Egy boldog kor elé
Aphrodite elsüllyedt kertje
Volt, mert a szépség rája emlékezik, |
s a rózsaszín köcsög a mézzel megtelik… |
De hol vagy pávakék-szárú szekfüszál? |
Hol vagy Boldogság Szigete? |
A hajnaloknak élő vadonában |
pirkadsz, mint nimfák ligete?… |
Pirkadsz és minden napkeltével |
elhervad lombjaidnak ága? |
Delet nem érsz?… Szétfonnyadsz hő napod |
hordták a citromszín napot!? |
Elsüllyedt méz sós tengeren, |
az idegek zsongó dzsungelébe |
halászunk rád vagy tízezer éve?… |
Telt tájaidra és mannád ízére még |
emlékezik a szép s a száj, |
midőn a tér és ábrák ritmikája |
hasító késeit és öblös korsaját |
az ébredő anyagba mártja. |
S mert voltál, – én jól tudom – leszel! |
Ily reménnyel, méhek hitével mérve, |
hóval telt tavaszi mandulafásba |
nézek a csillagos és zúgó vonulásra |
s az ég mértankirótta glóriáján, |
mint mediterrán csillagot |
nézem a visszahajló szerecsen napot. |
|
Telek, nyaraknak változása
Nem vagy rózsaszín isten! |
Korod sem Aphrodite kyprosi kertje… |
Fonnyadva hull rólad az ifjúság… |
Fény-harmatok hűvös derűje |
rádnéz s gyors szárnyait kitárja… |
|
Olümpi hajnalod rózsatej pírja, |
az arannyal-vert tereknek lába |
hová tűnt?… Bíborlik eged, |
mint alkonyok rövid varázsa! |
Az ifjúsággal száll az isteni! |
Márvány-kék, telt boros hegyek, |
mosolygós, gyűrűs kecskenyája |
csörtetnek édenek alkonyi zuhatagába… |
|
S a sejtek tengerzöld szivacs-vizén |
az éveiddel jött a szén és kalapács! |
Ujjon, tenyéren Hephaistos |
Megannyi rés… Hajszálcsövek |
Lappangva mar a szerveidbe |
|
Nem fecskék és tiszta madarak, |
fekete darvak, piros sirályok |
húznak már vulkáni kertjeid felett, |
s alattuk a szürkeség lombja |
must-fátylas ormaid borítja… |
S telek, nyaraknak változása, |
holdak, napoknak fordulása |
lassan meszes kertjeidbe ássa. |
|
|
Ez szépül
A föltárt sárga földhasáb. |
mert akkor is az lesz hazám. |
|
mint kés kísért a rettenet, |
kínoz, hogy tudjam s lássak, |
mit tart bennem s nyakam felett. |
|
a vad láncokba vont titok, |
ha rám vagy rája nagyítok. |
|
ez fogható hozzád, világ! |
Ez szépül szét szívemben, |
s tollat a síromig ez ád. |
|
|
Nem ismersz ilyent
Nem ismersz ilyent a botanikában? |
|
Fönt száll a fényes liliom |
és égben-érett langyos hímporával |
|
szívedre hull a tündöklő szirom. |
|
Repül a mindent-áttűző virág. |
és csontod is kigyúl, akár a nyár. |
|
Mutatja tested csarnokát. |
|
Átlátsz a rózsaszín sűrűn. Vidáman |
|
csipeget szemednek madara. |
Járkál a sejtek lépes mértanában, |
|
Fönt száll a fényes liliom. Szerényen |
Kezed csudálod. Áll a fényes égen. |
|
Nézed s érzed az ébredőt, |
|
s utána nyúlsz… Se kéz, se napsugára… |
|
Már vers az elfogott virág. |
Nem ismersz ilyent a botanikába? |
|
Nem ismerem… De oly nagy a világ |
|
s vágyam simítva, néha el is éri, |
így énekel a szárnyasszirmú égi, |
|
kit Linnében nem ismerek. |
|
|
Pincei látomás
Mint pásztorok kálváriája, |
egy hétdecis borosüvegbe, |
ily feszes keretből tágult, |
dérpillás, ébredő világból, |
mit eddig nem láttam soha: |
Két pásztor zöldszínű süvegbe |
tartotta napját fénylő révületbe. |
|
És jöttek mind: a hattyú gyászruhák, |
s kik Vénusz-sarkantyúkkal léptek, |
s mögöttük hajnali szűzek… |
becéztem lila fényességbe… |
|
Ilyent sem láttam még soha. |
Mintha szárnyas kék tapéta |
az égen csendesen kinyílna, |
oly fényesen feszült körém |
S egy gálicszínű kápolnában |
ébredtem, fönt a hárs alatt |
gazdánk a kádját öblögette. |
|
|
Ami csak volt, ami csak lesz
hallgatom, faggatom magamat. |
áll egy számon és az égre mutat. |
Fekete csőrével mutatja az utat. |
Mutatja, magasra mérve szögét |
s míg köröttem nyüzsög a lét, |
ott fent platinatiszta pályán |
ami csak volt s ami csak lesz, |
kitágult, mértanvázú szárnyán. |
|
Egy vincellérnek szánt levélke
Három szó… Egy se versnek készült. |
és mintha szállna könnyű égből: |
– festék, ecset és trágya – |
|
egy vincellérnek szánt levélke |
fölrántott ím a könnyű égbe! |
S most nézek, mint a kába: |
– festék, ecset és trágya – |
alattam mintha minden égne! |
|
|
Legyen minden
fénylik a hús mint pirkadó virág |
zöld lándzsáival zúg a zöld világ |
|
ér-kesztyűjében integet a kéz |
zúdul a lomb és édes mint a méz |
|
zúdul az élők szerves serege |
vadul a sejtek burjánzó heve |
|
s a kék kesztyűbe zárt piros izom |
hó szegfűket lenget a zöld hídon |
|
élő hídon mely átível s vonul |
zöld karóin lépkedve konokul |
|
időn át térbe rakva gyökerét |
hordva a hús és lombok seregét |
|
serceg a pusztulók élő heve |
piros zöld lángokat lő ég fele |
|
és kesztyűjében kéken integet |
egy kéz mint kócsag zöld fejük felett |
|
a szervetlen kitárja rombuszát |
s eléd veti időtlen vonulás |
|
habzó gerinced most feszítsd belé |
mint vers legyen minden az életé |
|
|
Csőröd ezüst kráterekbe
Ej, te kedves kis fülemüle, |
lágyan és mégis tisztán kicsengőn |
dalolgatsz nékem barackfa-felhőn. |
|
Elkezded, amint vacsorára |
terítget a barackfád ága. |
Elkezded szürke, egyszerű dalnok |
s csillogó nótád messzire csattog. |
|
Messzire s nekem… Édes madár |
szavad szép fénye szívembe jár, |
amint a padra békén leülve, |
lámpást akaszt fölénk a hold tükre. |
|
Néma már lent völgyünk katlana. |
Elcsitult az olló és kapa. |
Csupán a hold motoz a virágba. |
Alig mozdul a barackfánk ága. |
|
Alatta újhagyma és kenyér |
s míg piros borban fürdik az ég, |
csőröd ezüst kráterekbe mártva |
hegedülsz a tiszta éjszakába. |
|
|
Hegyközségi cserkészgetés
Hogy nincsen most puskám, távcsővel járok. |
Vadak helyett barátaim virágok. |
Lesre ülök, de kék sörét helyett |
üvegre töltött dupla-fegyverem, |
s amire célzok, annak én nem ártok: |
őzek lehetnek, akár karcsú lányok. |
Ekként cserkészve, estetájba |
betérek egy-egy szép présházba |
és bort iszom, magamban jót nevetve, |
mert minden lőtt nyulat ismerek erre. |
|
Borod dicséred!… Dicsérjed, komám. |
Ezen kívül íz nincsen benne semmi! |
Hordóhoz értesz!… Szónok még lehetsz… |
De nem!… Inkább csak borod kelljen nyelni. |
|
|
Én soha
Mint egy csármázó füstgomoly, |
vagy mintha kormos vatta volna |
érett fürtök fölött vonulva. |
|
vonul az árnyék pávatolla. |
S csengők között, mint búcsúsok |
hozzák, lobog már cifra rongya, |
|
hozzák az ősz menyasszonyát! |
Vénasszonyok nyarának lánya: |
Dermedt tagokkal áll a tájba. |
|
Madár megszokja!… Én soha!… |
Cifra csontváz e tünde létbe. |
Mint meddő és gúnyos mosoly |
néz a bőség szép édenére. |
|
|
Aratás előtt
figyel kalászos földeken. |
|
Mint a pipacs, búzavirág, |
fölött és rádpislog magas |
nagy ég, e kis kemény kakas. |
|
Nem te! – Ő vigyáz rád nagy ég! |
S oly megható e földi kép, |
s kinőve zöld búzák közül, |
akár a csősz, fölénk feszül. |
|
|
Hegyi versek
Húz a szárnyas felhő. Seregélycsapat. |
Lent a tavon háló húzza a halat. |
Aranyszín pikkelyük konyhánkig csillan. |
Azon is túl! Fent csillog a napban, |
s pikkelyes kévék, tüzes gyöngysorok |
borszín fényesője házunkra csorog. |
|
Farral a fülledt kukoricásnak |
a tüzes napban tehenek állnak. |
Odébb a szekér létrás árnyékába |
liheg a szekér izzadó gazdája. |
|
Zörög a határ… Pöndörödik, szikkad, |
mint ház akkora szénaboglya ballag, |
imbolyog a magasnádú tájba. |
Alig látszik itt-ott ki a háta. |
|
A tó pengéje belefeszülve |
kaszál a vad szeptemberi tűzbe. |
Mögötte a szőlők gereblye-sora |
indul, már villog a karók foga. |
|
Gyors keze és lába nőtt mindennek. |
Takarít… Sürög… Alig pihennek. |
Markol és indul minden parancsra. |
Szótlan vonul, mint megannyi hangya, |
|
vonul a levágott, bezsákolt világ |
tarlón, szántón és lila kerteken át. |
Mögötte pattogó, szöcskés föld marad |
s már-már a pince is utánuk szalad. |
|
|
Mennek a búcsúsok… Énekük szálldos. |
Hitük szerint mennek s messze a város. |
Szembe velük hangos traktorok jönnek. |
Bámulnak a várak… Fénylenek a völgyek. |
|
Elnyújtott dalba kék acél hang dobog |
s vörös szívvel ékes zászló libeg-lobog |
fölöttük, befonva szép szelíd kékkel. |
Jön, megy a bölcs idő biztos lépkedéssel! |
|
|
|
Sziklából kihajló
Hatvan versért vettem hatvan mandulafát. |
Mint az izmos szüzek, amazon katonák |
|
suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva, |
nádak távcsövein néznek át a tájba. |
|
Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa, |
pereg a húszfokos ostorívű partra. |
|
Széleset kanyarít… Aztán visszarántja |
öblös ágyékaik szirén suhogása. |
|
Zöld-arany tüdővel hínár és felhő közt |
homlokukon lüktet fenyőből örökzöld. |
|
Hajuk ezüst háló… S eltűnt három évem |
sugárzik a szirmok kék lombik csecsében. |
|
Mint a virág, hogyha megtermékenyülve, |
kerekül citromról pozsgás rózsaszínre, |
|
én úgy nézem már e hatvan mandulafát: |
telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát, |
|
rózsaszín hűs testük napba feszülését, |
nagy bika-alkonyok mézes csepegését… |
|
Tavaszi rózsából csontkeményre válva, |
ráfeszül szívemre a sok őszi dárda, |
|
mint a csont, bordázva, éles termésükkel, |
s bársonyuk lehántva, játszom e szűzekkel. |
|
Sziklából kihajló hatvan déli virág! |
Szép csavart derekú édes mandulafák. |
|
|
Fénylett, mint új elem
varázslóként, minden ütésre |
sikoltó csillagot vágott a szeg. |
Magamalkotta villogó tejút |
Zöld, dermedt víz fölött hajlott a jég. |
Mint hinta lendített a szárnyas út. |
Ellipszisek meghajló tünde válla |
Nádszál és bazalt-hegy közé |
feszítve szállt a jég-trapéz, |
mint jégre-sújtó villámlásra, |
piroslószárnyú gyors halak |
cikáztak lent a fakutyám alatt. |
Követtek, mint az árnyék! |
Nem mellettem, alattam úszva, |
jéggel leforrasztott azúrba |
mint torpedók! S szívemre kötve |
feszült az ég kanóca s fent a nap |
fölrobbant, mint egy óriás gyutacs, |
s köröttem minden szerte-sziporkázva |
|
Átsugárzik és ragyogva
Szép tavaszban, vad nyarakban |
legfeljebb, ha két kerékre, |
ritkán szálltam én egyébre. |
|
Így mentem én télben, nyárba, |
mindig magam útján járva. |
Duda, ha szólt, kíjjebb álltam. |
Megfürödtem benzin-gázban. |
|
Nem siettem s mindent láttam |
nyitott szemmel az országban, |
gyalog, mert ha másképp tettem, |
jég volt már a szívességben, |
|
s mint a grófot, úgy fogadtak, |
hallgattak és bólogattak. |
De akikhez én így léptem, |
szívük enyém lett egészen. |
|
rámnyílt, mint a nap korongja |
|
tollad, ha tintába mártják, |
|
De ha kellett, földről égbe, |
szálltam menten szárnyas gépre. |
Vagy két lábon! Vagy két szárnnyal, |
tartottam a pacsirtákkal. |
|
Nem középút!… Vagy föld! Vagy ég! |
Kellett nekem a teljesség! |
S mit lent láttam, égből nézve, |
|
s bárhol voltam, ember voltam. |
Egyetlen föld! Szép kikötő. |
|
s holnap talán, mint a madár, |
dalolok egy csillagi fán. |
Pacsirta, mely kráterekbe |
|
s tisztább, szélesebb dalával |
Két lábról így szállva égre, |
|
Nem négy folyó… Nem kerek gömb… |
Az én hazám már sokkal több. |
megnő a szív és vers szárnya. |
|
Láb a földön, szív az égbe, |
s zsúpunk nádszál-furulyája |
|
Hold és Vénusz visszafelel. |
Nem is velük!… Az emberrel, |
|
s végre egymást is megértve, |
szállhat boldogabb jövőbe. |
villog, mint antennák hegye. |
|
az egy lényegest kimondva, |
nem itt a négy-folyó tájba, |
|
Ész képletén, vagy egy verssel |
Vers, föld és ég mindenkié! |
|
nézek a legszebb szoborra! |
Föl-földereng… Nem is messze? |
|
|
Ragyogj, messze fénylő
Az én pincém messze van nagyon. |
Félnapig is megyek vonaton. |
Félnapig kerülöm a jeget. |
|
Présházam fehér oszlopait. |
Csúcsok kék indigó ormait. |
|
Nagy üvegem zöldszín smaragdja |
szabad jelzést vág az utakra! |
Vállon a kis-hordó, előttem |
|
ébred az apró sziporkákba. |
Az alvót kristállyal hasítva, |
|
Ragyog a táj tiszta fehéren. |
Ragyog a bor a hó tüzében, |
|
Bor tüzén át nézem, kóstolom. |
Poharamban ég a hegyorom, |
amely ottan jéggel takarva |
|
Mint deres, őszfejű óriás |
ránkmosolyog s földerül a ház. |
Földerül körbe a sok pince, |
|
Atyját, aki visszakoccintva, |
úgy ül ott, mintha velünk inna. |
Ízlelve az új-bort, amelyik |
|
Első fejtés, január hava. |
Seprők, borok édes illata |
öleljetek, messziről jövök |
|
Kell ez a tűz! És a tisztaság! |
Versbe, szóba a gyöngyöző láng! |
Kell a borok bazalt ereje. |
|
|
Kijózanult borkóstolók
November, köd és kóstolás hava. |
Cefrék és erjedő borok szaga, |
s – kinek jobb? – kérdi egyre a pohár: |
|
Levél sincs, mégis csupa üzenet |
járja körbe a szőlős hegyeket, |
s magasra tartva a butykos üveg: |
|
Csorog s míg fölöttünk eső csapdos, |
idebent fénylő butykos a nap most. |
Mindenki rája emeli szemét. |
|
Egy szál hegedű s bent a hordóba |
morog a bőgő, szól a gordonka. |
Húzza a barna pincei banda. |
|
S falról az öreg katona képe |
rákacsint szépen Kis Szent Terézre: |
– Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak! |
|
– Ez kell babám! Nem golyó verése, |
mint a zápor, sáros fedezékre. |
Ez voltam én! S ki maradt belőlem? |
|
Cseppen a kadar tűzpiros vére. |
Mint nap tágul asztalterítőnkbe. |
Nem rizling… Se dinka… Józanítva |
|
Rásüt a képre, présre, határra. |
Világít az őszi magyar tájba… |
Nem is isznak. Már csak néznek s nézik |
|
s rizling, kadarka, dinka |
|
|
Kokó
Nem is háziállat már e tyúk. |
Több, mint egy távoli rokon. |
Családtag, szárnyas sárga néni |
kárálgat kint az udvaron. |
|
Kopogtat, hogyha kedve tartja. |
Anyám meg ugrik és beszélget |
|
Ő meg felül az egyik székre. |
s megkérdi, mit főz a fazékba? – |
Kotyog, míg készül az ebéd. |
|
Anyám örül, mert öregségre |
minden anya magányra jut. |
Azt hiszem, erről beszélgetnek |
most is anyám s e sárga tyúk. |
|
Titkos nyelven egymást megértik! |
S ha néha hallgatom szavuk, |
a konyhában hallom dobogni |
szívük, értelmes angyaluk. |
|
|
A patkányoknak arzént tett a szomszéd. |
|
Ott járt a sárga, kis tojó. |
Kapirgált s egyszer csak sietve indult |
|
Szaladt, szaladt. Szedte a lépcsőt fürgén. |
|
Még mosolyogtam rajta én. |
S őt már a halál villámlása űzte. |
|
Az életből szaladt szegény! |
|
Taréja viharkék lilára válva, |
|
szárnyát fölcsapta még a kín. |
Anyás tollában már hiába jártak |
|
Megszűnt dobogni!… Elszorult torokkal |
|
álltam, a halált tartva már. |
Félkézzel tartva a legnehezebbet, |
|
s ahogy hűlt, éreztem magát |
|
a sárgán villanó, kaszáló szárnyat, |
Fölöttünk gerlék párzottak az ágon. |
|
– Egész csak így vagy nagy világ? – |
|
riadtam föl és néma méltósággal |
|
a legszebb jázminág alatt |
pihenni tettem anyám kedves tyúkját |
|
s nem őt, sajnáltam magamat, |
|
hogy ennyi csak a lét eszenciája? |
A gerlecsók s a dermedt test példája |
|
|
Pihenj… Vigasztalódj, hogy millióknak |
nagy századunkban sírra nem futott. |
Arzénnál szörnyűbb méreg!… – Jázminág? |
Ó jázminág!… Szál kóró sem jutott. |
Fejed szobám felé fordítva |
tettelek az árnyas, tiszta sírba, |
s ha majd kinyílik a jázmin bokra, |
virágait, mint kis csibéidet |
vezetgesd kedves szárnyas költő, |
házunknak elszállt, kedves tyúkja. |
|
|
Virágok virága
Virágzott nyáron s néz a télbe. |
Kiásva, zöld ládába téve, |
|
Kis udvar csillagdíszes éke |
készül a pincénk rejtekébe |
|
elszáll az illat és a kéken |
sugárzó fagy kigyúl az égen. |
|
ami csak zöld s a gyenge élet |
pihenni megy és újra éled. |
|
megint zöld ládáidat hordja |
és szívének leánder-csokra, |
|
|
Már nem itt
Nagybátyám, akkor mint gyerek |
Anyám, akkor még kisleány, |
kedvenc nótáját énekelte. |
|
Nagyapám – régen halott – |
hallgatta őket… Így szórakozott. |
|
Anyám meséli sokszor ezt. |
Aztán lágyan dalolni kezd. |
|
S míg ő mosolyog, addig én, |
mint akit vadul torkonragadtak, |
elcsuklom s hogy ne lássa Ő, |
megnézem, nyitva-e az ablak? |
|
Mert érzem, amin mosolyogva száll, |
e szép derűben száll a rózsaszál, |
|
mely szült és ép e halk mosolyban |
már nem itt jár, de fent a csillagokban. |
|
|
E szótlan értelem
Az ősz elől előbb csak egy |
tücsök szökött be hozzánk |
s most lépni is alig merünk. |
Költő-szállás a konyhánk. |
|
A seprű, törlő, gáz és vödör: |
tanyája minden… Itt, amott |
fölbukkan s félve, mint a lápon |
|
és mindjárt, mint énekes olasz, |
fölsajdult meleg szerenádja. |
|
S oly lágyan nyúlt a húrhoz, |
éreztük, könnyes a szemünk |
s köröttünk minden egyre szépült. |
|
Ránkhúzta, mint egy inget. |
Fénylett szemünk, a konyha, mind! |
|
S akkor a szurtos, kis cigány, |
hogy mit tud, ő is megmutassa |
|
A méz s az érc így együtt |
|
És lénye, mint tündöklő elem, |
a szíven, földön és a vízen |
ragyogva egyre szebben égett. |
|
|
Lesett és jött
Kiment a hegybe Zsófi néni. |
Kiment a hegybe nézni, nézni. |
És nyolcszáz ölnek lett az őre. |
Pincére ült. Kis dombtetőre. |
|
S lejött a kan az este újra. |
Habzott s a szőlőt addig túrta, |
míg Zsófi néni meg nem unta. |
Fejszével állt a vágó-útra. |
|
Gerincét törte a szűk útnál. |
Leszúrta hajnali sugárnál. |
Nem szólt ő senkinek, nagy csendbe |
fölvágta és a füstre tette. |
|
Aztán kiült megint a dombra. |
Alig várta, akad e dolga? |
De nem csip-csup seregély banda. |
Lesett már villanó agyarra! |
|
Lesett és jött… Az egyik délbe |
többet kortyolt bizony szegényke |
és fölbukott… Füstölt a kémény |
s a kan után szállt Zsófi nénénk. |
|
|
Két oszlop
Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal… |
Magány és harc közt zsongó őrület |
egy tört szökőkút lezárt csapja áll. |
Csöve fölé anyám, mint kis halottra |
faládát tett s bodzákat ültetett… |
belengi szívem s udvarunkat… |
Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal… |
Magány és harc közt zsongó őrület |
hogy újra lássam szép Velencét, |
a vágyaim s a tenger kedvesét… |
Tíz éve láttalak! – Tíz éve már |
és lassan itt lesz a halál… |
lehántott tűzfalak repkénye |
hervad mosófazékba tépve, |
s melyről lehullt az élő ábra, |
üresen áll a vakolt tábla, |
s hozzá, mint árnyék szaletlink tapad. |
Rajta mint kátrány-szemfedő, |
még leng a lyuggatott tető, |
melyet egy láthatatlan kéz |
hogy álljon kopott négy oszlopán. |
Alatta ábrándos levegőkocka |
néz üveg nélkül a jázmin lugasra, |
melyből az idő kicsapolta |
a kártyázók kékbajszú mosolyát |
s csak nézi, nézi a téli körtefát, |
a két kivénült harkály-létra, |
mintha Philemon és Baucis volna, |
úgy tartja egymást féltő gondba. |
Törzsükön a sárga és zöld gomba |
ernyője, mint apró balkonok… |
És újra ugyanaz és görcs és hivatal… |
Harc és magány, mely lassan őrület |
s nem integettem kék hajómnak |
a teraszunkról Fra Angeliconak. |
Nem küldtem palack-postát |
az áradó-zúgású Styxen át, |
pedig ajtómra néz a párkány, |
melyről apám a mélybe hullt. |
Cementjén rozsdás néma folt |
antennák keresztje s a ruhaszárítók |
drótjának puha ábrái úsznak, |
s nem küldtem verset T. S. Eliotnak, |
hogy Velencét lássam újra. |
harangjai már jönnek értem. |
s az ég halikrás ultramarinján |
nem csillagok, de lüktető magok |
úsznak és rajzanak, akár a sejtek |
átsüt az ingen és a nyáron. |
|
Nem én emeltem… Hány isten? |
Azt sem tudom, de Poseidon |
izzadhatott ezen a parton |
mint a görcs ormot vetett |
elérve négy alacsony felleget. |
Lyukacsos lett a hegy… Tufa-szivacs… |
És vér üt át a szömörcék lombján. |
Ki erre hajt, rőt lesz a nyája |
e Bacchus és tószagú sugárba… |
két oszlopot rakattam oldalába. |
Ragyognak messze az öblök fölött. |
Rajtuk a háromszög galamb nélkül |
csupán tető, nem timpanon, |
Betyár-barlangok… Bor-lyukak… Kan-tanyák… |
Gálic és réz és rőt parcellák |
és körben mandulák és mandulák |
és édes bogyóktól szikrázó karók… |
Két fehér oszlopot emeltem föléjük. |
Ragyognak messze az öblök fölött. |
Egy-pár rím; húsz forint az ára! |
Egy lépcső kétszázba kerül. |
lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre |
e kettős hattyú-oszlopig… |
itt töltenék már minden délutánt. |
Egy töltőtollal jönnék csupán, |
s akár a juhar magházas propellere |
versek magjával szállanék |
De mire enyém lesz e gép, |
Az eszmei bért egy perselybe teszem. |
és én e földön már églakó, |
s melyet a téesz kovácsa vert, |
a menny kékajkú perselyébe, |
nem, mint csaló a bér helyett, |
még egy-egy verset is teszek… |
a Szentlélek és a kápolnán, |
Te szép borszűrő mésztufás, |
édes bogyókkal fürtözött, |
hogy hozzád nem tercinák, |
se nyájfutású pentaméterek, |
Hát így írom s mert itt írom, |
hát ez lett a tett és vers hegye. |
Ezért áll itt, mint üvegtorony, |
|
A kert s a két oszlop között |
a koronátlan téli körtefán, |
úgy él s belőle, mint a cinke |
Száll… Száll és mindig visszaszól: |
– Hol vagy te cinkeház? – |
– Oly messze hozzád visszatérni… – |
– Ó az epegörcs… És a hivatal, – |
sóhajt a cinkeház és fújtat, |
és baktat és izzad és siet. |
Hunyorgat utána… Alig látja… |
a követő-idegnek nylon szála. |
Mintha egy sasszárnyú hattyút |
fogott volna, mely vadul körözve |
húz mind szélesebb körökbe. |
Úgy száll a képzeletnek szárnya |
tavak, csillagok és tengerek, |
apró kő és faházak felett… |
S a kert és a két oszlop között |
csak áll, mint a cinkeház |
a test, amelybe, mint a cinke |
mely mint a zsarnok hattyú |
szavát az idő fölé kiáltja, |
s a kéz csak dermedten rakja |
dalát a csontszínű papírra. |
|
|
Az útig elkísért
Beléptem és a tiszafák között |
oly fekete és hosszú volt az út, |
hogy visszanéztem, de az alagút |
elfedte már a szép márvány-kaput. |
|
Tág, zöld mezőre léptem innen |
s a ritkás, píneás ligetben |
vágtázva jött felém egy könnyű lány. |
Követte két szép hófehér agár. |
|
Valakit régtől, régtől várhatott |
s hogy nem ismerte, akit várt, tudom. |
Megállt a tündöklő kavicsúton |
és szólított… Hogyan?… Nem is tudom. |
|
Lováról szállt s beszélt, beszélt nekem. |
Szava dalát még ma sem ismerem. |
Válaszom várva egyre sürgetett. |
Mögöttünk Róma tája lüktetett. |
|
Az útig elkísért és szomorún |
nézett a hosszú-hosszú útra, |
amely a zöld lombokba fúrva, |
rámásított, mint régi urna. |
|
|
Művének tiszta napja
Karfás utak… Kis stációk… |
Mohából fák… Gerlék, rigók… |
|
s a kavics-kvarcok fénylenek, |
akár a horvát karszt hegyek. |
|
Nézem e szép palackba zárt |
|
melyet szűk üveg-nyakon át |
rakott egy megcsitult kanász. |
|
de a szépet, azt szerette! |
|
szív, kedv és konok fegyelem, |
|
|
Egy tétel és két véglet
Egy római palota teraszáról
Alkonyulj, szobám… Csak alkonyodjál. |
Szürküljél lágyan… Akárcsak otthon. |
Sok itt az isten s fényük megvakít! |
Jöjj alkonyat! Te légy gyógyító lombom. |
|
Gyógyíts merengő alkonyi sugár. |
Testvéri tűz hideg márványlapon, |
mint kis mohát az éltető meleg, |
gyógyíts, ki hozzád szól e csillagon. |
|
A por nem otthona… Ezt tudja rég. |
Az ég: az sem övé… Fény-ökleik |
hideg kést tartanak s kegyetlenül |
villognak jólfent fényes éleik. |
|
Alkonyulj szívem… Hát alkonyodjál, |
akár e szürkülő márvány falak… |
Megváltó perc… A rózsa tóra hull… |
Emelj hajódra tiszta pillanat. |
|
|
Az orcii kanászkunyhó ajtajából
Eső és pára… Langy mocsár szaga |
borít… Megváltozott vidék… Az ég, |
mint duzzadt és csúszós hinár fala |
a nap helyett csepegve nőtt fölém. |
|
Meghalt apám… Anyácskánk öregebb |
s házunk ölén, mint vad virág a gond |
dagad… És futnak a szőlős hegyek. |
Az őrület villám-hálóba font. |
|
A tó helyett a rét nagynéha lát… |
A sárga és lila árkok vize |
hozza az ázott pásztorok szagát |
s gyomromban gombák és kondér íze. |
|
Nincs híd… Csak cuppogó, langy, sárga gyep. |
Térdig mezítlen benne gázolok. |
Hol jár a nap?… Fent síró bíbicek |
suhognak és sírásuk rámcsorog. |
|
|
|
Egy ég s egy pince
lebontották a rossz bádog alatt |
a régi fazsindely még ott lapult |
fölötte bádog és száz év vonult |
az égbe vagy csupán az ég alatt |
|
előtte állt egy óriási cser |
odvában fészkelt egy vadméh család |
a mézért csak begyújtották a fát |
s ropogva lobogva elszállt a cser |
|
a boltos pince ásít még csupán |
penészt hizlal nem borok zamatát |
elszállt a ház elszállt a méhcsalád |
egy ég s egy pince ásít rám csupán |
|
|
Mégis minden ellen
Virág hervadó… Világ múlandó… |
s ha minden omló, szerte hamvadó, |
|
Hervadó virág; díszítsd a mellem |
s múlandó világ, hajóm körül, mint |
|
sziget, vígasztalj engem. |
|
|
Mint csillag ül
Pirosat rikoltott a szép kakas, |
s a menny hálója széthasadt. |
Rubin hangok közt hófehér havat |
|
December ez már… Vándorol az év… |
Egy gólya áll a kertben árván, |
fehér pólyával törött szárnyán, |
s delták vizéről álmodik szegény. |
|
Csak néz… Elindul s merev szárnya, |
mint toll piros tintába mártva |
egy verset ír a tiszta hóba, |
|
Megáll és mintha napfény volna, |
a jászolból rásüt a szalma, |
s karácsony párás, szép tehén-szeme, |
mint csillag ül december térdire. |
|
|
1944
Azt sem gondoltam volna én, |
hogy padlóra parazsat rakok, |
s körül kuporgom, mint nomád |
|
Kiszórtak, hát mi mást tegyek? |
|
s lefejti századok nyűgét |
a test, ideg s a képzelet |
kószálva jár szabad teret. |
|
A sorsnak hát megköszönöm, |
hogy dörgő, vad hevében engem |
múltunkba így visszalökött, |
s tűzzel telik meg kedvem. |
|
Sok volt az ily tüzek sora |
a had, amelyből származom, |
Kámától Koppány völgyibe. |
|
S szobám kényszer-parazsától |
|
Csak most tudom, csak most, mire |
kötelez már a nagy-család. |
Szorítom hát a rossz ruhát, |
|
– Fogd össze! – szól az értelem. |
|
Sötétben, fegyverek között |
mindig ez volt a mentség. |
nyájaddal, hogy beljebb mentél. |
|
táplálva szerte-szét szalad |
|
Nem fázom már… Hevít a tűz |
|
|
A milliókért
A természetellenes halál, a kardok |
E palástos, páncélos őrület |
|
Zászlói és igéi az égig érnek. |
Mindig jobbat és szebbet ígérnek, |
de maga az ember, e nyers elem |
véres hátán érzi kardod, történelem. |
|
|
Én soha meg nem adhatom magam, |
mert minden én a milliókért él! |
Csak én vagyok s e milliónyi én, |
ha összeáll a szervetlen színén, |
oly élő, de oly kemény elem |
feszül baltád elé, történelem, |
hogy többet már az őrült zsarnoki |
az értelem egét nem bontja ki, |
nem a megveszett kegyetlen elmék |
szerint kísért a lét s a nemlét! |
|
|
|
Tán ép azért
Itt kint is, e szőlőhegyen |
kint van a mikroszkóp velem. |
Rózsák, virágok hímporába |
a szervetlen anyag felett… |
vagy mint az ifjabbik Piccard |
cseppjének tengerébe hullva |
lesek hegyünkön így tanulva… |
Krumpli, füge, piros bor mellett |
hogy e sejti apró edények, |
s mint van, hogy itt ülök s lencsémen át |
verset írok rólad, világ! |
együtt csobog e tenger sejti fény! |
hogy néha egy-egy cseppje |
az értelem legszebb tüzét |
szórhassa szét az egyetembe… |
|
Oly nyers-fanyar
Üres tőkék között holt violák. |
A tüske közt kék csillagok. |
Kapkod a tél s az elfogott világ, |
mint gyűjtemény, jég-tűk hegyén ragyog. |
|
Kökény maradt?… Hát azt szedek. |
Megkóstolom, sercintenék, |
oly nyers-fanyar s úgy reszketek, |
akár e kristálytűkre szúrt vidék. |
|
|
Hogy lásd
hó-kristályok szűz mértana |
|
a fagytól görcsölt tájra. |
Egy karvaly úszik magasan. |
|
Csak kémlel… Akár én magam |
hogy semmiből pereg reánk |
|
s mint váratlan fény villogás, |
mely formát nyit a képen, |
villog a test s az értelem |
|
Szinte a csontokig ragyog |
Csírák, virág s lombok helyett |
|
hogy lásd, mi adja a tavaszt, |
miből nyílik a legnagyobb |
|
|
Te légy
Nem az Antillák kék világa, |
a tengerem nyers búzatábla… |
Kalász-tenger zöld strandodat |
járom, szerény világodat. |
|
Homok helyett csak gyöp s szegélye |
hullám helyett virágok kékje. |
Sirály sehol, de gerle-hang… |
Hajókürt?… Távoli harang, |
|
az szól s a szélben zeng a szőke |
kalász s hullámzik zöld vetése |
megvetve, tárom szárnyamat. |
|
Nem az Antillák kék világa. |
Fürdess, anyám, hűs búzatábla! |
Érő kenyér, te légy nekem |
szép tengerem, bölcs mesterem. |
|
|
Mintha a néma növény
csattog a fűzfa már zölden. |
|
lírádtól lágy tavaszi fény. |
|
Nyelvet s most dalol neked, |
|
|
Elvakult viadal
A szereplők fölött „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” feliratú plakát függ. Alatta, pontosan középen az espada áll. Kezében egyenes kard. Jobbján a birkózó, a súlyemelő és a bohóc. Balján a poéta, a légtornász és a zsonglőr. Együtt alkotják a kórust. Az espadát és a plakátot függőlegesen kettéosztja a reflektorfény, mégpedig úgy, hogy az espada jobboldala és a jobbján állók bíborvörösben szikráznak, baloldala és a balján állók kékezüst fényben izzanak.
Két fényben izzok én és testem kettéosztja |
a bíbor és ezüst, mint kétélű borotva. |
A bíbor ég a jobbomon ragyogva, |
balról a kék-ezüst s az arktisz kristály orma. |
Nálam a kard s az ész hegyes körzője, tőre, |
s rámszegzi szarvait a hús s a dzsungel zöldje. |
Dühük, mint zárlat rajtam át szikrázik égre. |
Húsomba leng a körző éles íve. |
Vér és a méz lecsordul vadrózsás homlokomról. |
Látom a kettős tájat… Hallom a kettős hangot. |
|
Nézd ezt a vad pirosló húst! |
Mily lánggal tágul szét az ingben. |
– Csak én vagyok és senki más! – |
A bíbor zeng itt mindenekben. |
|
Csak én vagyok: a hús! A hús… |
És minden én vagyok… Kegyetlen |
villog a világszerkezetben. |
|
És minden értem, mint virág |
csak dísz sugárzó anyagomban. |
Szemed, versed is sós patak, |
vagy zöld madár dús dzsungelomban. |
|
szirten… De sziklád én vagyok csak… |
csupán a földemen csobognak. |
|
Addig borongsz, míg én vagyok. |
És minden én vagyok: egyetlen, |
Nincs más, csak én az éden-kertben! |
|
|
Tapló vagy! Semmi több!… Mitől |
e tarka tűz a véres ingben? |
Nem te! Csak én és semmi más. |
Vitorlám él a végtelenben. |
|
Csak én vagyok! A lélek… Én… |
Szolgád vagyok?… Hát nézz magadra. |
Ha vásznat bontok, nélkülem |
véres tömlődben mi maradna? |
|
Langyos szivacs hideg kövön. |
Ez vagy, hol szárnyam nincsen véled. |
S a szép vad éhe és dalom |
sem stiglic, mely húsodba tévedt. |
|
Nem oszló sejtekből rakott, |
de meg nem fogható sugárral |
én forrasztom a szirt fokát, |
melyről velem jöhetsz, a szárnnyal. |
|
És addig szállsz, ameddig én |
írok e néma szerkezetben. |
és bennük én vagyok egyetlen! |
|
|
Ragyog a szirt… Harsog a dzsungel násza. |
Négy szarv között remeg a legszebb glóriája. |
Két fény sugárzik össze… Két mástűzű parázsból |
s a jeges lant följajdul a lángcsapdosta ágról… |
Az alkony, hajnal és a kékek |
minden eres színében égek! |
|
Mindegy, hogy te vagy-e!? |
A lényeg rajtam és énbennem |
épül fel minden sűrű rendben. |
|
A Lantot is csak én szülhettem. |
Kilenc múzsa evez eremben. |
|
Alkonyba és hajnalba néznek |
és e szerint zeng minden ének. |
|
szabad!… Ameddig én vagyok, csak |
mindenek addig válaszolnak. |
|
|
Mint konc a tőkén, kék erekkel |
kísértesz bomló szerveiddel. |
|
a lényeg és a pusztulásba |
|
gyűjti, mi összeomlik benned: |
velő, ideg, ér-rendszeredben. |
|
a Lantot én emeltem égre! |
Csupán, ha szólok, nyúlhatsz érte. |
|
A fényes szó, mit én izentem. |
Ha elszállt, mi marad kezedben? |
|
|
|
És zeng a véres kardok telt, éles ideg-hangja, |
a szétfeszített szarvak világot hívó Lantja… |
Elszáll?… Marad!… S rettentő magányban minden nélkül |
fényes szabályok táján, mint új kozmosz felépül… |
|
Megállj!… Én több vagyok, mint pillangónak |
a zöld virág, e száronringó csónak. |
|
Nem csónakod, melyre lábad teszed: |
ki szült és megtart, az vagyok! Suhogva |
tárjad bár szárnyad, de sose feledd, |
testem anyád!… És istenednek szobra! |
|
Repülj!… Feszülj! – Ó, látni jó nekem, |
hogy égig nőtt föl zengő idegem. – |
|
Csak azt ne cincogjad, hogy én, hogy én! |
Nem te, csak mi vagyunk: külön is egyben |
rajzunk a szervetlen felületén, |
s miénk vagy, mint meggymag a piros meggyben. |
|
Nem zöld virágod, de anyád vagyunk! |
Velünk pusztulsz, mégis tovább adunk! |
|
|
Tovább?… És zsákod melyik rejtekében |
bújkál, hadd lám, ki így vitázik vélem? |
|
A tarka kócok közt e hang enyém! |
S köszönd, hogy így te több vagy minden sejtnél. |
S e minden én vagyok húsod egén. |
Dalom nélkül gondold meg, meddig érnél? |
|
Szárnyas merész lovat egyet, ha láttál. |
Én alkottam… Én tartom most is pányván. |
|
A többi; sajgó hús és céltalan |
vonaglik bennük a vénák gubanca. |
Csak vannak hangtalan és lanttalan |
a vak gerincek ívén fölcsavarva. |
|
S te adsz tovább? – Tovább, de pusztulásnak! |
Szólítsalak hát istennek, anyámnak? |
|
|
|
Adnál?… Adod?… De nézd, kezedből rég kiszállt Ő. |
Kiirthatod magad!… Még akkor is kísért Ő! |
Való a mindenen s mint leghálátlanabb |
villog már akkor is, ha többet sose kap |
se ajkat, se szemet, mely mondja s amely lássa, |
van, mint a hidrogén, a minden villogása. |
Hogy nap, csillag, ember van-e, Ő meg se kérdi |
s időnk, terünk, szavunk szebb lesz, ha őt eléri! |
Nem Ő!… Csak egy van még! Egyetlen társam. |
Egyenlő vélem terünk mértanában. |
|
A szervetlen sűrűje, vonulása. |
égig, magmáig nyúló keze, lába. |
A fogható szilárd mennyország. |
|
Enyém ez is, mert én mintázom. |
Csak az lehet s olyan, aminek látom. |
|
Amire én nézek, az vál valóra. |
S mert sok vagyok, az egy lesz sokká! |
Pillámon át lehetsz világ lakója. |
Csak általam hasadsz szét millióvá. |
|
Ha vagy is, nem vagy szemem nélkül. |
Világ sincsen pupillám nélkül… |
|
|
Egyenlő véled!… Megtaláltad!… |
Terünkben ő lehet csak társad. |
|
Csak Ő… Nem én… A pusztuló anyagba |
magára lelt szétporló lényed. |
Egyek vagytok! Méltán teszed magasba, |
s mert nincs kezed, de azzal méred. |
|
S szemed?… Hogy lenne! – Ablakod van… |
Az ablak vak. Én állok abban, |
|
s nem te, én nézek át a tág világba. – |
Nem alkotom, de sejtem titkát, |
amely a bomlót is örökbe zárva |
tartja a tollat és a mintát |
|
s körénk rajzolja, ami lényeg, |
a létező tág mindenséget. |
|
|
|
Együtt mondja a bíborvörös és kékezüst oldal hét szereplője.
És benne nem külön, de épp együtt zihálva |
lángol a két bika teremtő, tiszta láza |
és szarvuk, mint a nyírfa négy dús májusfa-nyársa |
gyémánt csokrot emel a harsogó világba. |
|
A szöveg mondása közben fokozatosan halványul a bíborvörös és a kékezüst szín. Amikor elhangzik a negyedik sor utolsó szava, lehull az „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” című plakát, és napsugár árasztja el a színpadot. A poéta előrelép a ragyogásba.
S ha fénye visszahull füzéres fejemre, |
tündér ragyogás száll az emberi nemre… |
|
|
|
|