Lerázva mind a nyűg^*

Láttam… Ez így volt… És igaz…   Az erdőn jöttek át. A gyertyánfák közt a tavasz   sejtette már magát. Ketten jöttek. Akár az ünnep. Szép csend virágzott a szemükben. A mirtusz-ág csipkés íve   fátyolban tündökölt. Fehér ruhája messzire   vibrált az ág között. Menyasszony! Hószín! S fölragyogva, mint méhraj fénylett sárga kontya. Lélekzetem is elakadt.   Egy árva pár!… Ki más?… Se kürt, se borszagú szavak,   hangos kurjongatás. Tisztán… Maguk… Kezük szorítva, gyalog siettek, mosolyogva. Nem láttam íly szépet soha.   Lerázva mind a nyűg, a tiszta üdv s az ég pora   sugárzott és velük a látomás, amit kerestem, itt ment az odvas rengetegben. Hová?… Tanya a dombtetőn…   Még villant a szalag, de máris, napban elveszőn   kigyúlt az új kalap. Húsz éve már, de fénysugárnak szívembe ma is visszajárnak.