Mint léghajó vöröslő gömbje |
lassan, de biztosan s puhán |
ereszkedett a nap a földre, |
s megállt, csak addig, míg talán |
kiszállt, kinek keze a tájat |
bevonta csillogó varázzsal. |
|
Kiszállt és hegyről tóra lépve, |
vízről a nádba s így tovább. |
Láttam, mint lép horgom hegyére |
a rezgés éber csendre válva, |
|
Beszívtam s mintha nőne szárnyam, |
kitárult lényem s hirtelen |
hegedű szólt az éjszakában. |
Hullámzó dal hintált velem. |
Emelt s a mélyben elmerült |
|
lénye sugárzott messziről. |
Könnyezve hallgattam a nádba. |
Hallgattam, mit szól és kiről |
s láttam, mint dől a húrra arca. |
|
Így hajolt rá, ha szíve, kedve |
szemében, ujján dalra-kelt. |
A vizes húr rezgett kezembe |
s a mélyből halk morze felelt. |
Előttem, kettős kék elembe |
jelzett a szál a végtelenbe. |
|
Lüktetve szólt, áradva, lágyan, |
Zsebében kék búzavirág van, |
mit gomblyukamból tettem át |
útjára s ím a zöld ködökben |
hegedűl egyre csak mögöttem. |
|
Aztán kemény gyémántkő-fénnyel |
új gömb szállt ellenkezőleg. |
Elvitte, mit hozott az éjjel. |
A hold tágult a levegőben |
s a tó s a csellóhangú dallam |
szétáradt hajnalpír alakban. |
|
|