzsungelébe
halászunk rád vagy tízezer éve?…
Telt tájaidra és mannád ízére még
emlékezik a szép s a száj,
midőn a tér és ábrák ritmikája
hasító késeit és öblös korsaját
az ébredő anyagba mártja.
S mert voltál, – én jól tudom – leszel!
Ily reménnyel, méhek hitével mérve,
hóval telt tavaszi mandulafásba
nézek a csillagos és zúgó vonulásra
s az ég mértankirótta glóriáján,
mint mediterrán csillagot
nézem a visszahajló szerecsen napot.

 

 

 

Telek, nyaraknak változása

Nem vagy rózsaszín isten!
Korod sem Aphrodite kyprosi kertje…
Fonnyadva hull rólad az ifjúság…
Fény-harmatok hűvös derűje
alig volt tiéd
és izmod, hajad, szemed,
mint rebbenő madársereg
rádnéz s gyors szárnyait kitárja…
Olümpi hajnalod rózsatej pírja,
az arannyal-vert tereknek lába
hová tűnt?… Bíborlik eged,
mint alkonyok rövid varázsa!
Az ifjúsággal száll az isteni!
Márvány-kék, telt boros hegyek,
s a szikrázó bozót
mosolygós, gyűrűs kecskenyája
csörtetnek édenek alkonyi zuhatagába…
S a sejtek tengerzöld szivacs-vizén
az éveiddel jött a szén és kalapács!
Ujjon, tenyéren Hephaistos
páncélos tükre,
a sárga kérgek lángja!
Lándzsás hegesztő lámpa
izzó jegében
a forrasztás világa…
Megannyi rés… Hajszálcsövek
oroszlán szája!
Lappangva mar a szerveidbe
Hades alvilága…
Nem fecskék és tiszta madarak,
fekete darvak, piros sirályok
húznak már vulkáni kertjeid felett,
mint sárgacsőrű lángok,
s alattuk a szürkeség lombja
must-fátylas ormaid borítja…
S telek, nyaraknak változása,
mint hajdan Attikába
az istenek arcát,
kopó szobrodat
holdak, napoknak fordulása
lassan meszes kertjeidbe ássa.

 

 

 

Ez szépül

Nem sírom izgat engem.
A föltárt sárga földhasáb.
Terhel a mérhetetlen,
mert akkor is az lesz hazám.
Akkor, de addig is csak,
mint kés kísért a rettenet,
kínoz, hogy tudjam s lássak,
mit tart bennem s nyakam felett.
Mit tart kemény igába
a vad láncokba vont titok,
s mit ad a lencse tája,
ha rám vagy rája nagyítok.
E vágy, e mérhetetlen
ez fogható hozzád, világ!
Ez szépül szét szívemben,
s tollat a síromig ez ád.

 

 

 

Nem ismersz ilyent

Nem ismersz ilyent a botanikában?
 
Fönt száll a fényes liliom
és égben-érett langyos hímporával
 
szívedre hull a tündöklő szirom.
Repül a mindent-áttűző virág.
 
Hullatja fénysejtű porát
és csontod is kigyúl, akár a nyár.
 
Mutatja tested csarnokát.
Átlátsz a rózsaszín sűrűn. Vidáman
 
csipeget szemednek madara.
Járkál a sejtek lépes mértanában,
 
akár a röntgen sugara.
Fönt száll a fényes liliom. Szerényen
 
világít még a tél előtt.
Kezed csudálod. Áll a fényes égen.
 
Nézed s érzed az ébredőt,
s utána nyúlsz… Se kéz, se napsugára…
 
Már vers az elfogott virág.
Nem ismersz ilyent a botanikába?
 
Nem ismerem… De oly nagy a világ
s vágyam simítva, néha el is éri,
 
s előttem és előttetek
így énekel a szárnyasszirmú égi,
 
kit Linnében nem ismerek.

 

 

 

Pincei látomás

Mint pásztorok kálváriája,
építve bűvészmódra
egy hétdecis borosüvegbe,
ily feszes keretből tágult,
dérpillás, ébredő világból,
mit eddig nem láttam soha:
a hajnal temploma…
Két pásztor zöldszínű süvegbe
tartotta napját fénylő révületbe.
És jöttek mind: a hattyú gyászruhák,
oly arcok, mint a csont.
s kik Vénusz-sarkantyúkkal léptek,
a piroslábú vőlegények,
s mögöttük hajnali szűzek…
S e furcsa áhítatba
a pásztor férjhez adta
ép azt, akinek mellét
sugárzó tenyerembe véve
becéztem lila fényességbe…
Ilyent sem láttam még soha.
Mintha szárnyas kék tapéta
az égen csendesen kinyílna,
oly fényesen feszült körém
a hajnal temploma.
S egy gálicszínű kápolnában
ébredtem, fönt a hárs alatt
– a rom tövén –, amelybe
gazdánk a kádját öblögette.

 

 

 

Ami csak volt, ami csak lesz

Az opálfényű búra alatt
hallgatom, faggatom magamat.
Előttem arany barokk óra
fekete, acél mutatója
áll egy számon és az égre mutat.
Fekete csőrével mutatja az utat.
Mutatja, magasra mérve szögét
s míg köröttem nyüzsög a lét,
ott fent platinatiszta pályán
ami csak volt s ami csak lesz,
úszik és megfér a csend
kitágult, mértanvázú szárnyán.

 

 

 

Egy vincellérnek szánt levélke

Festék, ecset és trágya…
Három szó… Egy se versnek készült.
Szaladtam ép postára
és mintha szállna könnyű égből:
– festék, ecset és trágya –
szavak arany varázsa
körém dönögve szédült.
Három szó illatával
egy vincellérnek szánt levélke
zöld, mágnes-villanással
fölrántott ím a könnyű égbe!
S most nézek, mint a kába:
– festék, ecset és trágya –
s ott lent a semmiségbe,
alattam mintha minden égne!

 

 

 

Legyen minden

fénylik a hús mint pirkadó virág
zöld lándzsáival zúg a zöld világ
ér-kesztyűjében integet a kéz
zúdul a lomb és édes mint a méz
zúdul az élők szerves serege
vadul a sejtek burjánzó heve
s a kék kesztyűbe zárt piros izom
hó szegfűket lenget a zöld hídon
élő hídon mely átível s vonul
zöld karóin lépkedve konokul
időn át térbe rakva gyökerét
hordva a hús és lombok seregét
serceg a pusztulók élő heve
piros zöld lángokat lő ég fele
és kesztyűjében kéken integet
egy kéz mint kócsag zöld fejük felett
a szervetlen kitárja rombuszát
s eléd veti időtlen vonulás
habzó gerinced most feszítsd belé
mint vers legyen minden az életé

 

 

 

Csőröd ezüst kráterekbe

Ej, te kedves kis fülemüle,
alkonyat édes hegedűje,
lágyan és mégis tisztán kicsengőn
dalolgatsz nékem barackfa-felhőn.
Elkezded, amint vacsorára
terítget a barackfád ága.
Elkezded szürke, egyszerű dalnok
s csillogó nótád messzire csattog.
Messzire s nekem… Édes madár
szavad szép fénye szívembe jár,
amint a padra békén leülve,
lámpást akaszt fölénk a hold tükre.
Néma már lent völgyünk katlana.
Elcsitult az olló és kapa.
Csupán a hold motoz a virágba.
Alig mozdul a barackfánk ága.
Alatta újhagyma és kenyér
s míg piros borban fürdik az ég,
csőröd ezüst kráterekbe mártva
hegedülsz a tiszta éjszakába.

 

 

 

Hegyközségi cserkészgetés

1
Kék sörét helyett
Hogy nincsen most puskám, távcsővel járok.
Vadak helyett barátaim virágok.
Lesre ülök, de kék sörét helyett
üvegre töltött dupla-fegyverem,
s amire célzok, annak én nem ártok:
őzek lehetnek, akár karcsú lányok.
Ekként cserkészve, estetájba
betérek egy-egy szép présházba
és bort iszom, magamban jót nevetve,
mert minden lőtt nyulat ismerek erre.
2
Hordóhoz értesz
Borod dicséred!… Dicsérjed, komám.
Ezen kívül íz nincsen benne semmi!
Hordóhoz értesz!… Szónok még lehetsz…
De nem!… Inkább csak borod kelljen nyelni.

 

 

 

Én soha

Mint egy csármázó füstgomoly,
vagy mintha kormos vatta volna
úszik a seregély felhő,
érett fürtök fölött vonulva.
Fürt erdők gálic fodrain
vonul az árnyék pávatolla.
S csengők között, mint búcsúsok
hozzák, lobog már cifra rongya,
hozzák az ősz menyasszonyát!
Vénasszonyok nyarának lánya:
madárijesztő!… Leverik…
Dermedt tagokkal áll a tájba.
Madár megszokja!… Én soha!…
Cifra csontváz e tünde létbe.
Mint meddő és gúnyos mosoly
néz a bőség szép édenére.

 

 

 

Aratás előtt

Tengerzöld búza nyugtató
szélében, mint az izgató
 
és izgatott pipacs
 
világít egy kakas
piros taréja s mereven
figyel kalászos földeken.
Mint a pipacs, búzavirág,
kis pipitér és szarkaláb
 
fölött, akként lobog
 
a szép jércék s tyúkok
fölött és rádpislog magas
nagy ég, e kis kemény kakas.
Nem te! – Ő vigyáz rád nagy ég!
S oly megható e földi kép,
 
hogy már az értelem
 
szobrául emelem
s kinőve zöld búzák közül,
akár a csősz, fölénk feszül.

 

 

 

Hegyi versek

 

1

Húz a szárnyas felhő. Seregélycsapat.
Lent a tavon háló húzza a halat.
Aranyszín pikkelyük konyhánkig csillan.
Azon is túl! Fent csillog a napban,
s pikkelyes kévék, tüzes gyöngysorok
borszín fényesője házunkra csorog.
 

2

Farral a fülledt kukoricásnak
a tüzes napban tehenek állnak.
Odébb a szekér létrás árnyékába
liheg a szekér izzadó gazdája.
Zörög a határ… Pöndörödik, szikkad,
mint ház akkora szénaboglya ballag,
imbolyog a magasnádú tájba.
Alig látszik itt-ott ki a háta.
A tó pengéje belefeszülve
kaszál a vad szeptemberi tűzbe.
Mögötte a szőlők gereblye-sora
indul, már villog a karók foga.
Gyors keze és lába nőtt mindennek.
Takarít… Sürög… Alig pihennek.
Markol és indul minden parancsra.
Szótlan vonul, mint megannyi hangya,
vonul a levágott, bezsákolt világ
tarlón, szántón és lila kerteken át.
Mögötte pattogó, szöcskés föld marad
s már-már a pince is utánuk szalad.
 

3

Mennek a búcsúsok… Énekük szálldos.
Hitük szerint mennek s messze a város.
Szembe velük hangos traktorok jönnek.
Bámulnak a várak… Fénylenek a völgyek.
Elnyújtott dalba kék acél hang dobog
s vörös szívvel ékes zászló libeg-lobog
fölöttük, befonva szép szelíd kékkel.
Jön, megy a bölcs idő biztos lépkedéssel!

 

 

 

Sziklából kihajló

Hatvan versért vettem hatvan mandulafát.
Mint az izmos szüzek, amazon katonák
suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva,
nádak távcsövein néznek át a tájba.
Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa,
pereg a húszfokos ostorívű partra.
Széleset kanyarít… Aztán visszarántja
öblös ágyékaik szirén suhogása.
Zöld-arany tüdővel hínár és felhő közt
homlokukon lüktet fenyőből örökzöld.
Hajuk ezüst háló… S eltűnt három évem
sugárzik a szirmok kék lombik csecsében.
Mint a virág, hogyha megtermékenyülve,
kerekül citromról pozsgás rózsaszínre,
én úgy nézem már e hatvan mandulafát:
telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát,
rózsaszín hűs testük napba feszülését,
nagy bika-alkonyok mézes csepegését…
Tavaszi rózsából csontkeményre válva,
ráfeszül szívemre a sok őszi dárda,
mint a csont, bordázva, éles termésükkel,
s bársonyuk lehántva, játszom e szűzekkel.
Sziklából kihajló hatvan déli virág!
Szép csavart derekú édes mandulafák.

 

 

 

Fénylett, mint új elem

A sercegő, égtükrű jégre
varázslóként, minden ütésre
sikoltó csillagot vágott a szeg.
Repült a könnyű fakutya!
Magamalkotta villogó tejút
szikrázta mögöttem,
kedvem merre fut…
Zöld, dermedt víz fölött hajlott a jég.
Mint hinta lendített a szárnyas út.
Ellipszisek meghajló tünde válla
sercegve lendített
a jégbemártott tájba…
Nádszál és bazalt-hegy közé
feszítve szállt a jég-trapéz,
mely tartott és alattam
minden szeges csapásra,
mint jégre-sújtó villámlásra,
rebbent a vad csapat:
piroslószárnyú gyors halak
cikáztak lent a fakutyám alatt.
Követtek, mint az árnyék!
Nem mellettem, alattam úszva,
jéggel leforrasztott azúrba
kísért az élő némaság:
mint torpedók! S szívemre kötve
feszült az ég kanóca s fent a nap
a hófelhős-fojtás alatt
fölrobbant, mint egy óriás gyutacs,
s köröttem minden szerte-sziporkázva
fénylett, mint új elem
e néma robbanásba.

 

 

 

Átsugárzik és ragyogva

Szép tavaszban, vad nyarakban
magam, ha menni akartam,
legfeljebb, ha két kerékre,
ritkán szálltam én egyébre.
Így mentem én télben, nyárba,
mindig magam útján járva.
Duda, ha szólt, kíjjebb álltam.
Megfürödtem benzin-gázban.
Nem siettem s mindent láttam
nyitott szemmel az országban,
gyalog, mert ha másképp tettem,
jég volt már a szívességben,
s mint a grófot, úgy fogadtak,
hallgattak és bólogattak.
De akikhez én így léptem,
szívük enyém lett egészen.
Kancsó, kenyér, politika
rámnyílt, mint a nap korongja
az élet teljes egésze,
feketéje és fehérje.
Őszinte szó és igazság
tollad, ha tintába mártják,
verseden a papírhártyán
átsüt a maradó-márvány…
De ha kellett, földről égbe,
szálltam menten szárnyas gépre.
Vagy két lábon! Vagy két szárnnyal,
tartottam a pacsirtákkal.
Nem középút!… Vagy föld! Vagy ég!
Kellett nekem a teljesség!
S mit lent láttam, égből nézve,
nézek már én a jövőbe:
egyetlen határrá válva,
nézek onnan a hazámra.
Azon is túl, a világra:
az egyetlen földi tájra,
ahol annyit gyalogoltam
s bárhol voltam, ember voltam.
Egyetlen föld! Szép kikötő.
Körülötte csillag-erdő,
s holnap talán, mint a madár,
dalolok egy csillagi fán.
Pacsirta, mely kráterekbe
kóstol, éteri vizekbe,
s tisztább, szélesebb dalával
nő a csillag-suhogással.
Két lábról így szállva égre,
nézek már a mindenségre.
Nem négy folyó… Nem kerek gömb…
Az én hazám már sokkal több.
Útjaimat ekként járva,
megnő a szív és vers szárnya.
Láb a földön, szív az égbe,
állok a lét egészébe
s zsúpunk nádszál-furulyája
szól csillagok kórusába!
Hold és Vénusz visszafelel.
Beszélget a nemzetekkel.
Nem is velük!… Az emberrel,
aki összeforr az éggel,
s végre egymást is megértve,
szállhat boldogabb jövőbe.
Korlát, ágas és jegenye
villog, mint antennák hegye.
Átsugárzik és ragyogva
az egy lényegest kimondva,
nem itt a négy-folyó tájba,
él a táguló hazába.
Ész képletén, vagy egy verssel
nő a széles egyetemben.
Vers, föld és ég mindenkié!
Az ember is földé, égé!
Esze homlokán ragyogva,
nézek a legszebb szoborra!
Föl-földereng… Nem is messze?
Ajkán a pacsirták kedve.

 

 

 

Ragyogj, messze fénylő

Az én pincém messze van nagyon.
Félnapig is megyek vonaton.
Félnapig kerülöm a jeget.
 
Lesem a vonat-
 
ablakból a hegyet.
Présházam fehér oszlopait.
Csúcsok kék indigó ormait.
S amikor elérek odáig,
 
szinte lobogva
 
futok fel a házig.
Nagy üvegem zöldszín smaragdja
szabad jelzést vág az utakra!
Vállon a kis-hordó, előttem
 
billeg a hóban,
 
ballag egyre följebb.
Januári présház varázsa
ébred az apró sziporkákba.
Az alvót kristállyal hasítva,
 
ragyog a télnek
 
életnyújtó titka.
Ragyog a táj tiszta fehéren.
Ragyog a bor a hó tüzében,
ahogyan emelem feléje,
 
teli poharam
 
Badacsony hegyére.
Bor tüzén át nézem, kóstolom.
Poharamban ég a hegyorom,
amely ottan jéggel takarva
 
idenéz éppen
 
a pinceablakba.
Mint deres, őszfejű óriás
ránkmosolyog s földerül a ház.
Földerül körbe a sok pince,
 
atyját köszöntve
 
a sok boros icce.
Atyját, aki visszakoccintva,
úgy ül ott, mintha velünk inna.
Ízlelve az új-bort, amelyik
 
csireg, csurdogál,
 
amint móddal fejtik.
Első fejtés, január hava.
Seprők, borok édes illata
öleljetek, messziről jövök
 
s kell a szívemnek,
 
hejj! kell e kis öröm!
Kell ez a tűz! És a tisztaság!
Versbe, szóba a gyöngyöző láng!
Kell a borok bazalt ereje.
 
Ragyogj messze fénylő!
 
S Badacsony hegye!

 

 

 

Kijózanult borkóstolók

November, köd és kóstolás hava.
Cefrék és erjedő borok szaga,
s – kinek jobb? – kérdi egyre a pohár:
 
rizling, kadarka, dinka
 
fénylik poharainkba.
Levél sincs, mégis csupa üzenet
járja körbe a szőlős hegyeket,
s magasra tartva a butykos üveg:
 
rizling, kadarka, dinka
 
csorog poharainkba.
Csorog s míg fölöttünk eső csapdos,
idebent fénylő butykos a nap most.
Mindenki rája emeli szemét.
 
Rizling, kadarka, dinka
 
fürdünk sugaraidba.
Egy szál hegedű s bent a hordóba
morog a bőgő, szól a gordonka.
Húzza a barna pincei banda.
 
Rizling, kadarka, dinka!
 
Sír egy klarinét sípja.
S falról az öreg katona képe
rákacsint szépen Kis Szent Terézre:
– Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak!
 
Rizling, kadarka, dinka.
 
Repülj a karjaimba!
– Ez kell babám! Nem golyó verése,
mint a zápor, sáros fedezékre.
Ez voltam én! S ki maradt belőlem?
 
Rizling, kadarka, dinka
 
emlékszel sorainkra? –
Cseppen a kadar tűzpiros vére.
Mint nap tágul asztalterítőnkbe.
Nem rizling… Se dinka… Józanítva
 
vérpiros kadarka
 
néz a kóstolókra.
Rásüt a képre, présre, határra.
Világít az őszi magyar tájba…
Nem is isznak. Már csak néznek s nézik
 
s rizling, kadarka, dinka
 
világít, mint a stigma.

 

 

 

Kokó

Elégia egy tyúkról
 

1

Nem is háziállat már e tyúk.
Több, mint egy távoli rokon.
Családtag, szárnyas sárga néni
kárálgat kint az udvaron.
Kopogtat, hogyha kedve tartja.
Az ajtót csőrével veri.
Anyám meg ugrik és beszélget
mindjárt ahogy beengedi.
Ő meg felül az egyik székre.
Félrehajtja tokás fejét
s megkérdi, mit főz a fazékba? –
Kotyog, míg készül az ebéd.
Anyám örül, mert öregségre
minden anya magányra jut.
Azt hiszem, erről beszélgetnek
most is anyám s e sárga tyúk.
Titkos nyelven egymást megértik!
S ha néha hallgatom szavuk,
a konyhában hallom dobogni
szívük, értelmes angyaluk.
 

2

A patkányoknak arzént tett a szomszéd.
 
Ott járt a sárga, kis tojó.
Kapirgált s egyszer csak sietve indult
 
fészke felé a kis Kokó.
Szaladt, szaladt. Szedte a lépcsőt fürgén.
 
Még mosolyogtam rajta én.
S őt már a halál villámlása űzte.
 
Az életből szaladt szegény!
Taréja viharkék lilára válva,
 
szárnyát fölcsapta még a kín.
Anyás tollában már hiába jártak
 
segítni-vágyó ujjaim.
Megszűnt dobogni!… Elszorult torokkal
 
álltam, a halált tartva már.
Félkézzel tartva a legnehezebbet,
 
s ahogy hűlt, éreztem magát
a sárgán villanó, kaszáló szárnyat,
 
amint a tenyerembe vág!…
Fölöttünk gerlék párzottak az ágon.
 
– Egész csak így vagy nagy világ? –
riadtam föl és néma méltósággal
 
a legszebb jázminág alatt
pihenni tettem anyám kedves tyúkját
 
s nem őt, sajnáltam magamat,
hogy ennyi csak a lét eszenciája?
 
E kettős vadízű zamat!
A gerlecsók s a dermedt test példája
 
zokogva rázták vállamat.
 

3

Pihenj… Vigasztalódj, hogy millióknak
nagy századunkban sírra nem futott.
Arzénnál szörnyűbb méreg!… – Jázminág?
Ó jázminág!… Szál kóró sem jutott.
Fejed szobám felé fordítva
tettelek az árnyas, tiszta sírba,
s ha majd kinyílik a jázmin bokra,
virágait, mint kis csibéidet
vezetgesd kedves szárnyas költő,
házunknak elszállt, kedves tyúkja.

 

 

 

Virágok virága

Áll a szép leánder.
Virágzott nyáron s néz a télbe.
Kiásva, zöld ládába téve,
már érzi a havat
a nagy eresz alatt.
Anyám szép virága!
Kis udvar csillagdíszes éke
készül a pincénk rejtekébe
s visszapillogatva,
néz a sugarakba.
Elmegy a nap s vele
elszáll az illat és a kéken
sugárzó fagy kigyúl az égen.
Anyám nyolcvan fele
s ha rossz is a szíve,
hordja, rejtegeti
ami csak zöld s a gyenge élet
pihenni megy és újra éled.
Újra!… De add, vele
ébredjen levele
s együtt tavaszodva,
megint zöld ládáidat hordja
és szívének leánder-csokra,
mint virágok virága
álljon a napsugárba.

 

 

 

Már nem itt

Nagybátyám, akkor mint gyerek
okarinázott estelente.
Anyám, akkor még kisleány,
kedvenc nótáját énekelte.
Nagyapám – régen halott –
hallgatta őket… Így szórakozott.
Anyám meséli sokszor ezt.
Aztán lágyan dalolni kezd.
S míg ő mosolyog, addig én,
mint akit vadul torkonragadtak,
elcsuklom s hogy ne lássa Ő,
megnézem, nyitva-e az ablak?
Mert érzem, amin mosolyogva száll,
e szép derűben száll a rózsaszál,
mely szült és ép e halk mosolyban
már nem itt jár, de fent a csillagokban.

 

 

 

E szótlan értelem

Az ősz elől előbb csak egy
tücsök szökött be hozzánk
s most lépni is alig merünk.
Költő-szállás a konyhánk.
A seprű, törlő, gáz és vödör:
tanyája minden… Itt, amott
fölbukkan s félve, mint a lápon
járunk a vasbeton lapon.
Tegnap meg ráadásul
bejött egy őszi-bogárka
és mindjárt, mint énekes olasz,
fölsajdult meleg szerenádja.
S oly lágyan nyúlt a húrhoz,
hogy amint összenéztünk,
éreztük, könnyes a szemünk
s köröttünk minden egyre szépült.
A dal, e szótlan értelem
mindent úgy összefogva,
a lét gyémánt fonákját
ránkhúzta s tárgyainkra.
Ránkhúzta, mint egy inget.
Fénylett szemünk, a konyha, mind!
És minden föl a Göncölig
ragyogta élő vágyait…
S akkor a szurtos, kis cigány,
hogy mit tud, ő is megmutassa
rázendített seprőnk alól
üveg hangon harsogva.
A méz s az érc így együtt
oly tiszta biztosságba
olvadt, akár egy képlet
a földi kémiába.
És lénye, mint tündöklő elem,
– akár a szebbik élet –
a szíven, földön és a vízen
ragyogva egyre szebben égett.

 

 

 

Lesett és jött

Kiment a hegybe Zsófi néni.
Kiment a hegybe nézni, nézni.
És nyolcszáz ölnek lett az őre.
Pincére ült. Kis dombtetőre.
S lejött a kan az este újra.
Habzott s a szőlőt addig túrta,
míg Zsófi néni meg nem unta.
Fejszével állt a vágó-útra.
Gerincét törte a szűk útnál.
Leszúrta hajnali sugárnál.
Nem szólt ő senkinek, nagy csendbe
fölvágta és a füstre tette.
Aztán kiült megint a dombra.
Alig várta, akad e dolga?
De nem csip-csup seregély banda.
Lesett már villanó agyarra!
Lesett és jött… Az egyik délbe
többet kortyolt bizony szegényke
és fölbukott… Füstölt a kémény
s a kan után szállt Zsófi nénénk.

 

 

 

Két oszlop

 

1

Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal…
Magány és harc közt zsongó őrület
s nem írtam levelet
sem T. S. Eliotnak,
nem írtam senkinek…
Köröttem kert és közepén
egy tört szökőkút lezárt csapja áll.
Csöve fölé anyám, mint kis halottra
faládát tett s bodzákat ültetett…
Néma a kút… A bodzaillat
belengi szívem s udvarunkat…
Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal…
Magány és harc közt zsongó őrület
s nem szálltam hajóra,
hogy újra lássam szép Velencét,
a vágyaim s a tenger kedvesét…
Tíz éve láttalak! – Tíz éve már
és lassan itt lesz a halál…
Vitorláid helyett
lehántott tűzfalak repkénye
hervad mosófazékba tépve,
s melyről lehullt az élő ábra,
üresen áll a vakolt tábla,
s hozzá, mint árnyék szaletlink tapad.
Rajta mint kátrány-szemfedő,
még leng a lyuggatott tető,
melyet egy láthatatlan kéz
lebegtet csupán,
hogy álljon kopott négy oszlopán.
Alatta ábrándos levegőkocka
néz üveg nélkül a jázmin lugasra,
mint összetört aquarium,
melyből az idő kicsapolta
a kártyázók kékbajszú mosolyát
s csak nézi, nézi a téli körtefát,
melyről a cinkeház
visszanéz és rám vigyáz…
S az eltört kút fölött
a két öreg diófa,
a két kivénült harkály-létra,
mintha Philemon és Baucis volna,
úgy tartja egymást féltő gondba.
Törzsükön a sárga és zöld gomba
ernyője, mint apró balkonok…
És újra ugyanaz és görcs és hivatal…
Harc és magány, mely lassan őrület
s nem integettem kék hajómnak
a teraszunkról Fra Angeliconak.
Nem küldtem palack-postát
az áradó-zúgású Styxen át,
pedig ajtómra néz a párkány,
mint kőmellű hullámtörő,
melyről apám a mélybe hullt.
Cementjén rozsdás néma folt
stigmája és fölöttünk
antennák keresztje s a ruhaszárítók
drótjának puha ábrái úsznak,
s nem küldtem verset T. S. Eliotnak,
nem szálltam hajóra,
hogy Velencét lássam újra.
Csak állok és érzem
Szalonta, Nikla és Sümeg
harangjai már jönnek értem.
Lila rög lesz a vérem
s az ég halikrás ultramarinján
nem csillagok, de lüktető magok
úsznak és rajzanak, akár a sejtek
a tavaszi sárga tócsán,
s e kalarábészínű hályog
átsüt az ingen és a nyáron.
 

2

Nem én emeltem… Hány isten?
Azt sem tudom, de Poseidon
izzadhatott ezen a parton
és Vulcan izma itt,
mint a görcs ormot vetett
elérve négy alacsony felleget.
A test kiizzadt könnye
itt csöppent ép a kőre!
Lyukacsos lett a hegy… Tufa-szivacs…
És vér üt át a szömörcék lombján.
Ki erre hajt, rőt lesz a nyája
e Bacchus és tószagú sugárba…
Ez nem az Olympos s én
két oszlopot rakattam oldalába.
Ragyognak messze az öblök fölött.
Rajtuk a háromszög galamb nélkül
csupán tető, nem timpanon,
sem a Szentlélek jele,
csupán remete Gyulának
költői ketrece…
Betyár-barlangok… Bor-lyukak… Kan-tanyák…
Gálic és réz és rőt parcellák
és körben mandulák és mandulák
és édes bogyóktól szikrázó karók…
Két fehér oszlopot emeltem föléjük.
Ragyognak messze az öblök fölött.
Egy-pár rím; húsz forint az ára!
Egy lépcső kétszázba kerül.
Így raktam én Árkádiába
lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre
e kettős hattyú-oszlopig…
Ha lenne helikopterem,
itt töltenék már minden délutánt.
Egy töltőtollal jönnék csupán,
s akár a juhar magházas propellere
versek magjával szállanék
hegyem csúcsára le.
A szocializmus sejtem,
megadná nékem ezt!
De mire enyém lesz e gép,
a kettős szép oszlop
a kommunizmusba lép.
És akkor a hegyközség
kápolnáját kibérlem én.
Az eszmei bért egy perselybe teszem.
A tulaj az ég lesz
és én e földön már églakó,
s melyet a téesz kovácsa vert,
a menny kékajkú perselyébe,
nem, mint csaló a bér helyett,
de ép a bérhez én
még egy-egy verset is teszek…
Lám Poseidon, Vulcan,
a Szentlélek és a kápolnán,
meg a szocializmuson át
Te szép borszűrő mésztufás,
édes bogyókkal fürtözött,
oly sokrétű a te tájad,
hogy hozzád nem tercinák,
se nyájfutású pentaméterek,
de szabadon szedett
sorok és képek illenek…
Hát így írom s mert itt írom,
hát ez lett a tett és vers hegye.
Ezért áll itt, mint üvegtorony,
remete Gyulának ketrece.
 

3

A kert s a két oszlop között
a test akár egy cinkeház
a koronátlan téli körtefán,
úgy él s belőle, mint a cinke
ki-be-száll lakója
az álom és a képzelet…
Száll… Száll és mindig visszaszól:
– Miért nem sietsz!? –
– Hol vagy te cinkeház? –
– Miért maradsz el? –
– Oly messze hozzád visszatérni… –
– Ó az epegörcs… És a hivatal, –
sóhajt a cinkeház és fújtat,
és baktat és izzad és siet.
Előtte száll a cinke…
Hunyorgat utána… Alig látja…
Egyre vékonyabbra nyúlik
a követő-idegnek nylon szála.
Mintha egy sasszárnyú hattyút
fogott volna, mely vadul körözve
húz mind szélesebb körökbe.
Úgy száll a képzeletnek szárnya
tavak, csillagok és tengerek,
apró kő és faházak felett…
S a kert és a két oszlop között
csak áll, mint a cinkeház
a test, amelybe, mint a cinke
ki-be száll lakója
az ábránd és a képzelet,
mely mint a zsarnok hattyú
éneklő szája
szavát az idő fölé kiáltja,
s a kéz csak dermedten rakja
dalát a csontszínű papírra.

 

 

 

Az útig elkísért

Beléptem és a tiszafák között
oly fekete és hosszú volt az út,
hogy visszanéztem, de az alagút
elfedte már a szép márvány-kaput.
Tág, zöld mezőre léptem innen
s a ritkás, píneás ligetben
vágtázva jött felém egy könnyű lány.
Követte két szép hófehér agár.
Valakit régtől, régtől várhatott
s hogy nem ismerte, akit várt, tudom.
Megállt a tündöklő kavicsúton
és szólított… Hogyan?… Nem is tudom.
Lováról szállt s beszélt, beszélt nekem.
Szava dalát még ma sem ismerem.
Válaszom várva egyre sürgetett.
Mögöttünk Róma tája lüktetett.
Az útig elkísért és szomorún
nézett a hosszú-hosszú útra,
amely a zöld lombokba fúrva,
rámásított, mint régi urna.

 

 

 

Művének tiszta napja

Karfás utak… Kis stációk…
Mohából fák… Gerlék, rigók…
Alattuk szakadék…
Szirtes, véres vidék,
s a kavics-kvarcok fénylenek,
akár a horvát karszt hegyek.
Nézem e szép palackba zárt
tarka kálváriát,
melyet szűk üveg-nyakon át
rakott egy megcsitult kanász.
Bűvész és elefánt
építhet ily csodát:
a kecs és türelem
győzött az üvegen.
Aztán beöntve dugaszát,
a partszélre kiállt
és mint hajótörött
a tenger zöld között
reménnyel nézve szét,
elküldte üvegét
és sorsa asztalomra
kezembe sodorta…
Tűnődve nézem e bezárt
művész-bűvész kálváriát.
– Somogyi nagy vadonba
unalmát űzve rakta?
Vagy tömlöc-láncra verve
sorsát mintázta ebbe? –
Sorsát kiolvasom.
Magányos volt nagyon,
de a szépet, azt szerette!
Ezért is építette!
Nem tollal, késsel írta.
Szívvel, boros palackba.
S mintha lennék utódja
vadkörtés Somogyomba,
szív, kedv és konok fegyelem,
jó példák itt nekem.
Ezért az asztalon
csak egyre itt hagyom.
Művének tiszta napja,
tollam magasba csalja.

 

 

 

Egy tétel és két véglet

1
Egy római palota teraszáról
Alkonyulj, szobám… Csak alkonyodjál.
Szürküljél lágyan… Akárcsak otthon.
Sok itt az isten s fényük megvakít!
Jöjj alkonyat! Te légy gyógyító lombom.
Gyógyíts merengő alkonyi sugár.
Testvéri tűz hideg márványlapon,
mint kis mohát az éltető meleg,
gyógyíts, ki hozzád szól e csillagon.
A por nem otthona… Ezt tudja rég.
Az ég: az sem övé… Fény-ökleik
hideg kést tartanak s kegyetlenül
villognak jólfent fényes éleik.
Alkonyulj szívem… Hát alkonyodjál,
akár e szürkülő márvány falak…
Megváltó perc… A rózsa tóra hull…
Emelj hajódra tiszta pillanat.
2
Az orcii kanászkunyhó ajtajából
Eső és pára… Langy mocsár szaga
borít… Megváltozott vidék… Az ég,
mint duzzadt és csúszós hinár fala
a nap helyett csepegve nőtt fölém.
Meghalt apám… Anyácskánk öregebb
s házunk ölén, mint vad virág a gond
dagad… És futnak a szőlős hegyek.
Az őrület villám-hálóba font.
A tó helyett a rét nagynéha lát…
A sárga és lila árkok vize
hozza az ázott pásztorok szagát
s gyomromban gombák és kondér íze.
Nincs híd… Csak cuppogó, langy, sárga gyep.
Térdig mezítlen benne gázolok.
Hol jár a nap?… Fent síró bíbicek
suhognak és sírásuk rámcsorog.

 

 

 

Egy ég s egy pince

lebontották a rossz bádog alatt
a régi fazsindely még ott lapult
fölötte bádog és száz év vonult
az égbe vagy csupán az ég alatt
előtte állt egy óriási cser
odvában fészkelt egy vadméh család
a mézért csak begyújtották a fát
s ropogva lobogva elszállt a cser
a boltos pince ásít még csupán
penészt hizlal nem borok zamatát
elszállt a ház elszállt a méhcsalád
egy ég s egy pince ásít rám csupán

 

 

 

Mégis minden ellen

Virág hervadó… Világ múlandó…
 
Már mit is tehetnél,
s ha minden omló, szerte hamvadó,
 
helyet hol keressél?
Hervadó virág; díszítsd a mellem
 
mégis minden ellen,
s múlandó világ, hajóm körül, mint
 
sziget, vígasztalj engem.

 

 

 

Elejtik díszüket

Fölhasadt a határ.
Folyik nyitott ere.
Szétlőtt szárnyú fácán:
száll a fák ereje.
Elejtik díszüket
a terhes ágak.
Piros bolygóik
a gyöpbe levágnak,
s ez mint a zöld szivacs
fölissza csillagát.
Mézes barlangban túr
a fonnyadó darázs,
s kökény és rózsa
kék-piros bokra
könnyezve néz a
fénylő magasba.

 

 

 

Mint csillag ül

Pirosat rikoltott a szép kakas,
s a menny hálója széthasadt.
Rubin hangok közt hófehér havat
szitál a tündöklő magas.
December ez már… Vándorol az év…
Egy gólya áll a kertben árván,
fehér pólyával törött szárnyán,
s delták vizéről álmodik szegény.
Csak néz… Elindul s merev szárnya,
mint toll piros tintába mártva
egy verset ír a tiszta hóba,
amíg beér az istállóba.
Megáll és mintha napfény volna,
a jászolból rásüt a szalma,
s karácsony párás, szép tehén-szeme,
mint csillag ül december térdire.

 

 

 

1944

Azt sem gondoltam volna én,
hogy padlóra parazsat rakok,
s körül kuporgom, mint nomád
a téglát és bádogdobot.
Kiszórtak, hát mi mást tegyek?
Segít az ősi ösztön.
Mint eleim ezer körül,
tűz előtt ülök a földön.
Nomádi korba visszalép
s lefejti századok nyűgét
a test, ideg s a képzelet
kószálva jár szabad teret.
A sorsnak hát megköszönöm,
hogy dörgő, vad hevében engem
múltunkba így visszalökött,
s tűzzel telik meg kedvem.
Sok volt az ily tüzek sora
míg eljutott onnan ide
a had, amelyből származom,
Kámától Koppány völgyibe.
S szobám kényszer-parazsától
e képre fölizzik szívem.
Érzem a századok hevét
e dörgő téli semmiben.
Csak most tudom, csak most, mire
kötelez már a nagy-család.
Tüzet védek és szíveik!
Szorítom hát a rossz ruhát,
akár a régi telkesek
éjfél után a réteken
őrizvén marhát és lovat…
– Fogd össze! – szól az értelem.
Sötétben, fegyverek között
mindig ez volt a mentség.
Erdők és magad sűrűjébe
nyájaddal, hogy beljebb mentél.
Egész a forrásig, amely
táplálva szerte-szét szalad
a fákban és a testben,
nevelve néped és magad…
Nem fázom már… Hevít a tűz
és tanyák lehelete,
az állat és ember-meleg
testvéri fűtő ereje.

 

 

 

A milliókért

 

1

A természetellenes halál, a kardok
és a köteleknek tánca.
E palástos, páncélos őrület
vonul a békés világba.
Zászlói és igéi az égig érnek.
Mindig jobbat és szebbet ígérnek,
de maga az ember, e nyers elem
véres hátán érzi kardod, történelem.
 

2

Én soha meg nem adhatom magam,
mert minden én a milliókért él!
Csak én vagyok s e milliónyi én,
ha összeáll a szervetlen színén,
oly élő, de oly kemény elem
feszül baltád elé, történelem,
hogy többet már az őrült zsarnoki
az értelem egét nem bontja ki,
 
és akkor
nem a megveszett kegyetlen elmék
szerint kísért a lét s a nemlét!

 

 

 

Tán ép azért

Itt kint is, e szőlőhegyen
kint van a mikroszkóp velem.
Rózsák, virágok hímporába
kóstol szemem-sugára…
Nem pincénk vegytanát,
apró ábrákon át
nézem e lüktető hegyet
a szervetlen anyag felett…
Átszelt otellók magja,
ábráin visz magasba,
vagy mint az ifjabbik Piccard
én sejtek milliárd
cseppjének tengerébe hullva
lesek hegyünkön így tanulva…
Krumpli, füge, piros bor mellett
értem lassan e rendet,
hogy e sejti apró edények,
mint töltenek föl élet,
s mint van, hogy itt ülök s lencsémen át
verset írok rólad, világ!
Rólad, amelyben állat
és ember és növény
együtt csobog e tenger sejti fény!
Együtt s tán ép azért,
hogy néha egy-egy cseppje
az értelem legszebb tüzét
szórhassa szét az egyetembe…

 

 

 

Oly nyers-fanyar

Üres tőkék között holt violák.
A tüske közt kék csillagok.
Kapkod a tél s az elfogott világ,
mint gyűjtemény, jég-tűk hegyén ragyog.
Kökény maradt?… Hát azt szedek.
Megkóstolom, sercintenék,
oly nyers-fanyar s úgy reszketek,
akár e kristálytűkre szúrt vidék.

 

 

 

Hogy lásd

Tündöklő téli délután.
Felhőtlen… Mégis itt-ott
hó-kristályok szűz mértana
jeges lapokkal villog.
Hullgodál a hó-sziporka
a fagytól görcsölt tájra.
Egy karvaly úszik magasan.
Annak se mozdul szárnya.
Csak kémlel… Akár én magam
e ritka pillanatra,
hogy semmiből pereg reánk
e tündöklő sziporka,
s mint váratlan fény villogás,
mely formát nyit a képen,
villog a test s az értelem
az erdőn és a réten.
Szinte a csontokig ragyog
a kis egységek váza.
Csírák, virág s lombok helyett
a lét matériája:
hogy lásd, mi adja a tavaszt,
s megértsd e kis örömbe,
miből nyílik a legnagyobb
virágok édes zöldje.

 

 

 

Te légy

Nem az Antillák kék világa,
a tengerem nyers búzatábla…
Kalász-tenger zöld strandodat
járom, szerény világodat.
Homok helyett csak gyöp s szegélye
hullám helyett virágok kékje.
Sirály sehol, de gerle-hang…
Hajókürt?… Távoli harang,
az szól s a szélben zeng a szőke
kalász s hullámzik zöld vetése
s derékig benne lábamat
megvetve, tárom szárnyamat.
Nem az Antillák kék világa.
Fürdess, anyám, hűs búzatábla!
Érő kenyér, te légy nekem
szép tengerem, bölcs mesterem.

 

 

 

Mintha a néma növény

Megjött a zöld és vele
elillant hó helyett
kinyílt a hóvirág feje.
Míg nézem, épp fölöttem
ezüst pamacsokkal
csattog a fűzfa már zölden.
Nyílik a rügyek torka
s mintha minden barka
csattogó madárka volna.
Mintha a néma növény
nyelvet kapott volna
lírádtól lágy tavaszi fény.
Nyelvet s most dalol neked,
legyőzve az örök-
szabályú ős természetet.
Dalol s e bátor óra
édes zengést lobbant
e völgyi kis bozótra,
amelyben én e fényre,
mint faun lesek már
a líra fény-istenére,
ki a némának nyelvet
és ajkára íme
ép zöld sípokat emelget,
és zeng a rügyek torka,
mintha minden barka
éneklő madárka volna.

 

 

 

Elvakult viadal

A szereplők fölött „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” feliratú plakát függ. Alatta, pontosan középen az espada áll. Kezében egyenes kard. Jobbján a birkózó, a súlyemelő és a bohóc. Balján a poéta, a légtornász és a zsonglőr. Együtt alkotják a kórust. Az espadát és a plakátot függőlegesen kettéosztja a reflektorfény, mégpedig úgy, hogy az espada jobboldala és a jobbján állók bíborvörösben szikráznak, baloldala és a balján állók kékezüst fényben izzanak.

 

I

Espada
Két fényben izzok én és testem kettéosztja
a bíbor és ezüst, mint kétélű borotva.
A bíbor ég a jobbomon ragyogva,
balról a kék-ezüst s az arktisz kristály orma.
Nálam a kard s az ész hegyes körzője, tőre,
s rámszegzi szarvait a hús s a dzsungel zöldje.
Dühük, mint zárlat rajtam át szikrázik égre.
Húsomba leng a körző éles íve.
Vér és a méz lecsordul vadrózsás homlokomról.
Látom a kettős tájat… Hallom a kettős hangot.
 

1

Birkózó
Nézd ezt a vad pirosló húst!
Mily lánggal tágul szét az ingben.
– Csak én vagyok és senki más! –
A bíbor zeng itt mindenekben.
Csak én vagyok: a hús! A hús…
És minden én vagyok… Kegyetlen
sodrású rózsa-óceán
villog a világszerkezetben.
És minden értem, mint virág
csak dísz sugárzó anyagomban.
Szemed, versed is sós patak,
vagy zöld madár dús dzsungelomban.
Álmod kék felhő véreres
szirten… De sziklád én vagyok csak…
És képeid és versed is
csupán a földemen csobognak.
Addig borongsz, míg én vagyok.
És minden én vagyok: egyetlen,
Ádám és Éva együtt én!
Nincs más, csak én az éden-kertben!
 

2

Légtornász
Tapló vagy! Semmi több!… Mitől
e tarka tűz a véres ingben?
Nem te! Csak én és semmi más.
Vitorlám él a végtelenben.
Csak én vagyok! A lélek… Én…
Szolgád vagyok?… Hát nézz magadra.
Ha vásznat bontok, nélkülem
véres tömlődben mi maradna?
Langyos szivacs hideg kövön.
Ez vagy, hol szárnyam nincsen véled.
S a szép vad éhe és dalom
sem stiglic, mely húsodba tévedt.
Nem oszló sejtekből rakott,
de meg nem fogható sugárral
én forrasztom a szirt fokát,
melyről velem jöhetsz, a szárnnyal.
És addig szállsz, ameddig én
írok e néma szerkezetben.
Ádám és Éva általam
és bennük én vagyok egyetlen!
 

II

Poéta
Ragyog a szirt… Harsog a dzsungel násza.
Négy szarv között remeg a legszebb glóriája.
Két fény sugárzik össze… Két mástűzű parázsból
s a jeges lant följajdul a lángcsapdosta ágról…
 

1

Súlyemelő
Van-e nálamnál szebb?
Az alkony, hajnal és a kékek
minden eres színében égek!
Mindegy, hogy te vagy-e!?
A lényeg rajtam és énbennem
épül fel minden sűrű rendben.
Sűrű és izmos rend!
A Lantot is csak én szülhettem.
Kilenc múzsa evez eremben.
Mint hattyúk úsznak itt.
Alkonyba és hajnalba néznek
és e szerint zeng minden ének.
S ha zeng, még akkor sem
szabad!… Ameddig én vagyok, csak
mindenek addig válaszolnak.
 

2

Légtornász
Náladnál szebb van-e?
Mint konc a tőkén, kék erekkel
kísértesz bomló szerveiddel.
A romló hogy lehet
a lényeg és a pusztulásba
a rend alapjait ki ássa?
Bús anatómiád
gyűjti, mi összeomlik benned:
velő, ideg, ér-rendszeredben.
Vérző hattyúd fölé
a Lantot én emeltem égre!
Csupán, ha szólok, nyúlhatsz érte.
Nem te… Csak Ő szabad.
A fényes szó, mit én izentem.
Ha elszállt, mi marad kezedben?
 

III

Espada
És zeng a véres kardok telt, éles ideg-hangja,
a szétfeszített szarvak világot hívó Lantja…
Elszáll?… Marad!… S rettentő magányban minden nélkül
fényes szabályok táján, mint új kozmosz felépül…
 

1

Bohóc
Megállj!… Én több vagyok, mint pillangónak
a zöld virág, e száronringó csónak.
Nem csónakod, melyre lábad teszed:
ki szült és megtart, az vagyok! Suhogva
tárjad bár szárnyad, de sose feledd,
testem anyád!… És istenednek szobra!
Repülj!… Feszülj! – Ó, látni jó nekem,
hogy égig nőtt föl zengő idegem. –
Csak azt ne cincogjad, hogy én, hogy én!
Nem te, csak mi vagyunk: külön is egyben
rajzunk a szervetlen felületén,
s miénk vagy, mint meggymag a piros meggyben.
Nem zöld virágod, de anyád vagyunk!
Velünk pusztulsz, mégis tovább adunk!
 

2

Zsonglőr
Tovább?… És zsákod melyik rejtekében
bújkál, hadd lám, ki így vitázik vélem?
A tarka kócok közt e hang enyém!
S köszönd, hogy így te több vagy minden sejtnél.
S e minden én vagyok húsod egén.
Dalom nélkül gondold meg, meddig érnél?
Szárnyas merész lovat egyet, ha láttál.
Én alkottam… Én tartom most is pányván.
A többi; sajgó hús és céltalan
vonaglik bennük a vénák gubanca.
Csak vannak hangtalan és lanttalan
a vak gerincek ívén fölcsavarva.
S te adsz tovább? – Tovább, de pusztulásnak!
Szólítsalak hát istennek, anyámnak?
 

IV

Poéta
Adnál?… Adod?… De nézd, kezedből rég kiszállt Ő.
Kiirthatod magad!… Még akkor is kísért Ő!
Való a mindenen s mint leghálátlanabb
villog már akkor is, ha többet sose kap
se ajkat, se szemet, mely mondja s amely lássa,
van, mint a hidrogén, a minden villogása.
Hogy nap, csillag, ember van-e, Ő meg se kérdi
s időnk, terünk, szavunk szebb lesz, ha őt eléri!
 

1

Birkózó
Nem Ő!… Csak egy van még! Egyetlen társam.
Egyenlő vélem terünk mértanában.
A szervetlen sűrűje, vonulása.
A föltérképezett valóság
égig, magmáig nyúló keze, lába.
A fogható szilárd mennyország.
Enyém ez is, mert én mintázom.
Csak az lehet s olyan, aminek látom.
Amire én nézek, az vál valóra.
S mert sok vagyok, az egy lesz sokká!
Pillámon át lehetsz világ lakója.
Csak általam hasadsz szét millióvá.
Ha vagy is, nem vagy szemem nélkül.
Világ sincsen pupillám nélkül…
 

2

Légtornász
Egyenlő véled!… Megtaláltad!…
Terünkben ő lehet csak társad.
Csak Ő… Nem én… A pusztuló anyagba
magára lelt szétporló lényed.
Egyek vagytok! Méltán teszed magasba,
s mert nincs kezed, de azzal méred.
S szemed?… Hogy lenne! – Ablakod van…
Az ablak vak. Én állok abban,
s nem te, én nézek át a tág világba. –
Nem alkotom, de sejtem titkát,
amely a bomlót is örökbe zárva
tartja a tollat és a mintát
s körénk rajzolja, ami lényeg,
a létező tág mindenséget.
 

V

Kórus

Együtt mondja a bíborvörös és kékezüst oldal hét szereplője.

 

És benne nem külön, de épp együtt zihálva
lángol a két bika teremtő, tiszta láza
és szarvuk, mint a nyírfa négy dús májusfa-nyársa
gyémánt csokrot emel a harsogó világba.

 

A szöveg mondása közben fokozatosan halványul a bíborvörös és a kékezüst szín. Amikor elhangzik a negyedik sor utolsó szava, lehull az „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” című plakát, és napsugár árasztja el a színpadot. A poéta előrelép a ragyogásba.

Poéta
S ha fénye visszahull füzéres fejemre,
tündér ragyogás száll az emberi nemre…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]