Dudaszót hallgatva^*

Úgy szívenvág!… Nem furulya. Bizony ez sikító duda. Öreg legény aki fújja. Ámulja is a fügefa. Néha hallott már citerát, lágyhangon síró furulyát, de dudára nem vélekszik. Figyel, alig hogy lélegzik. Nézek föl… A hang lépcsője hívogat a dombtetőre. Csak fölmegyek. Ott leülök. Loppal a présháznak dűlök. Hunyorgatok a gazdára, integetek a dudásra. Idegen jár, meg ne tudja. Szíve szerint fújja, fújja. Zeng a pince. Öblös torka, mintha hangszórója volna egy világnak, ami rég holt, de sikoltva most előront. Zeng a duda… Szép sorjába újra szólítja világra aki elment… Nyitott kripta… Biz teremtő, aki fújja. Mintha lenne föltámadás, úgy fújja az öreg csordás. Szól a duda harsonája s egyik ül a szőlőágra, másik megy a fügefához! Kár, hogy már a nap leáldoz. De hiába! Sötétségbe sincs az ébresztőnek vége. Furkóssal, dolmánnyal, dísszel, úgy, ahogy kit mi megillet, jönnek, jönnek s jobban látom, mintha gyújtanék világot. Mintha lenne világ vége, nézek a zengő pincére. Belül világ! Kivül világ! Zeng a duda és szívenvág sikongató hűvös szele. – Minek is jöttem én ide? – Mint a márvány áll a gazda domboldalon őszi gazba.