|
Tersánszky Józsi Jenő 70. születésnapjára
| Nem hivom én Dionysust, sem szent Józsefet ehhez, |
| egyszerü módra levélben csak leirom s kire illik, |
| vésse szivébe miként történt, hogy a Múzsa derűje |
| elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázva |
| puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfü, |
| közhivatalba vidámság fészkelt rózsa-reménnyel. |
|
| Akkor volt, hogy az ember kezdte kiszórni fejéből |
| végre a puskapor illatot és levetette a mundért. |
| Szem meglátta a gólyát… Kéz ibolyát szedegetve |
| szokta meg újra a szépség tiszta-tapintatu bőrét! |
| Megszólaltak a malmok. Liszt csoda púdere arcunk, |
| cukrok ezüstkristálya az izmunk felhevitette, |
| s jöttek a lányok, a csók és lámpa kigyúlt a homályban… |
| Fönt a hegyen felzsongott ujra a pincei élet. |
| Permetezők kényes pávája bejárta a szőlőt. |
| Szólt a cigány. Teke dörgött s szende vasárnapi fényben |
| ezrek kedvire szállt hálóba a méz-szinü labda. |
| Így volt s íme a kis-város zendülve a szépre, |
| öt párt szólt, hogy a szépség papját hozzam e tájra. |
| Nyúzva vidéken a múzsát, hozzám nőtt ez a tisztség, |
| mint a szamárhoz a két fül: – s most melyiket huzogassam? |
| Öt párt nagy hatalom, de Athene sem kutya, pácban |
| ültem a lanttal, mint cserző kutyalében a vargák. |
| Akkor, mintha a felhőn villant volna mosolygás, |
| úgy tünt arcod elém és írtam Józsi Jenőnek. |
|
| Némi vitácska után kisöpörték s feldiszitették |
| újra a vén megyeházat s nem nagyidás, de jövendő, |
| visszakerült alkotmány hangulatába hevülve |
| vártuk a buszt és jött nagy ponyva alatt leborítva |
| mind, ami kedves… Félre csapódott Thalia kényszer |
| függönye és ott állt a gitáros vándor alakja |
| zöld szinü sátor alatt, benzinszagu pithia-gőzben. |
| Állt magasan s már mintha el is kezdődne a játék, |
| megpendült a gitár, lobogott a szalagja, leugrott |
| Józsi Jenő a kövekre s az utca ragyogva vezette. |
| Nagy bíborsüvegét a szálloda is megemelte. |
| Főispán, jegyző és gombszemü vizsla adótiszt |
| megfordult s ki se hajtva sörük, bámulva letették: |
| – Hát ez lenne, ez igric? – és elakadtak a szóval. |
| Már szedelőztek… Lassan mentek a vármegyeházra. |
| Elfoglalták a helyüket. Nem fönt, de az első |
| padsorokat és némi zavarral várták, mit hoz az este? |
| Zsongott már a terem, mint kortesi nagy viadalkor. |
| Lent ezalatt tisztes lépésre követve az utcán |
| jöttek utána az ifjak, a két furulyát mosolyogva, |
| s Józsi Jenő zsebiből is visszanevettek a sípok… |
| Fürgén szedted a lépcsőt, mint a gidák a hegyecskét. |
| Föltódultak utánad. Üres szék egy se maradt már. |
| S akkor, mintha a sors keze küldött volna, szerényen |
| ép az utolsó főispán székébe leültél. |
| Ott ült ő maga, ám de előtted, s nézte a Múzsa, |
| mint csap a megtisztelt tölgy lombjaiból a magasba. |
| Jól emlékszem, mintha ma látnálak, mosolyogva, |
| képletesen játszottál, egyszer az égbe, de menten |
| sózva a föld humorával, földre leejtve novellád, |
| mint bűvész a szavakkal, két labdát hajigáltál. |
| Ujjad ahogy fölemelted, száját tátva az ülnök |
| mennybe meredt s hőkölve derékon lökte a jegyzőt, |
| és te velük kuncogtál – várj csak –, mintha eképpen |
| szóltál volna varázsló bölcs humoroddal eközben: – |
| – Várj flótás! ide süss, java most jön. Tátsd ki a szádat! – |
| s fölvillant a mosolygás!… Úgy nyitogattad a hajnalt, |
| mint a madár… Rigolyákra a szív és görcsre mosolygás |
| fénye derült… Ott álltál… Már nem a vándor, a bűvész! |
| Élet mestere! Ritka tanító! Szép derühintő! |
| Bukfencelt a vidámság zöld forrása a termen, |
| s a hatalom tölgy-székéből epresbotu ifju |
| vitte madárszavu tájra a zord hivatalnoki népet. |
| Könnybe dadogva a háznagy a hajdunak intett: |
| – Nem mehet innen!… Zárj be kaput!… Pörkölt, csusza várja, |
| fröccsizü rizling… Fuss a „Körülszennyesbe”, de menten. – |
| S míg te meséltél szájról-szájra suhant a parancs már, |
| s így mentünk diadallal. Zászlónk volt a te kedved. |
| Várt a „Körülszennyes” s hümmögve, nem értve mi történt, |
| jöttek a vasfejüek tanulásra hevülten utánunk. |
|
| Volt ott csirke, galamb, ruca, disznó, borba virágszál |
| és ami oktat, nyiltszavu és furulyával igéző |
| „lélek okos nevelése”, mosolygás Marci szavával. |
| Hány alakot váltottál… Már mint Pán a ligetben |
| hatlyuku sípon pásztori hadnak mérted a szépet. |
| Még ott helybe meg is tanitottad… Mint a szatír-nép, |
| úgy igyekeztek, észre se vették, mint nemesednek. |
| Most meg Apolló! Ámde gitárral s mind ugyanarról, |
| róla, mi legszebb, tünde mosolygás! Róla daloltál |
| s véled a gombszemü vizsla adótiszt, városi jegyző |
| ülnök, a postás, mint Árkádia népe vigadtak. |
| Emberi fénnyel kelt föl a hajnal… Csóka vidámság |
| vitte helyükre a megszépült-szivü, bölcs mulatókat, |
| s ott a saját mezején ki-ki zengte tovább s a vidámság |
| így a „Körülszennyes” csárdából szerterepülve |
| elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázta! |
| Puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfű, |
| közhivatalba vidámság, mint üde lombba a fészek, |
| úgy települt s kire illik, vésse szivébe mit írtam. |
| Kell a vidámság, mint tulipán szirmának a napfény. |
| Őz-gida lábú mosolygás el ne szaladj mezeinkről, |
| friss csermelycsobogás, holdfény-pata, tünde verőfény |
| el ne szaladj, üde lábad tánca tapossa szivünket. |
|
|