Egy boldog kor elé
Aphrodite elsüllyedt kertje
| Volt, mert a szépség rája emlékezik, |
| s a rózsaszín köcsög a mézzel megtelik… |
| De hol vagy pávakék-szárú szekfüszál? |
| Hol vagy Boldogság Szigete? |
| A hajnaloknak élő vadonában |
| pirkadsz, mint nimfák ligete?… |
| Pirkadsz és minden napkeltével |
| elhervad lombjaidnak ága? |
| Delet nem érsz?… Szétfonnyadsz hő napod |
| hordták a citromszín napot!? |
| Elsüllyedt méz sós tengeren, |
| az idegek zsongó dzsungelébe |
| halászunk rád vagy tízezer éve?… |
| Telt tájaidra és mannád ízére még |
| emlékezik a szép s a száj, |
| midőn a tér és ábrák ritmikája |
| hasító késeit és öblös korsaját |
| az ébredő anyagba mártja. |
| S mert voltál, – én jól tudom – leszel! |
| Ily reménnyel, méhek hitével mérve, |
| hóval telt tavaszi mandulafásba |
| nézek a csillagos és zúgó vonulásra |
| s az ég mértankirótta glóriáján, |
| mint mediterrán csillagot |
| nézem a visszahajló szerecsen napot. |
|
Telek, nyaraknak változása
| Nem vagy rózsaszín isten! |
| Korod sem Aphrodite kyprosi kertje… |
| Fonnyadva hull rólad az ifjúság… |
| Fény-harmatok hűvös derűje |
| rádnéz s gyors szárnyait kitárja… |
|
| Olümpi hajnalod rózsatej pírja, |
| az arannyal-vert tereknek lába |
| hová tűnt?… Bíborlik eged, |
| mint alkonyok rövid varázsa! |
| Az ifjúsággal száll az isteni! |
| Márvány-kék, telt boros hegyek, |
| mosolygós, gyűrűs kecskenyája |
| csörtetnek édenek alkonyi zuhatagába… |
|
| S a sejtek tengerzöld szivacs-vizén |
| az éveiddel jött a szén és kalapács! |
| Ujjon, tenyéren Hephaistos |
| Megannyi rés… Hajszálcsövek |
| Lappangva mar a szerveidbe |
|
| Nem fecskék és tiszta madarak, |
| fekete darvak, piros sirályok |
| húznak már vulkáni kertjeid felett, |
| s alattuk a szürkeség lombja |
| must-fátylas ormaid borítja… |
| S telek, nyaraknak változása, |
| holdak, napoknak fordulása |
| lassan meszes kertjeidbe ássa. |
|
|
Ez szépül
| A föltárt sárga földhasáb. |
| mert akkor is az lesz hazám. |
|
| mint kés kísért a rettenet, |
| kínoz, hogy tudjam s lássak, |
| mit tart bennem s nyakam felett. |
|
| a vad láncokba vont titok, |
| ha rám vagy rája nagyítok. |
|
| ez fogható hozzád, világ! |
| Ez szépül szét szívemben, |
| s tollat a síromig ez ád. |
|
|
Nem ismersz ilyent
| Nem ismersz ilyent a botanikában? |
|
Fönt száll a fényes liliom |
| és égben-érett langyos hímporával |
|
szívedre hull a tündöklő szirom. |
|
| Repül a mindent-áttűző virág. |
| és csontod is kigyúl, akár a nyár. |
|
Mutatja tested csarnokát. |
|
| Átlátsz a rózsaszín sűrűn. Vidáman |
|
csipeget szemednek madara. |
| Járkál a sejtek lépes mértanában, |
|
| Fönt száll a fényes liliom. Szerényen |
| Kezed csudálod. Áll a fényes égen. |
|
Nézed s érzed az ébredőt, |
|
| s utána nyúlsz… Se kéz, se napsugára… |
|
Már vers az elfogott virág. |
| Nem ismersz ilyent a botanikába? |
|
Nem ismerem… De oly nagy a világ |
|
| s vágyam simítva, néha el is éri, |
| így énekel a szárnyasszirmú égi, |
|
kit Linnében nem ismerek. |
|
|
Pincei látomás
| Mint pásztorok kálváriája, |
| egy hétdecis borosüvegbe, |
| ily feszes keretből tágult, |
| dérpillás, ébredő világból, |
| mit eddig nem láttam soha: |
| Két pásztor zöldszínű süvegbe |
| tartotta napját fénylő révületbe. |
|
| És jöttek mind: a hattyú gyászruhák, |
| s kik Vénusz-sarkantyúkkal léptek, |
| s mögöttük hajnali szűzek… |
| becéztem lila fényességbe… |
|
| Ilyent sem láttam még soha. |
| Mintha szárnyas kék tapéta |
| az égen csendesen kinyílna, |
| oly fényesen feszült körém |
| S egy gálicszínű kápolnában |
| ébredtem, fönt a hárs alatt |
| gazdánk a kádját öblögette. |
|
|
Ami csak volt, ami csak lesz
| hallgatom, faggatom magamat. |
| áll egy számon és az égre mutat. |
| Fekete csőrével mutatja az utat. |
| Mutatja, magasra mérve szögét |
| s míg köröttem nyüzsög a lét, |
| ott fent platinatiszta pályán |
| ami csak volt s ami csak lesz, |
| kitágult, mértanvázú szárnyán. |
|
Egy vincellérnek szánt levélke
| Három szó… Egy se versnek készült. |
| és mintha szállna könnyű égből: |
| – festék, ecset és trágya – |
|
| egy vincellérnek szánt levélke |
| fölrántott ím a könnyű égbe! |
| S most nézek, mint a kába: |
| – festék, ecset és trágya – |
| alattam mintha minden égne! |
|
|
Legyen minden
| fénylik a hús mint pirkadó virág |
| zöld lándzsáival zúg a zöld világ |
|
| ér-kesztyűjében integet a kéz |
| zúdul a lomb és édes mint a méz |
|
| zúdul az élők szerves serege |
| vadul a sejtek burjánzó heve |
|
| s a kék kesztyűbe zárt piros izom |
| hó szegfűket lenget a zöld hídon |
|
| élő hídon mely átível s vonul |
| zöld karóin lépkedve konokul |
|
| időn át térbe rakva gyökerét |
| hordva a hús és lombok seregét |
|
| serceg a pusztulók élő heve |
| piros zöld lángokat lő ég fele |
|
| és kesztyűjében kéken integet |
| egy kéz mint kócsag zöld fejük felett |
|
| a szervetlen kitárja rombuszát |
| s eléd veti időtlen vonulás |
|
| habzó gerinced most feszítsd belé |
| mint vers legyen minden az életé |
|
|
Csőröd ezüst kráterekbe
| Ej, te kedves kis fülemüle, |
| lágyan és mégis tisztán kicsengőn |
| dalolgatsz nékem barackfa-felhőn. |
|
| Elkezded, amint vacsorára |
| terítget a barackfád ága. |
| Elkezded szürke, egyszerű dalnok |
| s csillogó nótád messzire csattog. |
|
| Messzire s nekem… Édes madár |
| szavad szép fénye szívembe jár, |
| amint a padra békén leülve, |
| lámpást akaszt fölénk a hold tükre. |
|
| Néma már lent völgyünk katlana. |
| Elcsitult az olló és kapa. |
| Csupán a hold motoz a virágba. |
| Alig mozdul a barackfánk ága. |
|
| Alatta újhagyma és kenyér |
| s míg piros borban fürdik az ég, |
| csőröd ezüst kráterekbe mártva |
| hegedülsz a tiszta éjszakába. |
|
|
Hegyközségi cserkészgetés
| Hogy nincsen most puskám, távcsővel járok. |
| Vadak helyett barátaim virágok. |
| Lesre ülök, de kék sörét helyett |
| üvegre töltött dupla-fegyverem, |
| s amire célzok, annak én nem ártok: |
| őzek lehetnek, akár karcsú lányok. |
| Ekként cserkészve, estetájba |
| betérek egy-egy szép présházba |
| és bort iszom, magamban jót nevetve, |
| mert minden lőtt nyulat ismerek erre. |
|
| Borod dicséred!… Dicsérjed, komám. |
| Ezen kívül íz nincsen benne semmi! |
| Hordóhoz értesz!… Szónok még lehetsz… |
| De nem!… Inkább csak borod kelljen nyelni. |
|
|
Én soha
| Mint egy csármázó füstgomoly, |
| vagy mintha kormos vatta volna |
| érett fürtök fölött vonulva. |
|
| vonul az árnyék pávatolla. |
| S csengők között, mint búcsúsok |
| hozzák, lobog már cifra rongya, |
|
| hozzák az ősz menyasszonyát! |
| Vénasszonyok nyarának lánya: |
| Dermedt tagokkal áll a tájba. |
|
| Madár megszokja!… Én soha!… |
| Cifra csontváz e tünde létbe. |
| Mint meddő és gúnyos mosoly |
| néz a bőség szép édenére. |
|
|
Aratás előtt
| figyel kalászos földeken. |
|
| Mint a pipacs, búzavirág, |
| fölött és rádpislog magas |
| nagy ég, e kis kemény kakas. |
|
| Nem te! – Ő vigyáz rád nagy ég! |
| S oly megható e földi kép, |
| s kinőve zöld búzák közül, |
| akár a csősz, fölénk feszül. |
|
|
Hegyi versek
| Húz a szárnyas felhő. Seregélycsapat. |
| Lent a tavon háló húzza a halat. |
| Aranyszín pikkelyük konyhánkig csillan. |
| Azon is túl! Fent csillog a napban, |
| s pikkelyes kévék, tüzes gyöngysorok |
| borszín fényesője házunkra csorog. |
|
| Farral a fülledt kukoricásnak |
| a tüzes napban tehenek állnak. |
| Odébb a szekér létrás árnyékába |
| liheg a szekér izzadó gazdája. |
|
| Zörög a határ… Pöndörödik, szikkad, |
| mint ház akkora szénaboglya ballag, |
| imbolyog a magasnádú tájba. |
| Alig látszik itt-ott ki a háta. |
|
| A tó pengéje belefeszülve |
| kaszál a vad szeptemberi tűzbe. |
| Mögötte a szőlők gereblye-sora |
| indul, már villog a karók foga. |
|
| Gyors keze és lába nőtt mindennek. |
| Takarít… Sürög… Alig pihennek. |
| Markol és indul minden parancsra. |
| Szótlan vonul, mint megannyi hangya, |
|
| vonul a levágott, bezsákolt világ |
| tarlón, szántón és lila kerteken át. |
| Mögötte pattogó, szöcskés föld marad |
| s már-már a pince is utánuk szalad. |
|
|
| Mennek a búcsúsok… Énekük szálldos. |
| Hitük szerint mennek s messze a város. |
| Szembe velük hangos traktorok jönnek. |
| Bámulnak a várak… Fénylenek a völgyek. |
|
| Elnyújtott dalba kék acél hang dobog |
| s vörös szívvel ékes zászló libeg-lobog |
| fölöttük, befonva szép szelíd kékkel. |
| Jön, megy a bölcs idő biztos lépkedéssel! |
|
|
|
Sziklából kihajló
| Hatvan versért vettem hatvan mandulafát. |
| Mint az izmos szüzek, amazon katonák |
|
| suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva, |
| nádak távcsövein néznek át a tájba. |
|
| Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa, |
| pereg a húszfokos ostorívű partra. |
|
| Széleset kanyarít… Aztán visszarántja |
| öblös ágyékaik szirén suhogása. |
|
| Zöld-arany tüdővel hínár és felhő közt |
| homlokukon lüktet fenyőből örökzöld. |
|
| Hajuk ezüst háló… S eltűnt három évem |
| sugárzik a szirmok kék lombik csecsében. |
|
| Mint a virág, hogyha megtermékenyülve, |
| kerekül citromról pozsgás rózsaszínre, |
|
| én úgy nézem már e hatvan mandulafát: |
| telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát, |
|
| rózsaszín hűs testük napba feszülését, |
| nagy bika-alkonyok mézes csepegését… |
|
| Tavaszi rózsából csontkeményre válva, |
| ráfeszül szívemre a sok őszi dárda, |
|
| mint a csont, bordázva, éles termésükkel, |
| s bársonyuk lehántva, játszom e szűzekkel. |
|
| Sziklából kihajló hatvan déli virág! |
| Szép csavart derekú édes mandulafák. |
|
|
Fénylett, mint új elem
| varázslóként, minden ütésre |
| sikoltó csillagot vágott a szeg. |
| Magamalkotta villogó tejút |
| Zöld, dermedt víz fölött hajlott a jég. |
| Mint hinta lendített a szárnyas út. |
| Ellipszisek meghajló tünde válla |
| Nádszál és bazalt-hegy közé |
| feszítve szállt a jég-trapéz, |
| mint jégre-sújtó villámlásra, |
| piroslószárnyú gyors halak |
| cikáztak lent a fakutyám alatt. |
| Követtek, mint az árnyék! |
| Nem mellettem, alattam úszva, |
| jéggel leforrasztott azúrba |
| mint torpedók! S szívemre kötve |
| feszült az ég kanóca s fent a nap |
| fölrobbant, mint egy óriás gyutacs, |
| s köröttem minden szerte-sziporkázva |
|
Átsugárzik és ragyogva
| Szép tavaszban, vad nyarakban |
| legfeljebb, ha két kerékre, |
| ritkán szálltam én egyébre. |
|
| Így mentem én télben, nyárba, |
| mindig magam útján járva. |
| Duda, ha szólt, kíjjebb álltam. |
| Megfürödtem benzin-gázban. |
|
| Nem siettem s mindent láttam |
| nyitott szemmel az országban, |
| gyalog, mert ha másképp tettem, |
| jég volt már a szívességben, |
|
| s mint a grófot, úgy fogadtak, |
| hallgattak és bólogattak. |
| De akikhez én így léptem, |
| szívük enyém lett egészen. |
|
| rámnyílt, mint a nap korongja |
|
| tollad, ha tintába mártják, |
|
| De ha kellett, földről égbe, |
| szálltam menten szárnyas gépre. |
| Vagy két lábon! Vagy két szárnnyal, |
| tartottam a pacsirtákkal. |
|
| Nem középút!… Vagy föld! Vagy ég! |
| Kellett nekem a teljesség! |
| S mit lent láttam, égből nézve, |
|
| s bárhol voltam, ember voltam. |
| Egyetlen föld! Szép kikötő. |
|
| s holnap talán, mint a madár, |
| dalolok egy csillagi fán. |
| Pacsirta, mely kráterekbe |
|
| s tisztább, szélesebb dalával |
| Két lábról így szállva égre, |
|
| Nem négy folyó… Nem kerek gömb… |
| Az én hazám már sokkal több. |
| megnő a szív és vers szárnya. |
|
| Láb a földön, szív az égbe, |
| s zsúpunk nádszál-furulyája |
|
| Hold és Vénusz visszafelel. |
| Nem is velük!… Az emberrel, |
|
| s végre egymást is megértve, |
| szállhat boldogabb jövőbe. |
| villog, mint antennák hegye. |
|
| az egy lényegest kimondva, |
| nem itt a négy-folyó tájba, |
|
| Ész képletén, vagy egy verssel |
| Vers, föld és ég mindenkié! |
|
| nézek a legszebb szoborra! |
| Föl-földereng… Nem is messze? |
|
|
Ragyogj, messze fénylő
| Az én pincém messze van nagyon. |
| Félnapig is megyek vonaton. |
| Félnapig kerülöm a jeget. |
|
| Présházam fehér oszlopait. |
| Csúcsok kék indigó ormait. |
|
| Nagy üvegem zöldszín smaragdja |
| szabad jelzést vág az utakra! |
| Vállon a kis-hordó, előttem |
|
| ébred az apró sziporkákba. |
| Az alvót kristállyal hasítva, |
|
| Ragyog a táj tiszta fehéren. |
| Ragyog a bor a hó tüzében, |
|
| Bor tüzén át nézem, kóstolom. |
| Poharamban ég a hegyorom, |
| amely ottan jéggel takarva |
|
| Mint deres, őszfejű óriás |
| ránkmosolyog s földerül a ház. |
| Földerül körbe a sok pince, |
|
| Atyját, aki visszakoccintva, |
| úgy ül ott, mintha velünk inna. |
| Ízlelve az új-bort, amelyik |
|
| Első fejtés, január hava. |
| Seprők, borok édes illata |
| öleljetek, messziről jövök |
|
| Kell ez a tűz! És a tisztaság! |
| Versbe, szóba a gyöngyöző láng! |
| Kell a borok bazalt ereje. |
|
|
Kijózanult borkóstolók
| November, köd és kóstolás hava. |
| Cefrék és erjedő borok szaga, |
| s – kinek jobb? – kérdi egyre a pohár: |
|
| Levél sincs, mégis csupa üzenet |
| járja körbe a szőlős hegyeket, |
| s magasra tartva a butykos üveg: |
|
| Csorog s míg fölöttünk eső csapdos, |
| idebent fénylő butykos a nap most. |
| Mindenki rája emeli szemét. |
|
| Egy szál hegedű s bent a hordóba |
| morog a bőgő, szól a gordonka. |
| Húzza a barna pincei banda. |
|
| S falról az öreg katona képe |
| rákacsint szépen Kis Szent Terézre: |
| – Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak! |
|
| – Ez kell babám! Nem golyó verése, |
| mint a zápor, sáros fedezékre. |
| Ez voltam én! S ki maradt belőlem? |
|
| Cseppen a kadar tűzpiros vére. |
| Mint nap tágul asztalterítőnkbe. |
| Nem rizling… Se dinka… Józanítva |
|
| Rásüt a képre, présre, határra. |
| Világít az őszi magyar tájba… |
| Nem is isznak. Már csak néznek s nézik |
|
s rizling, kadarka, dinka |
|
|
Kokó
| Nem is háziállat már e tyúk. |
| Több, mint egy távoli rokon. |
| Családtag, szárnyas sárga néni |
| kárálgat kint az udvaron. |
|
| Kopogtat, hogyha kedve tartja. |
| Anyám meg ugrik és beszélget |
|
| Ő meg felül az egyik székre. |
| s megkérdi, mit főz a fazékba? – |
| Kotyog, míg készül az ebéd. |
|
| Anyám örül, mert öregségre |
| minden anya magányra jut. |
| Azt hiszem, erről beszélgetnek |
| most is anyám s e sárga tyúk. |
|
| Titkos nyelven egymást megértik! |
| S ha néha hallgatom szavuk, |
| a konyhában hallom dobogni |
| szívük, értelmes angyaluk. |
|
|
| A patkányoknak arzént tett a szomszéd. |
|
Ott járt a sárga, kis tojó. |
| Kapirgált s egyszer csak sietve indult |
|
| Szaladt, szaladt. Szedte a lépcsőt fürgén. |
|
Még mosolyogtam rajta én. |
| S őt már a halál villámlása űzte. |
|
Az életből szaladt szegény! |
|
| Taréja viharkék lilára válva, |
|
szárnyát fölcsapta még a kín. |
| Anyás tollában már hiába jártak |
|
| Megszűnt dobogni!… Elszorult torokkal |
|
álltam, a halált tartva már. |
| Félkézzel tartva a legnehezebbet, |
|
s ahogy hűlt, éreztem magát |
|
| a sárgán villanó, kaszáló szárnyat, |
| Fölöttünk gerlék párzottak az ágon. |
|
– Egész csak így vagy nagy világ? – |
|
| riadtam föl és néma méltósággal |
|
a legszebb jázminág alatt |
| pihenni tettem anyám kedves tyúkját |
|
s nem őt, sajnáltam magamat, |
|
| hogy ennyi csak a lét eszenciája? |
| A gerlecsók s a dermedt test példája |
|
|
| Pihenj… Vigasztalódj, hogy millióknak |
| nagy századunkban sírra nem futott. |
| Arzénnál szörnyűbb méreg!… – Jázminág? |
| Ó jázminág!… Szál kóró sem jutott. |
| Fejed szobám felé fordítva |
| tettelek az árnyas, tiszta sírba, |
| s ha majd kinyílik a jázmin bokra, |
| virágait, mint kis csibéidet |
| vezetgesd kedves szárnyas költő, |
| házunknak elszállt, kedves tyúkja. |
|
|
Virágok virága
| Virágzott nyáron s néz a télbe. |
| Kiásva, zöld ládába téve, |
|
| Kis udvar csillagdíszes éke |
| készül a pincénk rejtekébe |
|
| elszáll az illat és a kéken |
| sugárzó fagy kigyúl az égen. |
|
| ami csak zöld s a gyenge élet |
| pihenni megy és újra éled. |
|
| megint zöld ládáidat hordja |
| és szívének leánder-csokra, |
|
|
Már nem itt
| Nagybátyám, akkor mint gyerek |
| Anyám, akkor még kisleány, |
| kedvenc nótáját énekelte. |
|
| Nagyapám – régen halott – |
| hallgatta őket… Így szórakozott. |
|
| Anyám meséli sokszor ezt. |
| Aztán lágyan dalolni kezd. |
|
| S míg ő mosolyog, addig én, |
| mint akit vadul torkonragadtak, |
| elcsuklom s hogy ne lássa Ő, |
| megnézem, nyitva-e az ablak? |
|
| Mert érzem, amin mosolyogva száll, |
| e szép derűben száll a rózsaszál, |
|
| mely szült és ép e halk mosolyban |
| már nem itt jár, de fent a csillagokban. |
|
|
E szótlan értelem
| Az ősz elől előbb csak egy |
| tücsök szökött be hozzánk |
| s most lépni is alig merünk. |
| Költő-szállás a konyhánk. |
|
| A seprű, törlő, gáz és vödör: |
| tanyája minden… Itt, amott |
| fölbukkan s félve, mint a lápon |
|
| és mindjárt, mint énekes olasz, |
| fölsajdult meleg szerenádja. |
|
| S oly lágyan nyúlt a húrhoz, |
| éreztük, könnyes a szemünk |
| s köröttünk minden egyre szépült. |
|
| Ránkhúzta, mint egy inget. |
| Fénylett szemünk, a konyha, mind! |
|
| S akkor a szurtos, kis cigány, |
| hogy mit tud, ő is megmutassa |
|
| A méz s az érc így együtt |
|
| És lénye, mint tündöklő elem, |
| a szíven, földön és a vízen |
| ragyogva egyre szebben égett. |
|
|
Lesett és jött
| Kiment a hegybe Zsófi néni. |
| Kiment a hegybe nézni, nézni. |
| És nyolcszáz ölnek lett az őre. |
| Pincére ült. Kis dombtetőre. |
|
| S lejött a kan az este újra. |
| Habzott s a szőlőt addig túrta, |
| míg Zsófi néni meg nem unta. |
| Fejszével állt a vágó-útra. |
|
| Gerincét törte a szűk útnál. |
| Leszúrta hajnali sugárnál. |
| Nem szólt ő senkinek, nagy csendbe |
| fölvágta és a füstre tette. |
|
| Aztán kiült megint a dombra. |
| Alig várta, akad e dolga? |
| De nem csip-csup seregély banda. |
| Lesett már villanó agyarra! |
|
| Lesett és jött… Az egyik délbe |
| többet kortyolt bizony szegényke |
| és fölbukott… Füstölt a kémény |
| s a kan után szállt Zsófi nénénk. |
|
|
Két oszlop
| Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal… |
| Magány és harc közt zsongó őrület |
| egy tört szökőkút lezárt csapja áll. |
| Csöve fölé anyám, mint kis halottra |
| faládát tett s bodzákat ültetett… |
| belengi szívem s udvarunkat… |
| Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal… |
| Magány és harc közt zsongó őrület |
| hogy újra lássam szép Velencét, |
| a vágyaim s a tenger kedvesét… |
| Tíz éve láttalak! – Tíz éve már |
| és lassan itt lesz a halál… |
| lehántott tűzfalak repkénye |
| hervad mosófazékba tépve, |
| s melyről lehullt az élő ábra, |
| üresen áll a vakolt tábla, |
| s hozzá, mint árnyék szaletlink tapad. |
| Rajta mint kátrány-szemfedő, |
| még leng a lyuggatott tető, |
| melyet egy láthatatlan kéz |
| hogy álljon kopott négy oszlopán. |
| Alatta ábrándos levegőkocka |
| néz üveg nélkül a jázmin lugasra, |
| melyből az idő kicsapolta |
| a kártyázók kékbajszú mosolyát |
| s csak nézi, nézi a téli körtefát, |
| a két kivénült harkály-létra, |
| mintha Philemon és Baucis volna, |
| úgy tartja egymást féltő gondba. |
| Törzsükön a sárga és zöld gomba |
| ernyője, mint apró balkonok… |
| És újra ugyanaz és görcs és hivatal… |
| Harc és magány, mely lassan őrület |
| s nem integettem kék hajómnak |
| a teraszunkról Fra Angeliconak. |
| Nem küldtem palack-postát |
| az áradó-zúgású Styxen át, |
| pedig ajtómra néz a párkány, |
| melyről apám a mélybe hullt. |
| Cementjén rozsdás néma folt |
| antennák keresztje s a ruhaszárítók |
| drótjának puha ábrái úsznak, |
| s nem küldtem verset T. S. Eliotnak, |
| hogy Velencét lássam újra. |
| harangjai már jönnek értem. |
| s az ég halikrás ultramarinján |
| nem csillagok, de lüktető magok |
| úsznak és rajzanak, akár a sejtek |
| átsüt az ingen és a nyáron. |
|
| Nem én emeltem… Hány isten? |
| Azt sem tudom, de Poseidon |
| izzadhatott ezen a parton |
| mint a görcs ormot vetett |
| elérve négy alacsony felleget. |
| Lyukacsos lett a hegy… Tufa-szivacs… |
| És vér üt át a szömörcék lombján. |
| Ki erre hajt, rőt lesz a nyája |
| e Bacchus és tószagú sugárba… |
| két oszlopot rakattam oldalába. |
| Ragyognak messze az öblök fölött. |
| Rajtuk a háromszög galamb nélkül |
| csupán tető, nem timpanon, |
| Betyár-barlangok… Bor-lyukak… Kan-tanyák… |
| Gálic és réz és rőt parcellák |
| és körben mandulák és mandulák |
| és édes bogyóktól szikrázó karók… |
| Két fehér oszlopot emeltem föléjük. |
| Ragyognak messze az öblök fölött. |
| Egy-pár rím; húsz forint az ára! |
| Egy lépcső kétszázba kerül. |
| lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre |
| e kettős hattyú-oszlopig… |
| itt töltenék már minden délutánt. |
| Egy töltőtollal jönnék csupán, |
| s akár a juhar magházas propellere |
| versek magjával szállanék |
| De mire enyém lesz e gép, |
| Az eszmei bért egy perselybe teszem. |
| és én e földön már églakó, |
| s melyet a téesz kovácsa vert, |
| a menny kékajkú perselyébe, |
| nem, mint csaló a bér helyett, |
| még egy-egy verset is teszek… |
| a Szentlélek és a kápolnán, |
| Te szép borszűrő mésztufás, |
| édes bogyókkal fürtözött, |
| hogy hozzád nem tercinák, |
| se nyájfutású pentaméterek, |
| Hát így írom s mert itt írom, |
| hát ez lett a tett és vers hegye. |
| Ezért áll itt, mint üvegtorony, |
|
| A kert s a két oszlop között |
| a koronátlan téli körtefán, |
| úgy él s belőle, mint a cinke |
| Száll… Száll és mindig visszaszól: |
| – Hol vagy te cinkeház? – |
| – Oly messze hozzád visszatérni… – |
| – Ó az epegörcs… És a hivatal, – |
| sóhajt a cinkeház és fújtat, |
| és baktat és izzad és siet. |
| Hunyorgat utána… Alig látja… |
| a követő-idegnek nylon szála. |
| Mintha egy sasszárnyú hattyút |
| fogott volna, mely vadul körözve |
| húz mind szélesebb körökbe. |
| Úgy száll a képzeletnek szárnya |
| tavak, csillagok és tengerek, |
| apró kő és faházak felett… |
| S a kert és a két oszlop között |
| csak áll, mint a cinkeház |
| a test, amelybe, mint a cinke |
| mely mint a zsarnok hattyú |
| szavát az idő fölé kiáltja, |
| s a kéz csak dermedten rakja |
| dalát a csontszínű papírra. |
|
|
Az útig elkísért
| Beléptem és a tiszafák között |
| oly fekete és hosszú volt az út, |
| hogy visszanéztem, de az alagút |
| elfedte már a szép márvány-kaput. |
|
| Tág, zöld mezőre léptem innen |
| s a ritkás, píneás ligetben |
| vágtázva jött felém egy könnyű lány. |
| Követte két szép hófehér agár. |
|
| Valakit régtől, régtől várhatott |
| s hogy nem ismerte, akit várt, tudom. |
| Megállt a tündöklő kavicsúton |
| és szólított… Hogyan?… Nem is tudom. |
|
| Lováról szállt s beszélt, beszélt nekem. |
| Szava dalát még ma sem ismerem. |
| Válaszom várva egyre sürgetett. |
| Mögöttünk Róma tája lüktetett. |
|
| Az útig elkísért és szomorún |
| nézett a hosszú-hosszú útra, |
| amely a zöld lombokba fúrva, |
| rámásított, mint régi urna. |
|
|
Művének tiszta napja
| Karfás utak… Kis stációk… |
| Mohából fák… Gerlék, rigók… |
|
| s a kavics-kvarcok fénylenek, |
| akár a horvát karszt hegyek. |
|
| Nézem e szép palackba zárt |
|
| melyet szűk üveg-nyakon át |
| rakott egy megcsitult kanász. |
|
| de a szépet, azt szerette! |
|
| szív, kedv és konok fegyelem, |
|
|
Egy tétel és két véglet
Egy római palota teraszáról
| Alkonyulj, szobám… Csak alkonyodjál. |
| Szürküljél lágyan… Akárcsak otthon. |
| Sok itt az isten s fényük megvakít! |
| Jöjj alkonyat! Te légy gyógyító lombom. |
|
| Gyógyíts merengő alkonyi sugár. |
| Testvéri tűz hideg márványlapon, |
| mint kis mohát az éltető meleg, |
| gyógyíts, ki hozzád szól e csillagon. |
|
| A por nem otthona… Ezt tudja rég. |
| Az ég: az sem övé… Fény-ökleik |
| hideg kést tartanak s kegyetlenül |
| villognak jólfent fényes éleik. |
|
| Alkonyulj szívem… Hát alkonyodjál, |
| akár e szürkülő márvány falak… |
| Megváltó perc… A rózsa tóra hull… |
| Emelj hajódra tiszta pillanat. |
|
|
Az orcii kanászkunyhó ajtajából
| Eső és pára… Langy mocsár szaga |
| borít… Megváltozott vidék… Az ég, |
| mint duzzadt és csúszós hinár fala |
| a nap helyett csepegve nőtt fölém. |
|
| Meghalt apám… Anyácskánk öregebb |
| s házunk ölén, mint vad virág a gond |
| dagad… És futnak a szőlős hegyek. |
| Az őrület villám-hálóba font. |
|
| A tó helyett a rét nagynéha lát… |
| A sárga és lila árkok vize |
| hozza az ázott pásztorok szagát |
| s gyomromban gombák és kondér íze. |
|
| Nincs híd… Csak cuppogó, langy, sárga gyep. |
| Térdig mezítlen benne gázolok. |
| Hol jár a nap?… Fent síró bíbicek |
| suhognak és sírásuk rámcsorog. |
|
|
|
Egy ég s egy pince
| lebontották a rossz bádog alatt |
| a régi fazsindely még ott lapult |
| fölötte bádog és száz év vonult |
| az égbe vagy csupán az ég alatt |
|
| előtte állt egy óriási cser |
| odvában fészkelt egy vadméh család |
| a mézért csak begyújtották a fát |
| s ropogva lobogva elszállt a cser |
|
| a boltos pince ásít még csupán |
| penészt hizlal nem borok zamatát |
| elszállt a ház elszállt a méhcsalád |
| egy ég s egy pince ásít rám csupán |
|
|
Mégis minden ellen
| Virág hervadó… Világ múlandó… |
| s ha minden omló, szerte hamvadó, |
|
| Hervadó virág; díszítsd a mellem |
| s múlandó világ, hajóm körül, mint |
|
sziget, vígasztalj engem. |
|
|
Mint csillag ül
| Pirosat rikoltott a szép kakas, |
| s a menny hálója széthasadt. |
| Rubin hangok közt hófehér havat |
|
| December ez már… Vándorol az év… |
| Egy gólya áll a kertben árván, |
| fehér pólyával törött szárnyán, |
| s delták vizéről álmodik szegény. |
|
| Csak néz… Elindul s merev szárnya, |
| mint toll piros tintába mártva |
| egy verset ír a tiszta hóba, |
|
| Megáll és mintha napfény volna, |
| a jászolból rásüt a szalma, |
| s karácsony párás, szép tehén-szeme, |
| mint csillag ül december térdire. |
|
|
1944
| Azt sem gondoltam volna én, |
| hogy padlóra parazsat rakok, |
| s körül kuporgom, mint nomád |
|
| Kiszórtak, hát mi mást tegyek? |
|
| s lefejti századok nyűgét |
| a test, ideg s a képzelet |
| kószálva jár szabad teret. |
|
| A sorsnak hát megköszönöm, |
| hogy dörgő, vad hevében engem |
| múltunkba így visszalökött, |
| s tűzzel telik meg kedvem. |
|
| Sok volt az ily tüzek sora |
| a had, amelyből származom, |
| Kámától Koppány völgyibe. |
|
| S szobám kényszer-parazsától |
|
| Csak most tudom, csak most, mire |
| kötelez már a nagy-család. |
| Szorítom hát a rossz ruhát, |
|
| – Fogd össze! – szól az értelem. |
|
| Sötétben, fegyverek között |
| mindig ez volt a mentség. |
| nyájaddal, hogy beljebb mentél. |
|
| táplálva szerte-szét szalad |
|
| Nem fázom már… Hevít a tűz |
|
|
A milliókért
| A természetellenes halál, a kardok |
| E palástos, páncélos őrület |
|
| Zászlói és igéi az égig érnek. |
| Mindig jobbat és szebbet ígérnek, |
| de maga az ember, e nyers elem |
| véres hátán érzi kardod, történelem. |
|
|
| Én soha meg nem adhatom magam, |
| mert minden én a milliókért él! |
| Csak én vagyok s e milliónyi én, |
| ha összeáll a szervetlen színén, |
| oly élő, de oly kemény elem |
| feszül baltád elé, történelem, |
| hogy többet már az őrült zsarnoki |
| az értelem egét nem bontja ki, |
| nem a megveszett kegyetlen elmék |
| szerint kísért a lét s a nemlét! |
|
|
|
Tán ép azért
| Itt kint is, e szőlőhegyen |
| kint van a mikroszkóp velem. |
| Rózsák, virágok hímporába |
| a szervetlen anyag felett… |
| vagy mint az ifjabbik Piccard |
| cseppjének tengerébe hullva |
| lesek hegyünkön így tanulva… |
| Krumpli, füge, piros bor mellett |
| hogy e sejti apró edények, |
| s mint van, hogy itt ülök s lencsémen át |
| verset írok rólad, világ! |
| együtt csobog e tenger sejti fény! |
| hogy néha egy-egy cseppje |
| az értelem legszebb tüzét |
| szórhassa szét az egyetembe… |
|
Oly nyers-fanyar
| Üres tőkék között holt violák. |
| A tüske közt kék csillagok. |
| Kapkod a tél s az elfogott világ, |
| mint gyűjtemény, jég-tűk hegyén ragyog. |
|
| Kökény maradt?… Hát azt szedek. |
| Megkóstolom, sercintenék, |
| oly nyers-fanyar s úgy reszketek, |
| akár e kristálytűkre szúrt vidék. |
|
|
Hogy lásd
| hó-kristályok szűz mértana |
|
| a fagytól görcsölt tájra. |
| Egy karvaly úszik magasan. |
|
| Csak kémlel… Akár én magam |
| hogy semmiből pereg reánk |
|
| s mint váratlan fény villogás, |
| mely formát nyit a képen, |
| villog a test s az értelem |
|
| Szinte a csontokig ragyog |
| Csírák, virág s lombok helyett |
|
| hogy lásd, mi adja a tavaszt, |
| miből nyílik a legnagyobb |
|
|
Te légy
| Nem az Antillák kék világa, |
| a tengerem nyers búzatábla… |
| Kalász-tenger zöld strandodat |
| járom, szerény világodat. |
|
| Homok helyett csak gyöp s szegélye |
| hullám helyett virágok kékje. |
| Sirály sehol, de gerle-hang… |
| Hajókürt?… Távoli harang, |
|
| az szól s a szélben zeng a szőke |
| kalász s hullámzik zöld vetése |
| megvetve, tárom szárnyamat. |
|
| Nem az Antillák kék világa. |
| Fürdess, anyám, hűs búzatábla! |
| Érő kenyér, te légy nekem |
| szép tengerem, bölcs mesterem. |
|
|
Mintha a néma növény
| csattog a fűzfa már zölden. |
|
| lírádtól lágy tavaszi fény. |
|
| Nyelvet s most dalol neked, |
|
|
Elvakult viadal
|
A szereplők fölött „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” feliratú plakát függ. Alatta, pontosan középen az espada áll. Kezében egyenes kard. Jobbján a birkózó, a súlyemelő és a bohóc. Balján a poéta, a légtornász és a zsonglőr. Együtt alkotják a kórust. Az espadát és a plakátot függőlegesen kettéosztja a reflektorfény, mégpedig úgy, hogy az espada jobboldala és a jobbján állók bíborvörösben szikráznak, baloldala és a balján állók kékezüst fényben izzanak.
| Két fényben izzok én és testem kettéosztja |
| a bíbor és ezüst, mint kétélű borotva. |
| A bíbor ég a jobbomon ragyogva, |
| balról a kék-ezüst s az arktisz kristály orma. |
| Nálam a kard s az ész hegyes körzője, tőre, |
| s rámszegzi szarvait a hús s a dzsungel zöldje. |
| Dühük, mint zárlat rajtam át szikrázik égre. |
| Húsomba leng a körző éles íve. |
| Vér és a méz lecsordul vadrózsás homlokomról. |
| Látom a kettős tájat… Hallom a kettős hangot. |
|
| Nézd ezt a vad pirosló húst! |
| Mily lánggal tágul szét az ingben. |
| – Csak én vagyok és senki más! – |
| A bíbor zeng itt mindenekben. |
|
| Csak én vagyok: a hús! A hús… |
| És minden én vagyok… Kegyetlen |
| villog a világszerkezetben. |
|
| És minden értem, mint virág |
| csak dísz sugárzó anyagomban. |
| Szemed, versed is sós patak, |
| vagy zöld madár dús dzsungelomban. |
|
| szirten… De sziklád én vagyok csak… |
| csupán a földemen csobognak. |
|
| Addig borongsz, míg én vagyok. |
| És minden én vagyok: egyetlen, |
| Nincs más, csak én az éden-kertben! |
|
|
| Tapló vagy! Semmi több!… Mitől |
| e tarka tűz a véres ingben? |
| Nem te! Csak én és semmi más. |
| Vitorlám él a végtelenben. |
|
| Csak én vagyok! A lélek… Én… |
| Szolgád vagyok?… Hát nézz magadra. |
| Ha vásznat bontok, nélkülem |
| véres tömlődben mi maradna? |
|
| Langyos szivacs hideg kövön. |
| Ez vagy, hol szárnyam nincsen véled. |
| S a szép vad éhe és dalom |
| sem stiglic, mely húsodba tévedt. |
|
| Nem oszló sejtekből rakott, |
| de meg nem fogható sugárral |
| én forrasztom a szirt fokát, |
| melyről velem jöhetsz, a szárnnyal. |
|
| És addig szállsz, ameddig én |
| írok e néma szerkezetben. |
| és bennük én vagyok egyetlen! |
|
|
| Ragyog a szirt… Harsog a dzsungel násza. |
| Négy szarv között remeg a legszebb glóriája. |
| Két fény sugárzik össze… Két mástűzű parázsból |
| s a jeges lant följajdul a lángcsapdosta ágról… |
| Az alkony, hajnal és a kékek |
| minden eres színében égek! |
|
| Mindegy, hogy te vagy-e!? |
| A lényeg rajtam és énbennem |
| épül fel minden sűrű rendben. |
|
| A Lantot is csak én szülhettem. |
| Kilenc múzsa evez eremben. |
|
| Alkonyba és hajnalba néznek |
| és e szerint zeng minden ének. |
|
| szabad!… Ameddig én vagyok, csak |
| mindenek addig válaszolnak. |
|
|
| Mint konc a tőkén, kék erekkel |
| kísértesz bomló szerveiddel. |
|
| a lényeg és a pusztulásba |
|
| gyűjti, mi összeomlik benned: |
| velő, ideg, ér-rendszeredben. |
|
| a Lantot én emeltem égre! |
| Csupán, ha szólok, nyúlhatsz érte. |
|
| A fényes szó, mit én izentem. |
| Ha elszállt, mi marad kezedben? |
|
|
|
| És zeng a véres kardok telt, éles ideg-hangja, |
| a szétfeszített szarvak világot hívó Lantja… |
| Elszáll?… Marad!… S rettentő magányban minden nélkül |
| fényes szabályok táján, mint új kozmosz felépül… |
|
| Megállj!… Én több vagyok, mint pillangónak |
| a zöld virág, e száronringó csónak. |
|
| Nem csónakod, melyre lábad teszed: |
| ki szült és megtart, az vagyok! Suhogva |
| tárjad bár szárnyad, de sose feledd, |
| testem anyád!… És istenednek szobra! |
|
| Repülj!… Feszülj! – Ó, látni jó nekem, |
| hogy égig nőtt föl zengő idegem. – |
|
| Csak azt ne cincogjad, hogy én, hogy én! |
| Nem te, csak mi vagyunk: külön is egyben |
| rajzunk a szervetlen felületén, |
| s miénk vagy, mint meggymag a piros meggyben. |
|
| Nem zöld virágod, de anyád vagyunk! |
| Velünk pusztulsz, mégis tovább adunk! |
|
|
| Tovább?… És zsákod melyik rejtekében |
| bújkál, hadd lám, ki így vitázik vélem? |
|
| A tarka kócok közt e hang enyém! |
| S köszönd, hogy így te több vagy minden sejtnél. |
| S e minden én vagyok húsod egén. |
| Dalom nélkül gondold meg, meddig érnél? |
|
| Szárnyas merész lovat egyet, ha láttál. |
| Én alkottam… Én tartom most is pányván. |
|
| A többi; sajgó hús és céltalan |
| vonaglik bennük a vénák gubanca. |
| Csak vannak hangtalan és lanttalan |
| a vak gerincek ívén fölcsavarva. |
|
| S te adsz tovább? – Tovább, de pusztulásnak! |
| Szólítsalak hát istennek, anyámnak? |
|
|
|
| Adnál?… Adod?… De nézd, kezedből rég kiszállt Ő. |
| Kiirthatod magad!… Még akkor is kísért Ő! |
| Való a mindenen s mint leghálátlanabb |
| villog már akkor is, ha többet sose kap |
| se ajkat, se szemet, mely mondja s amely lássa, |
| van, mint a hidrogén, a minden villogása. |
| Hogy nap, csillag, ember van-e, Ő meg se kérdi |
| s időnk, terünk, szavunk szebb lesz, ha őt eléri! |
| Nem Ő!… Csak egy van még! Egyetlen társam. |
| Egyenlő vélem terünk mértanában. |
|
| A szervetlen sűrűje, vonulása. |
| égig, magmáig nyúló keze, lába. |
| A fogható szilárd mennyország. |
|
| Enyém ez is, mert én mintázom. |
| Csak az lehet s olyan, aminek látom. |
|
| Amire én nézek, az vál valóra. |
| S mert sok vagyok, az egy lesz sokká! |
| Pillámon át lehetsz világ lakója. |
| Csak általam hasadsz szét millióvá. |
|
| Ha vagy is, nem vagy szemem nélkül. |
| Világ sincsen pupillám nélkül… |
|
|
| Egyenlő véled!… Megtaláltad!… |
| Terünkben ő lehet csak társad. |
|
| Csak Ő… Nem én… A pusztuló anyagba |
| magára lelt szétporló lényed. |
| Egyek vagytok! Méltán teszed magasba, |
| s mert nincs kezed, de azzal méred. |
|
| S szemed?… Hogy lenne! – Ablakod van… |
| Az ablak vak. Én állok abban, |
|
| s nem te, én nézek át a tág világba. – |
| Nem alkotom, de sejtem titkát, |
| amely a bomlót is örökbe zárva |
| tartja a tollat és a mintát |
|
| s körénk rajzolja, ami lényeg, |
| a létező tág mindenséget. |
|
|
|
|
Együtt mondja a bíborvörös és kékezüst oldal hét szereplője.
| És benne nem külön, de épp együtt zihálva |
| lángol a két bika teremtő, tiszta láza |
| és szarvuk, mint a nyírfa négy dús májusfa-nyársa |
| gyémánt csokrot emel a harsogó világba. |
|
A szöveg mondása közben fokozatosan halványul a bíborvörös és a kékezüst szín. Amikor elhangzik a negyedik sor utolsó szava, lehull az „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” című plakát, és napsugár árasztja el a színpadot. A poéta előrelép a ragyogásba.
| S ha fénye visszahull füzéres fejemre, |
| tündér ragyogás száll az emberi nemre… |
|
|
|
|