Szárnyra kél^*

Körül a hegyben szarvasok. Fölöttük holdastörzsű fák. Világos este… Pinceszer… Lassan lép vissza a világ. Mert bor mellett ez így szokás. Pattog a tűz… Rakjuk a szót s a krumpli édes illatán halvány virággal kél a múlt. Száz év… Az eltűnt deresek és kalodák, jó somfabot nyögése, mint tüzes szirom lobog. A tűnt papi robot a bajszokon billeg tovább… S ahogy a szó a borba lóg, nevetve hozzák most elő a szűrös, vén öreg-bírót. Mise után a gyolcs gatyák rezegtek ám, ha krákogott. Kijárt a bot, ki köznapon betyárosan káromkodott. Torony tövén számolta rá. Kire tízet, vagy negyvenet. Nevettük most, de bezzeg ők fogták az izzó ülepet. Így volt… A bíró házához évente puska vándorolt. Védte a falut és parancs harsant, ha kisbíró dobolt. Mint szekértábor kerekült torony köré a régi had. Választott bírák és szokás tartott itt mindent gúzs alatt. Ma már oldódik… Száz felé hajlik a kaposvölgyi nép. Akár a táj, úgy változik, kerettel együtt más a kép. Csupán e régi zsúptetők sorjáznak itt. Kucsmájukat behúzzák még a fény előtt, akár az ősi, népi had. Hegyes karók között, hová rendelték, áll a pincesor. Szabad kémény szippantja föl tűzük és szál a sok bokor. Rejtett, rossz fegyverek csöve terít a nyársra őzbakot. Nincs édesebb falat annál, amit a rozsdás cső fogott. Kiülve, ünnep délután a hegyről néz a nép fia. Rétjét beton szorítja le. Bámul… Most van mit látnia. Repülni vágy a fél világ. Épülnek már a nagy terek. A hold ívlámpája körül zümmögnek szárnyas emberek… Serceg a könnyű jó vörös és szárnyra kél a képzelet a zsúp alól… Sötétbe lát… Bagoly röppen a fű felett. Egérre les… Lecsap és lent ezer szemmel ragyog a rét. Hajnalra szárnyas motorok rázzák a kis falu füvét. Zúgva köröznek s ez kapál… Amit a fuvarral kapott itt rakja el… Fölnéz s lesi a magnyitó, langyos napot.