Tehozzád szóltam^*

Hol vannak bíbor lángjaid? A színes sejtek tüze hol? Köréd dermesztő fagy hajol. Jeges zománcban ágaid merevre, majdhogy pattanóra feszülve állnak, drága rózsa. Nem is hó… Éles jég pora borít nyakig, szép rózsatő. Pár zöld szár kandikál elő: a nyár elillant mosolya?… Nem illant el! – Én most is látom virágaid e téli ágon. És szebb vagy! És nem is hazug a télben villogó szirom! Nem látvány, kép a papiron. Valóság! – Kristálytiszta út, amely tövedhez visz, ahonnan a szirmok bíbor-tüze lobban. Lángolsz a hóban, rózsatő! Fölötted pillangók helyett látom az édes pintyeket és cinkedal csattan elő! Nem tarka por… Erek varázsa! Szív dobja havas koronádra… Bíbor szirmokkal e havon tehozzád szóltam, kedvesem, fagyban sem alvó szerelem, atomnál tágabb hatalom!… Tehozzád szóltam nyárba-télbe szívemnek társa, menedéke.