| A költő unva már saját dalát, |
| s a Múzsát is, ki egyre szidta, |
| mint egykor Shelley, hát hajóra szállt. |
| A tó oly kék volt, mint a tinta. |
|
| Mert tóra szállt. A tengerről csupán |
| a bajjal kapcsolatban szólott. |
| Ám szíve most e kék víz bársonyán |
| baját feledve ringatózott. |
|
| Búcsút sem intett. Nagy szavak helyett |
| csupán a festő házát leste, |
| mely túlnan, ott, a zöld fűzfák megett |
| ringott a könnyű napsütésbe. |
|
| Íme a táj!… S a kép?… Külön világ! |
| És úgy merengett, mint az angol, |
| midőn elhagyta szép szülőhonát |
| s az új világ felé barangolt. |
|
| Magyarnak néha ennyi is elég. |
| A por helyett, megyényi sárba |
| dagasztja ábrándos korall-vidék |
|
| Hogy partra szállt, csalódott, nem csoda. |
| A festő éppen nem volt otthon. |
| Víg kotlósraj, virágzó orgona |
| fogadták és szőlők az ormon. |
|
| Költő merengj! Ám ez most nem elég! |
| A perc, a helyzet íme sürget. |
| Új honba vágytál és elért a vég. |
| Érezz alattad végre földet. |
|
| A festett hon s gazdája, lásd, sehol. |
| De pillanat és kész a terve. |
| Kezén, mint léggömb leng a demizson |
| és lábát cél felé terelte. |
|
| A Múzsák is örültek. Víg daluk |
| a lávás szirteken remegve |
| dicsérték költőnk: – Lám csak szabadult. |
| Az égről lábát földre tette. – |
|
| Az első, így, kivel találkozott, |
| egy svájci szép tehén. Szuszogva, |
| mint jámbor delnő keccsel ballagott |
| s merengve ringott tőgye bokra. |
|
| Gazdája, mint az udvarló legény |
| kis sárga, zöldujjas kabátba |
| követte, arcán szendergő remény, |
| s körötte kéken nyílt a zsálya. |
|
| Költőnkben lángra gyúlt a kor szava. |
| Sürgetve leste már e percet, |
| melyben a nép bajához hajlana |
| s szíve nyelvén dobogni kezdett. |
|
| – Ki légyen ő?… S e szentelt áhítat? – |
| Legottan hát a tárgyra térve, |
| ily szókkal vert a tényekhez hidat: |
| – Hogy hívják önt és mi a bére? |
|
| E zöld liget kié? S e rózsafák? – |
| – Pongrácz vagyok – felelt a kérdett, |
| s mint illett hajdan, meghajtván magát |
| a költő árnyékába lépett. |
|
| S így folytatá: – Hajdan a vármegyét |
| szolgáltam és a bűnöm egyre |
| csak nőtt, míg elvesztvén a nép kegyét, |
| kiszórtak, mint a pinty, e hegyre. |
|
| A ház pedig jó vincelléremé. |
| A bér?… Cseréltünk?… és azóta |
| áldom a sorsot, mely így rendelé, |
| hogy itt élek cselédi sorba. – |
|
| – Próféta vagy bolond, ki önmagát |
| vádolja így? – s kétkedve nézte. |
| Népet szagolt, s egy főbíró szavát |
| lelé s megnyúlt a költő képe. |
|
| Hümmögve hát faképnél hagyta őt. |
| Tűnődve ment tovább a parton. |
| A kép s való lengett szeme előtt. |
| Kínlódva ment, mint terhes asszony. |
|
| – Garast hová tegyek? Mely lapra hát? – |
| – Mindegyik csal? Ím itt a példa, – |
| s hogy némiképp enyhítse zavarát, |
| a pincét vette újra célba. |
|
| – Gyerünk! Oly szép a táj… – S a bor szava, |
| mint tündér, csalta egyre feljebb. |
| A hordók édes, émelygő szaga |
| ígért szívének újra enyhet. |
|
| Pár percre csak, mert szóra szó bukott, |
| s míg mérte jó borát a mester, |
| már gyöngyöző tűzzel káromkodott: |
| – Csalánból nem lesz soha kender! – |
|
| E szókkal zárta el a tölgycsapot |
| s majdhogy hordóra állva ágált. |
| Dicsérte hercegét és a papot. |
| Szidta az újjan osztott táblát. |
|
| – Suszter kezébe ár! Nem tőke ám!… |
| Öt év s csak lőre lesz a hegybe. |
| Én esküszöm, kit borba szűlt anyám! |
| S majdhogy kancsóba csordult könnye. |
|
| – Nagy Ég! Ó, Múzsák! Nektár szent hegye, – |
| nyögött a költő, ámde orvul, |
| mint csillag villant ki a zsák szege, |
| hogy osztásnál kihullt a sorbul. |
|
| Vagyis csak fél holdat kapott, amíg |
| a többi kettőt, néha hármat. |
| Ezért úszik ecetben a ladik, |
| s vadítja el e tünde tájat. |
|
| Igaz, hogy ő a bornak mestere, |
| s nem kontárkodik, mint a varga. |
| A présre nőtt, hát rajt is a keze. |
| De hadd forrjon a mustnak habja… |
|
| – Csak így, csak így tovább! Ez már derék! – |
| Reális jó alap s legottan |
| igazra lel a pegazus-szekér. |
| A szárnyas ló a célba toppan. |
|
| Otthagyta hát a pincék mesterét |
| s a bölcs tavasz zsongása közbe |
| karján lógatva az édes terét, |
| elindult most a zsenge völgybe. |
|
| A mandulák rózsáló szirmain |
| lepkék legyeztek és a gerle, |
| a bölcs tojó fészket rakott s a hím |
| édes búgással ült egy helybe. |
|
| A föld egén, a szikrázó vizen |
| egy könnyű, hó vitorla látszott. |
| Mint fényes tű azurló semmiben |
| csillant, eltünt és fölcikázott. |
|
| – Iszkolj tovább, többé ne lássalak |
| mihaszna csillogás! – kiálta. |
| – Anyag és néphaszon! Szilárd alap, |
| nem bamba fény való e tájra. – |
|
| – Haszon? – s a gaz közül félénk fejét |
| – Anyag? – és robbanás feszítve szét, |
| a drága hegy gurult a gazba. |
|
| A könnyű fény rebbenve szállt odébb. |
| – Kapát ide! Embert a gátra! – |
| Kiáltott, ám ledőlt egy bodza szép |
| fodrozva ringó árnyékába. |
|
| A bodzafa, mint sátor ráhajolt. |
| A bodza és szőlő virágban volt. |
| Költőnk a kettős mámort itta. |
|
| – Kettős? – A Múzsa horkan: – Nézz oda! |
| Akár az ék, szájába verve, |
| ragyogva áll boros demizsona, |
| s csutkája billeg, egyre nyelve. – |
|
| Az első áram rózsás fényiben, |
| amint ott kotlott bokra árnyán, |
| a pezsdült agy zsibongó berkiben |
| föllibbent ím az ó-szivárvány. |
|
| Mivelhogy terve elszánt és agyát, |
| mint váltóőr a vágányt szokta, |
| átállította már, e látomást |
| lerakta hát illő sorokba. |
|
| Alap a múlt! Jövőbe átível… |
| A rét ölén pirosló frakkba |
| vagy húsz lovas fényes csodát mível. |
| Ragyog a lakk, a bársony-sapka. |
|
| Ragyog a nád is, mintha kedvükért |
| szidollal kente volna népük. |
| A berki pázsit mindennél üdébb |
| zöld szőnyeget szalaszt elébük. |
|
| Vágták alá rugalmas, hosszú tér. |
| A róka, nyúl fülét hegyezve |
| sorsára vár, lapul – akár az ér –, |
| mikor harsan a kürt recsegve? |
|
| Egyszerre, ím az omlott vár alatt, |
| – magyarba préselt angol metszet – |
| fölvillan ám a falkázó csapat. |
| A hallihó magasba zengett. |
|
| A réten, kerten, új vetésen át, |
| – melyen izzadva sose görnyedt – |
| száguldva tör, pusztít egy nyúl után, |
| tatármód dúlva szét a földet. |
|
| Rezeg, ragyog a tarka őszi nap. |
| Ökörnyál érdem száll a frakkra. |
| A tó ezüst. A hegy aranyba csap, |
| s szabály szerint csahol a falka. |
|
| – Pihá! – sercint a költő és a nyál |
| mellére hullva, szinte éget. |
| Ám hirtelen kegyes vigaszt talál |
| s nem szidja már a szittya népet. |
|
| Így volt ez ott is, ahol vörösen |
| sugárzik most a nap s a frankok |
| szép földjén is lobogtak gőgösen |
| e lóra termett büszke frakkok. |
|
| – Mi az?… A gyűlölet helyett vigasz? |
| Polgári korcs, mint lángban a viasz, |
| csepegsz? – üvöltött önnön ajka. |
|
| És talpra szökve, jó nagyot húzott |
| és lám a tettek népe serken. |
| A róka fut. Inalva les zugot |
| s újabb kép tárul szét a berken… |
|
| Kerít a kádár, asztalos, cipész |
| s a vincellér-hadak dobogva! |
| A hercegi pincére gyűl a vész. |
| Lángol a költő csipke-bokra. |
|
| – Megérte! Nézd!… Ily látványt egyet ád |
| a sors, – s merengve néz a borra. |
| Vérében érzi édes áramát, |
| de sanda síkkal nő a prizma. |
|
| Agyában furcsa délibáb hasad. |
| – Való, vagy kép? – A sárga pince, |
| mint mézes lép feszül a hegy alatt, |
| s csupán a bor e kép kilincse? – |
|
| – Ez vitte lépre? – …S mind csak látomás? – |
| De hallja is: – Enyém a felső! |
| Üvölt a kádár. Torka zeng: – Csalás! – |
| Villámot szór a népi felhő. |
|
| Két részre húz a földosztó csapat. |
| Egyik hordón, mert ez a bástya. |
| Másik, fején sajtár-rohamsisak: |
| – Előre! – és Jézust kiáltja. |
|
| – Nem addig a! – s az oldott gálicot |
| a kádlyukon orvul kilőve, |
| záport zúdítanak… És közben folyt |
| a drága bor az osztott kőre. |
|
| – A harcos optimizmus ez! – nosza |
| pattant a költő. Ám a látvány, |
| hogy sárba tódul a Múzsák bora, |
| a földbe verte, mint a márványt. |
|
| Egy pillanatra, mint az isteni |
| szobor, úgy állt e földi zajba. |
| Szobor, melyet a kor sem tud kikezdeni! |
| Örök szabály testén a pajzsa. |
|
| Az égi tűz sugárzott homlokán. |
| Szentelt parancs buzdítja harcra. |
| – Megállj! – kiáltva, ugrott szaporán. |
| A belső láztól égett arca. |
|
| – Megállj? – s a csősz, ki éppen arra ment, |
| dühében hát torkonragadta. |
| – Nekem ugatsz? – s villanva megjelent |
| feje felett a csősz balaska. |
|
| A balga sors, lám, mit művel?… Szava |
| véletlen ép a csőszre dörrent, |
| s mit bánta az, költő, avagy baka! |
| A nép őt választotta őrnek. |
|
| – Nem úgy gondoltam én… – már kezdené. |
| – Nem így!? – s a csősz a földre rántja. |
| Szava hiába szállt a nép felé, |
| az csak a szőlőket kapálta. |
|
| Nem lelkesült. Beszélhetett bíz ő. |
| Csak tőkéről, tőkére hajlott. |
| Szüretre gondolt és a levegő, |
| a tiszta ég fölöttük habzott. |
|
| Mit bánja, hogy volt? Már övé a föld! |
| Nagyobbak most a trágyagondok! |
| Meg aztán fönt a bástya is ledőlt |
| s átfolytak rajt a bánya-dombok. |
|
| Megtartani! Ez itt a tét, a gond! |
| Újjal pótolni régi tőkét. |
| Száz éve erre várt. S beszélni, most? |
| Kapát neki, vagy hordja bőrét. |
|
| Még jó, hogy ép bőrrel megúszta így. |
| A nép-közel, torkán a csősszel |
| fürgére vette szárnyas lábait, |
| s versenyt inalt egy karcsú őzzel. |
|
| Az őz az omlott bástya közt bután |
| a lomb közül szőlőbe tévedt, |
| s hősünkre hullott első fütty után |
| száguldni kezdett, mint a végzet. |
|
| Vakon a kertnek, majd karók között. |
| Ól és klozet előtt cikázva. |
| Kutyák mögötte, csöbröt fellökött. |
| Zengett a hegyközségi lárma. |
|
| És lőn vadászat… Költőnk is megállt. |
| Még látszott szőlős bodzabokra, |
| s bár szíve torkán, hangosan kiált: |
| – Fuss tündér! Erdők lenge fodra! – |
|
| Sorsában látja sorsát. És szemét |
| a látvány hűvös kése zárja. |
| Üvegbe ugrott és a tört cserép |
|
| A kertész nyúzta meg. Övé a bér, |
| mert téli-háza lett a csapda. |
| Palánták közt szivárgott szét a vér. |
| Üveg-ágyon csattant a balta. |
|
| Ily fordulón, a régi rend szerint |
| poétikánk bevett szabálya, |
| mint rendező, a költő égre int, |
| s fölzendül annak harsonája. |
|
| Ám most a menny helyett, pár drót tekercs |
| végén a kürt megtette szépen. |
| Az ég helyett a gép. S zengett a vers, |
| míg folyt a nagy nyúzás a réten. |
|
| Nem holmi régi Múzsa volt e lány, |
| ki berki zöld babér-ligetben |
| füzéres lanttal, mint a hattyú-szárny |
| fürdött az ókori vizekben. |
|
| Hangszórón zengett ő, s a tóvidék, |
| a kék bazalt recsegve szórta. |
| Kertészünk dolgozott s a kis lilék |
| elbújtak mint a nád-bozótba. |
|
| A harcos Múzsa volt. Hajába drót. |
| Mellében cső, szemében lámpa. |
| Száján tisztán, tagolva ejte szót |
|
| Költőnk leült. Ámulva hallgatott. |
| Előtte Bacchus és mögötte |
| a nád között Silenus, kék habok. |
| Oly szép volt ez, mint Dante földje. |
|
| Oly szép és ím a tiszta értelem |
| tanítja dalra! Szíve lágyul. |
| – Lepkét nem űz – fogadja –, s végtelen |
| acélt fakaszt a kék virágból. – |
|
| Acélt, amelyből sín, traverz feszül. |
| És verse lesz a szeg! A forma |
| hideg, kemény ívekbe lényegül |
| és rímeit forrasztja abba. |
|
| – Egy őz? – pirulni kezd, mily gyenge volt. |
| – Csak nyúzzák! – Hús és bőr a lényeg. |
| Tett és anyag lendíti át a hont! |
| A többi csak polgári képzet… |
|
| Mit honfi-bú, halál és szerelem? |
| Mind ósdi pesszimista mákony!… |
| Halál és másvilág? Mit már nekem! |
| A gyenge, korcs szíveknek fájjon. |
|
| Egy vers csupán és halhatatlanok |
| glédája vár az égi gyárba. |
| Szirénák zengik és nem angyalok, |
| ki voltam én e földi sárba. |
|
| Mint must a víg szüret után, ha forr, |
| úgy tisztult, ért benne a nézet. |
| Szívén, mint villany, fölvillant a kor, |
| amint a szép Múzsára nézett. |
|
| Ott ült. Egy ifjú enyelgett vele. |
| Az ablakból, könyökre dőlve, |
| átlátszott lakkos, szépített feje, |
| s mint naspolya sugárzott bőre. |
|
| És tiszta ajka, nem mint hajdanán |
| csak közvetítve külde csókot: |
| buzdítva zengett s hívta szaporán |
| s költőnk ajkán epedve lógott. |
|
| – Ezt mind megírni! – Ámde mint van az, |
| hogy épp imént fulladt kudarcba, |
| s a hegynek nem kellett a szó-malaszt, |
| midőn a csősszel állott harcba? |
|
| Szellem-süketség? Vagy paraszti gőg? |
| Villanyt ide! Körtét a nyakra! |
| Ki mint barom kérődztél azelőtt, |
| egy kattanás és fény agyadba. – |
|
| Nagyot húzott s az új poétikát |
| mint kotlóstyúk, ha melle lángol, |
| alája nyomva, jó fészket csinált, |
| s ráült, hogy költ az új tojásból. |
|
| Csak guggolt és kotyolt kegyetlenül. |
| Így költ a tyúk. Falun így látta… |
| Tehát nem mozdul. Izzad és hevül, |
| egyszerre lent és fönt agyába. |
|
| Alatta már zsibog s fölállni fél. |
| És fent is verdes már a szárnya. |
| Ha fölkel, még kiröppen, mint a fény, |
| ha áll, kihullhat mind a sárba. |
|
| Hát kotlik és a Múzsa ihletőn |
| susog neki, akár a dajka. |
| A csősz is erre tart a legelőn. |
| Kezében őzünk tőgyét tartja. |
|
| Lesi nyugat. Vigyázza napkelet! |
| Tudós, király és forradalmár. |
| Mind bába és segítve nyújt kezet. |
| Ágyéka termő gőzben forr már. |
|
| Új honba vágyott, s íme meglelé. |
| Már mozdul partja és szilárdul. |
| Az arcán tükre! – Kétkedsz? – Nézz belé! |
| Izzadt fényén világa tágul. |
|
| És látja is. Bár tótágast kicsit. |
| Mert földre esküszik s dacolva |
| mégis az égre rugta lábait, |
| s onnan fejjel le, lóg a porba. |
|
| Közelről látja s így romantikát |
| nem cseppent többet ember-szívre. |
| És vallja hittel: földön már a láb! |
| Hárfáz a csillék fényes íve. |
|
| Tüzes kerék dalol a nap körül. |
| Szikrát hasít. Fokozza hőjét. |
| A gép, a tél, a szőlőskert örül. |
| Bolygónk eléri kikötőjét. |
|
| Ó, boldog kor, amelyben vers se kell! |
| Ágyő Platon és Dante álma. |
| Az ember végre új táblát emel |
| s a bamba kék kaput bezárja. |
|
| És arca fénylik. Biztos látomás |
| világos tükre ég szemébe. |
| Ki eddig úgy bolyongott, mint Tamás, |
| szilárd utat talált már végre. |
|
| Nincs más, csak az, amit a szem s a cső |
| meglát a nyüzsgő, bő anyagba. |
| Azon belül, kívül csak levegő, |
| meg az, amit látni kell abba. |
|
| Receptje kész! Oly egyszerű dolog: |
| bazaltban, szirtben, agyban, fába |
| csak sejtek, nedvek árama forog. |
| Tégla és sár a festő háza. |
|
| És rá se néz. – Bolond, ki képeket |
| torzít testedből ős-valóság. – |
| És elvonul, mint zengő körmenet, |
| hiteddel földi kész mennyország! |
|
| Hajóra száll… Megírni ezt, nosza |
| tollát feni, akár a vadlúd, |
| ha jő a fagy és hívja dél hona. |
| Hajósíp harsan… Ő is indul. |
|
|