A tó, a rózsa és a hársfa*

Vers a hasznos szépről
– Mit ér, hogy szép, de semmi haszna! –
– Ilyen szép nincs! Csupán szavadba…
Mert mondd, barátom, kinek árthat
a hó, a rózsa és madárdal?
A forrás és az ég taván a hársfa
a kép a vers tüzébe mártva?…
Virágok és gyökér között az ágak,
ha fészkek szárnyain kiszállnak,
s hozzák a lüktető habok
hálóján villogó napot?…
S a könnyű pinty, amely a bükkfa ágról
sugárzó dalt gyalul a telt világról,
s tágulva-zengő fénykörébe
megállsz a lombos ágra nézve…
De mért is hirdetnéd?… Barátom,
derülj inkább esztétikádon,
és hidd velem, a szép
mindig hasznos, ha kép, ha költemény
s derülve végre magadon,
mondjad ki így: a hű anyagba,
mint csírás mag, mint rózsaszál
dereng a szép hatalma.
Szépség derűje! Hajnaltiszta fény,
ragyogj szívünkre pirkadó remény!
Ragyogj, akár a mély tavak
tündére hűvös gát alatt,
midőn leszórva habzó fátyolát,
lényét ragyogva adja át
s a kéken izzó szál kigyúl,
s derengő hónak éber fényivel
ragyog a táj s e hóban mintha nyílna…
a szép tavasz, cseresznye, szilva…
Fény rózsakertje, melybe
betűk ágán gyümölcs s az ókulába
beér a hasznos szép virága,
s a könnyű szál izen tovább,
a fényen túl! – Dal hajnala!
S a konyhák moslékgőzin át
hegedűk kócsagteste száll,
vegyülve zöld gyertyánsövénybe,
a fülemülék versenyébe…
Szépség derűje, drága fény,
ragyogj szívünkre hajnali remény!
Nem az, mi érdek nélkül tetszik.
Ragyogj szép rózsa, mindenben lakó,
az embertárs anyagban hasznos alkotó!
Ragyogj, dalolj és biztató reménnyel
új röplapod szórd szirmaid hitével.
A nagy világ-család tűzhely-sugára
pirkadjon szirmod hajnalába…
Sejtek taván, tekercsek ívsorán,
a képletek madárvonulatán
lobogj, dalolj bölcs rózsaszál
s a mértan részvétlen terét
megejtve, s az, magába íva,
lényed ragyogja vissza.
– Barátom! Mondd, hát kinek árthat
a rózsa, tó és szárnyaló madárdal?
A forrás és az ég vizén a hársfa
e szirmok mély tüzébe mártva?
Teremtő szép derűje, drága fény,
lobogj, ragyogj te rózsáló remény!
Repíts, mint felszökő vitorla
a lombos, bölcsebb távlatokba.
A fényagyú tudás, a bátor,
mit érckarjával tép a vak homályból,
mind része annak, ami lényeged!
Légy Fő-Égtáj agyunk, szívünk felett!
Vitorlás tengelyed mágnesfokán
a forgács és salak is földerül.
Bimbó lesz ez… Koráll a másik,
mely térképed taván virágzik,
s a szirmodról villant elembe
beáll a por a mágnesívű rendbe.
Szépség hajnal-derűje, drága fény!
Ne hagyj el minket szép remény,
de mindenből felénk ragyogva,
lássunk az ember-társ anyagba…
Hű társaink, ragyogjatok,
s a telt anyag jelképei,
szegek, ti földi csillagok,
szervetlen tájaink rikkancsai
hirdessétek e némaság szavát,
a rejtett szép derengő hajnalát.
Bölcs hajnal, mézzel ébredő zsarát,
lilákkal fodros citromfényű láng,
szirom s acél bibéjén táguló
bölcs hajnal, kelj, napothozó
terek jövője, melybe
a szép s tudás ikertörzséből nőve,
a mindenből kibomló ábra
rózsája tágul tájaink kitárva.
Tövedről érc darvak csapatja
úszik a vénuszi magasba
s feszes csőrük a lét sugárit hordva,
utat villant a bolygók közti porban.
Bölcs hajnal, nyílj! Sziromhozó
derűdben, mint a pásztor állatát,
megértjük tárgyaink szavát.
A hűs atom s a forró rózsaszál
ábrája mindenből kiszáll
s szépítve azt, amelybe rejtve volt,
eloszlik annyi sok titok,
talány s akárcsak a zene,
közös kincs lesz e mértan képlete:
A Fő-Ritmus!… Hívó szavára,
mint gép, ha fordul égi suttogásba,
jelzését műszerébe mérve
lépünk egy emberibb világ
sugárzó képletére…
A fölnyitott anyag sugára
kicsordul csillagközi tájra.
Határait, akár a nyár, kitolja
a prizmás sarkköri fokokra
s az ember-szérű asztagának kincse,
míg ott, az űr terébe nőve
tágul, itt mézillatú táblák
ragyogják rózsáink virágát.
Mint tengeren apály-dagály szabálya,
bő ár suhog a sziklatájba,
melyet előre partjainkhoz mérve,
az ész meglelte rózsaszál
derűje önt az embervéste térbe…
Hű társaink, ragyogjatok!
A telt anyag jelképei,
szegek, ti földi csillagok,
szervetlen tájaink rikkancsai
hirdessétek esztétikám:
– Nem azt, mi érdek nélkül tetszik, –
hirdessétek az alkotó csírát,
a hű anyagban lüktetőt,
a hasznos szép derengő hajnalát…
Hű társ a földi csillagok között,
a némák közt hárfás jelünk,
– ki felhőn, bércen át,
viszed az ember zsongó fonalát,
ki gerlét ringatsz zöld búzák fölött
s szívünkkel ében-óceánból,
mint Kristóf jössz a tinta-tájról,
kihez ódát nem írt e század,
bár fennen hordja glóriádat,
szikrázó szép Huzal, Fénylő ideg!
Te égi körzők ívein szökő
hárfás tornász, – ki kötsz, ragyogsz
és ott vagy mindenütt,
te hermeszlábú, légy a fegyverünk.
Felzengő tested lényege
megannyi néma társ helyett
hirdesse hát
a kócsag hegedűk szavát,
a rejtett szép
derengő hajnalát,
s mint gyémánt ék
a megnyíló anyagból
feszülj ki tündöklő virág,
s mert nincsen szép,
melynek ne lenne haszna,
tágulj az újuló magasba,
ragyogjál hó,
szép tó,
szüless meg ékes rózsaszál.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]