Villámló szivárvány^*

Gombos díványán üldögélve, nagyapám sokszor elmesélte. Elmesélte, mit apjától hallott: negyvennyolc e tájon hogyan viharzott. Kossuth szavára mint indult a nép! E szóra – emlékszem – kinyílt az ég s előttem fényben, glóriában vonultak már s közéjük álltam. Nem ők!… Én álltam Jellasics előtt! Láttam a földúlt barcsi legelőt… Láttam, mint jönnek át a Dráván, hazámnak drága, szép határán. S midőn a kaposi bognárok műve, a fából-ácsolt ágyúk egykettőre széthasadtak… Alig kimondta ezt, szívem szavára majdhogy szétrepedt. Özönlött vissza már a had! Helyén csak Noszlopy maradt. Könnyeztem bár, de szikrázott szemem és bújtam hozzá máris közelebb, mert tudtam azt, most jönnek ők. Legott szívem torkomban dobogott. És jöttek is!… – Ki tudta náluk jobban, hogy mi lakik a szent szabadság szóban? – Jöttek… Vonultak mind Pákozd felé. Üres lett Somogy rejtő erdeje. Betyárok, pásztorok… Ragyogtam… Fürödtem fénylő mondatokban. A győzelem sasizmú szárnya emelt és dédem homlokára virágot fontam képzeletbe. Cserlombbal ékesen beszegve. Falunkból akkor heten vesztek ott. Ezért üldözték húsz évig Tabot. S mit elmesélt, mint szétsugárzó pálma kinyílik szárnyas látomásba. Vakító márvány oszlopok közül villámló pásztor-nép röpül. Költők szavára kardos hadsereg csattog Athén, Pákozd felett. Görögség, magyarság költők szavára föllángolt akkor, mint világ csudája, hogy a szabadság szent hegyére hágjon lobogva példaként e tájon. Görögség, magyarság képzeletembe eggyéforr lángban ölelkezve. – Két költő! – Két nép! – Putri és márvány… Szűrök, saruk!… Villámló szivárvány! Így él e század ma már a szívemben. De akkor?… Csak parázs volt szememben. Metsző és kristályélű könnyek, mert csontok, csigolyák recsegve törtek. Mint tört gerinc szurkált az álom. Gyerekfejjel sírtam hazámon. Igazság nincs!… S Világos, hogy lehet neve, ahol sötétség született? Mint ráadást nyakamba nyomták, hogy lássam rabtartód, szabadság. Szabadság! te gyümölcstől terhes ág, ember szívén te lelkes szép virág. Naponta ott görnyedt csoszogva házunk előtt az utcasorba a Bach-huszár… Csak ez volt a neve. Bécs zászlaja s megyénknek szégyene. Császár szolgája… Napszítt, fekete kabátban reszketett feje. Kilencven év lehúzta vállát. Undorral néztem ősz szakállát. Megtért honvéd után zsandár-hada kutatva járt – mesélte nagyapa –, s ha lelt, Kossuth-bankóért büntetett. Tornyunkra sast is tetetett. Húsz évig egyre üldözte Tabot, mert Pákozdnál heten vesztek ott. Csak néztem, mindig arra várva, mikor fog lángot már szakálla? S lobogva, mint egy szurkos fáklya, leég egész az út porába. Ráfú a szél! – A föld nem ad helyet! – Elsöpri, mint a szemetet!