Magyaros anakreoni^*

Szép öledben elfeküdve, kunkorodó szálas fűbe, mint violák pázsit ágyon, heverészünk szőlős háton. Lábtól vesszős mogyorófa. Pincén áll… Alatta nóta. Fejtől birsfa, fügefa. Nagy lugas az ég íve. – Nem is írom, csak dúdolom a füledbe, itt a dombon: – Szép a fürt, de szebb a melled! Nézzed Bacchus rádnevet. Bajszán méhek, darazsak, s mint a parázs, szinte lángol fű, fa, szőlő mosolyától. Benne lángolsz kedvesem, mint a rózsa szirma, hogyha a napsugár elborítja. Föllángolsz… Szüretre hajlik domb, leány, ha már beérik! – S míg a pincén Bacchus ül, vállunkra Venus repül.