Levél a felvidult városból*

Tersánszky Józsi Jenő 70. születésnapjára

 

1

Nem hivom én Dionysust, sem szent Józsefet ehhez,
egyszerü módra levélben csak leirom s kire illik,
vésse szivébe miként történt, hogy a Múzsa derűje
elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázva
puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfü,
közhivatalba vidámság fészkelt rózsa-reménnyel.
 

2

Akkor volt, hogy az ember kezdte kiszórni fejéből
végre a puskapor illatot és levetette a mundért.
Szem meglátta a gólyát… Kéz ibolyát szedegetve
szokta meg újra a szépség tiszta-tapintatu bőrét!
Megszólaltak a malmok. Liszt csoda púdere arcunk,
cukrok ezüstkristálya az izmunk felhevitette,
s jöttek a lányok, a csók és lámpa kigyúlt a homályban…
Fönt a hegyen felzsongott ujra a pincei élet.
Permetezők kényes pávája bejárta a szőlőt.
Szólt a cigány. Teke dörgött s szende vasárnapi fényben
ezrek kedvire szállt hálóba a méz-szinü labda.
Így volt s íme a kis-város zendülve a szépre,
öt párt szólt, hogy a szépség papját hozzam e tájra.
Nyúzva vidéken a múzsát, hozzám nőtt ez a tisztség,
mint a szamárhoz a két fül: – s most melyiket huzogassam?
Öt párt nagy hatalom, de Athene sem kutya, pácban
ültem a lanttal, mint cserző kutyalében a vargák.
Akkor, mintha a felhőn villant volna mosolygás,
úgy tünt arcod elém és írtam Józsi Jenőnek.
 

3

Némi vitácska után kisöpörték s feldiszitették
újra a vén megyeházat s nem nagyidás, de jövendő,
visszakerült alkotmány hangulatába hevülve
vártuk a buszt és jött nagy ponyva alatt leborítva
mind, ami kedves… Félre csapódott Thalia kényszer
függönye és ott állt a gitáros vándor alakja
zöld szinü sátor alatt, benzinszagu pithia-gőzben.
Állt magasan s már mintha el is kezdődne a játék,
megpendült a gitár, lobogott a szalagja, leugrott
Józsi Jenő a kövekre s az utca ragyogva vezette.
Nagy bíborsüvegét a szálloda is megemelte.
Főispán, jegyző és gombszemü vizsla adótiszt
megfordult s ki se hajtva sörük, bámulva letették:
– Hát ez lenne, ez igric? – és elakadtak a szóval.
Már szedelőztek… Lassan mentek a vármegyeházra.
Elfoglalták a helyüket. Nem fönt, de az első
padsorokat és némi zavarral várták, mit hoz az este?
Zsongott már a terem, mint kortesi nagy viadalkor.
Lent ezalatt tisztes lépésre követve az utcán
jöttek utána az ifjak, a két furulyát mosolyogva,
s Józsi Jenő zsebiből is visszanevettek a sípok…
Fürgén szedted a lépcsőt, mint a gidák a hegyecskét.
Föltódultak utánad. Üres szék egy se maradt már.
S akkor, mintha a sors keze küldött volna, szerényen
ép az utolsó főispán székébe leültél.
Ott ült ő maga, ám de előtted, s nézte a Múzsa,
mint csap a megtisztelt tölgy lombjaiból a magasba.
Jól emlékszem, mintha ma látnálak, mosolyogva,
képletesen játszottál, egyszer az égbe, de menten
sózva a föld humorával, földre leejtve novellád,
mint bűvész a szavakkal, két labdát hajigáltál.
Ujjad ahogy fölemelted, száját tátva az ülnök
mennybe meredt s hőkölve derékon lökte a jegyzőt,
és te velük kuncogtál – várj csak –, mintha eképpen
szóltál volna varázsló bölcs humoroddal eközben: –
– Várj flótás! ide süss, java most jön. Tátsd ki a szádat! –
s fölvillant a mosolygás!… Úgy nyitogattad a hajnalt,
mint a madár… Rigolyákra a szív és görcsre mosolygás
fénye derült… Ott álltál… Már nem a vándor, a bűvész!
Élet mestere! Ritka tanító! Szép derühintő!
Bukfencelt a vidámság zöld forrása a termen,
s a hatalom tölgy-székéből epresbotu ifju
vitte madárszavu tájra a zord hivatalnoki népet.
Könnybe dadogva a háznagy a hajdunak intett:
– Nem mehet innen!… Zárj be kaput!… Pörkölt, csusza várja,
fröccsizü rizling… Fuss a „Körülszennyesbe”, de menten. –
S míg te meséltél szájról-szájra suhant a parancs már,
s így mentünk diadallal. Zászlónk volt a te kedved.
Várt a „Körülszennyes” s hümmögve, nem értve mi történt,
jöttek a vasfejüek tanulásra hevülten utánunk.
 

4

Volt ott csirke, galamb, ruca, disznó, borba virágszál
és ami oktat, nyiltszavu és furulyával igéző
„lélek okos nevelése”, mosolygás Marci szavával.
Hány alakot váltottál… Már mint Pán a ligetben
hatlyuku sípon pásztori hadnak mérted a szépet.
Még ott helybe meg is tanitottad… Mint a szatír-nép,
úgy igyekeztek, észre se vették, mint nemesednek.
Most meg Apolló! Ámde gitárral s mind ugyanarról,
róla, mi legszebb, tünde mosolygás! Róla daloltál
s véled a gombszemü vizsla adótiszt, városi jegyző
ülnök, a postás, mint Árkádia népe vigadtak.
Emberi fénnyel kelt föl a hajnal… Csóka vidámság
vitte helyükre a megszépült-szivü, bölcs mulatókat,
s ott a saját mezején ki-ki zengte tovább s a vidámság
így a „Körülszennyes” csárdából szerterepülve
elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázta!
Puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfű,
közhivatalba vidámság, mint üde lombba a fészek,
úgy települt s kire illik, vésse szivébe mit írtam.
Kell a vidámság, mint tulipán szirmának a napfény.
Őz-gida lábú mosolygás el ne szaladj mezeinkről,
friss csermelycsobogás, holdfény-pata, tünde verőfény
el ne szaladj, üde lábad tánca tapossa szivünket.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]