Gesztenyék^*

Így szemben ülni oly jó most vele.   Anyám ölében gesztenye. Hasítgatjuk a barna héjakat.   Tankok robognak ezalatt a ház előtt… És minden úgy zörög.   Kívül, belül, a ház fölött, szívemben és agyamban… Ócskaság…   Zörög a nagy és kis világ. Az óceán vizén a föld-terek   kocódnak, mint a lemezek. Szívem, mint pléh-csónak piros vízen   zötyög s a tünde szerelem édes, hű társa, hallom, kint zörög   a csörgő mosótál fölött. Mint jég emelkedik a porcelán.   Átsüt a fagy konyhánk falán. A földúlt társadalmi rend zaja   dörög e tankokkal tova… Megáll a kés kezemben. Gesztenye   helyett szívemre néz hegye és vár, de jól vigyáz anyám s keze   békésen nyúl kötényibe… A zűrzavar már mintha oszlana,   s a gesztenyéknek illata szétárad… Szét e zörgő bábelen,   a zajgó kontinenseken, s mi dúlt és dőlt agyamban, semmiség!   Elűzték, lám, a gesztenyék.