Lénye sugárzott^*

Mint léghajó vöröslő gömbje lassan, de biztosan s puhán ereszkedett a nap a földre, s megállt, csak addig, míg talán kiszállt, kinek keze a tájat bevonta csillogó varázzsal. Kiszállt és hegyről tóra lépve, vízről a nádba s így tovább. Láttam, mint lép horgom hegyére az alkonyat és azután a rezgés éber csendre válva, beült a tóparti világba. Beszívtam s mintha nőne szárnyam, kitárult lényem s hirtelen hegedű szólt az éjszakában. Hullámzó dal hintált velem. Emelt s a mélyben elmerült apám mögöttem hegedűlt. Éreztem ő… A dal szavába lénye sugárzott messziről. Könnyezve hallgattam a nádba. Hallgattam, mit szól és kiről üzen a csellóhangú altba s láttam, mint dől a húrra arca. Így hajolt rá, ha szíve, kedve szemében, ujján dalra-kelt. A vizes húr rezgett kezembe s a mélyből halk morze felelt. Előttem, kettős kék elembe jelzett a szál a végtelenbe. Lüktetve szólt, áradva, lágyan, ki egyre fehérebbre vál. Zsebében kék búzavirág van, mit gomblyukamból tettem át útjára s ím a zöld ködökben hegedűl egyre csak mögöttem. Aztán kemény gyémántkő-fénnyel új gömb szállt ellenkezőleg. Elvitte, mit hozott az éjjel. A hold tágult a levegőben s a tó s a csellóhangú dallam szétáradt hajnalpír alakban.