Lénye sugárzott*

Mint léghajó vöröslő gömbje
lassan, de biztosan s puhán
ereszkedett a nap a földre,
s megállt, csak addig, míg talán
kiszállt, kinek keze a tájat
bevonta csillogó varázzsal.
Kiszállt és hegyről tóra lépve,
vízről a nádba s így tovább.
Láttam, mint lép horgom hegyére
az alkonyat és azután
a rezgés éber csendre válva,
beült a tóparti világba.
Beszívtam s mintha nőne szárnyam,
kitárult lényem s hirtelen
hegedű szólt az éjszakában.
Hullámzó dal hintált velem.
Emelt s a mélyben elmerült
apám mögöttem hegedűlt.
Éreztem ő… A dal szavába
lénye sugárzott messziről.
Könnyezve hallgattam a nádba.
Hallgattam, mit szól és kiről
üzen a csellóhangú altba
s láttam, mint dől a húrra arca.
Így hajolt rá, ha szíve, kedve
szemében, ujján dalra-kelt.
A vizes húr rezgett kezembe
s a mélyből halk morze felelt.
Előttem, kettős kék elembe
jelzett a szál a végtelenbe.
Lüktetve szólt, áradva, lágyan,
ki egyre fehérebbre vál.
Zsebében kék búzavirág van,
mit gomblyukamból tettem át
útjára s ím a zöld ködökben
hegedűl egyre csak mögöttem.
Aztán kemény gyémántkő-fénnyel
új gömb szállt ellenkezőleg.
Elvitte, mit hozott az éjjel.
A hold tágult a levegőben
s a tó s a csellóhangú dallam
szétáradt hajnalpír alakban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]