A tó, a rózsa és a hársfa*
| – Mit ér, hogy szép, de semmi haszna! – |
| – Ilyen szép nincs! Csupán szavadba… |
| Mert mondd, barátom, kinek árthat |
| a hó, a rózsa és madárdal? |
| A forrás és az ég taván a hársfa |
| a kép a vers tüzébe mártva?… |
| Virágok és gyökér között az ágak, |
| ha fészkek szárnyain kiszállnak, |
| S a könnyű pinty, amely a bükkfa ágról |
| sugárzó dalt gyalul a telt világról, |
| s tágulva-zengő fénykörébe |
| megállsz a lombos ágra nézve… |
| De mért is hirdetnéd?… Barátom, |
| derülj inkább esztétikádon, |
| mindig hasznos, ha kép, ha költemény |
| mondjad ki így: a hű anyagba, |
| mint csírás mag, mint rózsaszál |
| Szépség derűje! Hajnaltiszta fény, |
| ragyogj szívünkre pirkadó remény! |
| Ragyogj, akár a mély tavak |
| midőn leszórva habzó fátyolát, |
| s a kéken izzó szál kigyúl, |
| s derengő hónak éber fényivel |
| ragyog a táj s e hóban mintha nyílna… |
| a szép tavasz, cseresznye, szilva… |
| betűk ágán gyümölcs s az ókulába |
| beér a hasznos szép virága, |
| s a könnyű szál izen tovább, |
| a fényen túl! – Dal hajnala! |
| S a konyhák moslékgőzin át |
| hegedűk kócsagteste száll, |
| vegyülve zöld gyertyánsövénybe, |
| Szépség derűje, drága fény, |
| ragyogj szívünkre hajnali remény! |
| Nem az, mi érdek nélkül tetszik. |
| Ragyogj szép rózsa, mindenben lakó, |
| az embertárs anyagban hasznos alkotó! |
| Ragyogj, dalolj és biztató reménnyel |
| új röplapod szórd szirmaid hitével. |
| A nagy világ-család tűzhely-sugára |
| pirkadjon szirmod hajnalába… |
| Sejtek taván, tekercsek ívsorán, |
| a képletek madárvonulatán |
| lobogj, dalolj bölcs rózsaszál |
| s a mértan részvétlen terét |
| megejtve, s az, magába íva, |
| – Barátom! Mondd, hát kinek árthat |
| a rózsa, tó és szárnyaló madárdal? |
| A forrás és az ég vizén a hársfa |
| e szirmok mély tüzébe mártva? |
| Teremtő szép derűje, drága fény, |
| lobogj, ragyogj te rózsáló remény! |
| Repíts, mint felszökő vitorla |
| a lombos, bölcsebb távlatokba. |
| A fényagyú tudás, a bátor, |
| mit érckarjával tép a vak homályból, |
| mind része annak, ami lényeged! |
| Légy Fő-Égtáj agyunk, szívünk felett! |
| Vitorlás tengelyed mágnesfokán |
| a forgács és salak is földerül. |
| Bimbó lesz ez… Koráll a másik, |
| mely térképed taván virágzik, |
| s a szirmodról villant elembe |
| beáll a por a mágnesívű rendbe. |
| Szépség hajnal-derűje, drága fény! |
| Ne hagyj el minket szép remény, |
| de mindenből felénk ragyogva, |
| lássunk az ember-társ anyagba… |
| Hű társaink, ragyogjatok, |
| szegek, ti földi csillagok, |
| szervetlen tájaink rikkancsai |
| hirdessétek e némaság szavát, |
| a rejtett szép derengő hajnalát. |
| Bölcs hajnal, mézzel ébredő zsarát, |
| lilákkal fodros citromfényű láng, |
| szirom s acél bibéjén táguló |
| bölcs hajnal, kelj, napothozó |
| a szép s tudás ikertörzséből nőve, |
| rózsája tágul tájaink kitárva. |
| Tövedről érc darvak csapatja |
| s feszes csőrük a lét sugárit hordva, |
| utat villant a bolygók közti porban. |
| Bölcs hajnal, nyílj! Sziromhozó |
| derűdben, mint a pásztor állatát, |
| megértjük tárgyaink szavát. |
| A hűs atom s a forró rózsaszál |
| s szépítve azt, amelybe rejtve volt, |
| eloszlik annyi sok titok, |
| talány s akárcsak a zene, |
| közös kincs lesz e mértan képlete: |
| A Fő-Ritmus!… Hívó szavára, |
| mint gép, ha fordul égi suttogásba, |
| lépünk egy emberibb világ |
| A fölnyitott anyag sugára |
| kicsordul csillagközi tájra. |
| Határait, akár a nyár, kitolja |
| a prizmás sarkköri fokokra |
| s az ember-szérű asztagának kincse, |
| míg ott, az űr terébe nőve |
| tágul, itt mézillatú táblák |
| ragyogják rózsáink virágát. |
| Mint tengeren apály-dagály szabálya, |
| bő ár suhog a sziklatájba, |
| melyet előre partjainkhoz mérve, |
| az ész meglelte rózsaszál |
| derűje önt az embervéste térbe… |
| Hű társaink, ragyogjatok! |
| szegek, ti földi csillagok, |
| szervetlen tájaink rikkancsai |
| – Nem azt, mi érdek nélkül tetszik, – |
| hirdessétek az alkotó csírát, |
| a hasznos szép derengő hajnalát… |
| Hű társ a földi csillagok között, |
| a némák közt hárfás jelünk, |
| viszed az ember zsongó fonalát, |
| ki gerlét ringatsz zöld búzák fölött |
| s szívünkkel ében-óceánból, |
| mint Kristóf jössz a tinta-tájról, |
| kihez ódát nem írt e század, |
| bár fennen hordja glóriádat, |
| szikrázó szép Huzal, Fénylő ideg! |
| Te égi körzők ívein szökő |
| hárfás tornász, – ki kötsz, ragyogsz |
| te hermeszlábú, légy a fegyverünk. |
| megannyi néma társ helyett |
| feszülj ki tündöklő virág, |
| szüless meg ékes rózsaszál. |
|
|