A rosszul megzengett Múzsa*

avagy Kilencvenkilenc versszakos szatirikus vívódás a költészetért
A költő unva már saját dalát,
s a Múzsát is, ki egyre szidta,
mint egykor Shelley, hát hajóra szállt.
A tó oly kék volt, mint a tinta.
Mert tóra szállt. A tengerről csupán
a bajjal kapcsolatban szólott.
Ám szíve most e kék víz bársonyán
baját feledve ringatózott.
Búcsút sem intett. Nagy szavak helyett
csupán a festő házát leste,
mely túlnan, ott, a zöld fűzfák megett
ringott a könnyű napsütésbe.
Íme a táj!… S a kép?… Külön világ!
És úgy merengett, mint az angol,
midőn elhagyta szép szülőhonát
s az új világ felé barangolt.
Magyarnak néha ennyi is elég.
A por helyett, megyényi sárba
dagasztja ábrándos korall-vidék
honát a semmi-óceánba.
Hogy partra szállt, csalódott, nem csoda.
A festő éppen nem volt otthon.
Víg kotlósraj, virágzó orgona
fogadták és szőlők az ormon.
Költő merengj! Ám ez most nem elég!
A perc, a helyzet íme sürget.
Új honba vágytál és elért a vég.
Érezz alattad végre földet.
A festett hon s gazdája, lásd, sehol.
De pillanat és kész a terve.
Kezén, mint léggömb leng a demizson
és lábát cél felé terelte.
A Múzsák is örültek. Víg daluk
a lávás szirteken remegve
dicsérték költőnk: – Lám csak szabadult.
Az égről lábát földre tette. –
Az első, így, kivel találkozott,
egy svájci szép tehén. Szuszogva,
mint jámbor delnő keccsel ballagott
s merengve ringott tőgye bokra.
Gazdája, mint az udvarló legény
kis sárga, zöldujjas kabátba
követte, arcán szendergő remény,
s körötte kéken nyílt a zsálya.
Költőnkben lángra gyúlt a kor szava.
Sürgetve leste már e percet,
melyben a nép bajához hajlana
s szíve nyelvén dobogni kezdett.
– Ki légyen ő?… S e szentelt áhítat? –
Legottan hát a tárgyra térve,
ily szókkal vert a tényekhez hidat:
– Hogy hívják önt és mi a bére?
E zöld liget kié? S e rózsafák? –
– Pongrácz vagyok – felelt a kérdett,
s mint illett hajdan, meghajtván magát
a költő árnyékába lépett.
S így folytatá: – Hajdan a vármegyét
szolgáltam és a bűnöm egyre
csak nőtt, míg elvesztvén a nép kegyét,
kiszórtak, mint a pinty, e hegyre.
A ház pedig jó vincelléremé.
A bér?… Cseréltünk?… és azóta
áldom a sorsot, mely így rendelé,
hogy itt élek cselédi sorba. –
– Próféta vagy bolond, ki önmagát
vádolja így? – s kétkedve nézte.
Népet szagolt, s egy főbíró szavát
lelé s megnyúlt a költő képe.
Hümmögve hát faképnél hagyta őt.
Tűnődve ment tovább a parton.
A kép s való lengett szeme előtt.
Kínlódva ment, mint terhes asszony.
– Garast hová tegyek? Mely lapra hát? –
– Mindegyik csal? Ím itt a példa, –
s hogy némiképp enyhítse zavarát,
a pincét vette újra célba.
– Gyerünk! Oly szép a táj… – S a bor szava,
mint tündér, csalta egyre feljebb.
A hordók édes, émelygő szaga
ígért szívének újra enyhet.
Pár percre csak, mert szóra szó bukott,
s míg mérte jó borát a mester,
már gyöngyöző tűzzel káromkodott:
– Csalánból nem lesz soha kender! –
E szókkal zárta el a tölgycsapot
s majdhogy hordóra állva ágált.
Dicsérte hercegét és a papot.
Szidta az újjan osztott táblát.
– Suszter kezébe ár! Nem tőke ám!…
Öt év s csak lőre lesz a hegybe.
Én esküszöm, kit borba szűlt anyám!
S majdhogy kancsóba csordult könnye.
– Nagy Ég! Ó, Múzsák! Nektár szent hegye, –
nyögött a költő, ámde orvul,
mint csillag villant ki a zsák szege,
hogy osztásnál kihullt a sorbul.
Vagyis csak fél holdat kapott, amíg
a többi kettőt, néha hármat.
Ezért úszik ecetben a ladik,
s vadítja el e tünde tájat.
Igaz, hogy ő a bornak mestere,
s nem kontárkodik, mint a varga.
A présre nőtt, hát rajt is a keze.
De hadd forrjon a mustnak habja…
– Csak így, csak így tovább! Ez már derék! –
Reális jó alap s legottan
igazra lel a pegazus-szekér.
A szárnyas ló a célba toppan.
Otthagyta hát a pincék mesterét
s a bölcs tavasz zsongása közbe
karján lógatva az édes terét,
elindult most a zsenge völgybe.
A mandulák rózsáló szirmain
lepkék legyeztek és a gerle,
a bölcs tojó fészket rakott s a hím
édes búgással ült egy helybe.
A föld egén, a szikrázó vizen
egy könnyű, hó vitorla látszott.
Mint fényes tű azurló semmiben
csillant, eltünt és fölcikázott.
– Iszkolj tovább, többé ne lássalak
mihaszna csillogás! – kiálta.
– Anyag és néphaszon! Szilárd alap,
nem bamba fény való e tájra. –
– Haszon? – s a gaz közül félénk fejét
a szőlő álmatag kidugta.
– Anyag? – és robbanás feszítve szét,
a drága hegy gurult a gazba.
A könnyű fény rebbenve szállt odébb.
– Kapát ide! Embert a gátra! –
Kiáltott, ám ledőlt egy bodza szép
fodrozva ringó árnyékába.
A bodzafa, mint sátor ráhajolt.
Ágában fürge szőlőinda.
A bodza és szőlő virágban volt.
Költőnk a kettős mámort itta.
– Kettős? – A Múzsa horkan: – Nézz oda!
Akár az ék, szájába verve,
ragyogva áll boros demizsona,
s csutkája billeg, egyre nyelve. –
Az első áram rózsás fényiben,
amint ott kotlott bokra árnyán,
a pezsdült agy zsibongó berkiben
föllibbent ím az ó-szivárvány.
Mivelhogy terve elszánt és agyát,
mint váltóőr a vágányt szokta,
átállította már, e látomást
lerakta hát illő sorokba.
Alap a múlt! Jövőbe átível…
A rét ölén pirosló frakkba
vagy húsz lovas fényes csodát mível.
Ragyog a lakk, a bársony-sapka.
Ragyog a nád is, mintha kedvükért
szidollal kente volna népük.
A berki pázsit mindennél üdébb
zöld szőnyeget szalaszt elébük.
Vágták alá rugalmas, hosszú tér.
A róka, nyúl fülét hegyezve
sorsára vár, lapul – akár az ér –,
mikor harsan a kürt recsegve?
Egyszerre, ím az omlott vár alatt,
– magyarba préselt angol metszet –
fölvillan ám a falkázó csapat.
A hallihó magasba zengett.
A réten, kerten, új vetésen át,
– melyen izzadva sose görnyedt –
száguldva tör, pusztít egy nyúl után,
tatármód dúlva szét a földet.
Rezeg, ragyog a tarka őszi nap.
Ökörnyál érdem száll a frakkra.
A tó ezüst. A hegy aranyba csap,
s szabály szerint csahol a falka.
– Pihá! – sercint a költő és a nyál
mellére hullva, szinte éget.
Ám hirtelen kegyes vigaszt talál
s nem szidja már a szittya népet.
Így volt ez ott is, ahol vörösen
sugárzik most a nap s a frankok
szép földjén is lobogtak gőgösen
e lóra termett büszke frakkok.
– Mi az?… A gyűlölet helyett vigasz?
A vád helyett a Biblia!
Polgári korcs, mint lángban a viasz,
csepegsz? – üvöltött önnön ajka.
És talpra szökve, jó nagyot húzott
és lám a tettek népe serken.
A róka fut. Inalva les zugot
s újabb kép tárul szét a berken…
Kerít a kádár, asztalos, cipész
s a vincellér-hadak dobogva!
A hercegi pincére gyűl a vész.
Lángol a költő csipke-bokra.
– Megérte! Nézd!… Ily látványt egyet ád
a sors, – s merengve néz a borra.
Vérében érzi édes áramát,
de sanda síkkal nő a prizma.
Agyában furcsa délibáb hasad.
– Való, vagy kép? – A sárga pince,
mint mézes lép feszül a hegy alatt,
s csupán a bor e kép kilincse? –
– Ez vitte lépre? – …S mind csak látomás? –
De hallja is: – Enyém a felső!
Üvölt a kádár. Torka zeng: – Csalás! –
Villámot szór a népi felhő.
Két részre húz a földosztó csapat.
Egyik hordón, mert ez a bástya.
Másik, fején sajtár-rohamsisak:
– Előre! – és Jézust kiáltja.
– Nem addig a! – s az oldott gálicot
a kádlyukon orvul kilőve,
záport zúdítanak… És közben folyt
a drága bor az osztott kőre.
– A harcos optimizmus ez! – nosza
pattant a költő. Ám a látvány,
hogy sárba tódul a Múzsák bora,
a földbe verte, mint a márványt.
Egy pillanatra, mint az isteni
szobor, úgy állt e földi zajba.
Szobor, melyet a kor sem tud kikezdeni!
Örök szabály testén a pajzsa.
Az égi tűz sugárzott homlokán.
Szentelt parancs buzdítja harcra.
– Megállj! – kiáltva, ugrott szaporán.
A belső láztól égett arca.
– Megállj? – s a csősz, ki éppen arra ment,
dühében hát torkonragadta.
– Nekem ugatsz? – s villanva megjelent
feje felett a csősz balaska.
A balga sors, lám, mit művel?… Szava
véletlen ép a csőszre dörrent,
s mit bánta az, költő, avagy baka!
A nép őt választotta őrnek.
– Nem úgy gondoltam én… – már kezdené.
– Nem így!? – s a csősz a földre rántja.
Szava hiába szállt a nép felé,
az csak a szőlőket kapálta.
Nem lelkesült. Beszélhetett bíz ő.
Csak tőkéről, tőkére hajlott.
Szüretre gondolt és a levegő,
a tiszta ég fölöttük habzott.
Mit bánja, hogy volt? Már övé a föld!
Nagyobbak most a trágyagondok!
Meg aztán fönt a bástya is ledőlt
s átfolytak rajt a bánya-dombok.
Megtartani! Ez itt a tét, a gond!
Újjal pótolni régi tőkét.
Száz éve erre várt. S beszélni, most?
Kapát neki, vagy hordja bőrét.
Még jó, hogy ép bőrrel megúszta így.
A nép-közel, torkán a csősszel
fürgére vette szárnyas lábait,
s versenyt inalt egy karcsú őzzel.
Az őz az omlott bástya közt bután
a lomb közül szőlőbe tévedt,
s hősünkre hullott első fütty után
száguldni kezdett, mint a végzet.
Vakon a kertnek, majd karók között.
Ól és klozet előtt cikázva.
Kutyák mögötte, csöbröt fellökött.
Zengett a hegyközségi lárma.
És lőn vadászat… Költőnk is megállt.
Még látszott szőlős bodzabokra,
s bár szíve torkán, hangosan kiált:
– Fuss tündér! Erdők lenge fodra! –
Sorsában látja sorsát. És szemét
a látvány hűvös kése zárja.
Üvegbe ugrott és a tört cserép
éles fogát inába vájta.
A kertész nyúzta meg. Övé a bér,
mert téli-háza lett a csapda.
Palánták közt szivárgott szét a vér.
Üveg-ágyon csattant a balta.
Ily fordulón, a régi rend szerint
poétikánk bevett szabálya,
mint rendező, a költő égre int,
s fölzendül annak harsonája.
Ám most a menny helyett, pár drót tekercs
végén a kürt megtette szépen.
Az ég helyett a gép. S zengett a vers,
míg folyt a nagy nyúzás a réten.
Nem holmi régi Múzsa volt e lány,
ki berki zöld babér-ligetben
füzéres lanttal, mint a hattyú-szárny
fürdött az ókori vizekben.
Hangszórón zengett ő, s a tóvidék,
a kék bazalt recsegve szórta.
Kertészünk dolgozott s a kis lilék
elbújtak mint a nád-bozótba.
A harcos Múzsa volt. Hajába drót.
Mellében cső, szemében lámpa.
Száján tisztán, tagolva ejte szót
Beatricének unokája.
Költőnk leült. Ámulva hallgatott.
Előtte Bacchus és mögötte
a nád között Silenus, kék habok.
Oly szép volt ez, mint Dante földje.
Oly szép és ím a tiszta értelem
tanítja dalra! Szíve lágyul.
– Lepkét nem űz – fogadja –, s végtelen
acélt fakaszt a kék virágból. –
Acélt, amelyből sín, traverz feszül.
És verse lesz a szeg! A forma
hideg, kemény ívekbe lényegül
és rímeit forrasztja abba.
– Egy őz? – pirulni kezd, mily gyenge volt.
– Csak nyúzzák! – Hús és bőr a lényeg.
Tett és anyag lendíti át a hont!
A többi csak polgári képzet…
Mit honfi-bú, halál és szerelem?
Mind ósdi pesszimista mákony!…
Halál és másvilág? Mit már nekem!
A gyenge, korcs szíveknek fájjon.
Egy vers csupán és halhatatlanok
glédája vár az égi gyárba.
Szirénák zengik és nem angyalok,
ki voltam én e földi sárba.
Mint must a víg szüret után, ha forr,
úgy tisztult, ért benne a nézet.
Szívén, mint villany, fölvillant a kor,
amint a szép Múzsára nézett.
Ott ült. Egy ifjú enyelgett vele.
Az ablakból, könyökre dőlve,
átlátszott lakkos, szépített feje,
s mint naspolya sugárzott bőre.
És tiszta ajka, nem mint hajdanán
csak közvetítve külde csókot:
buzdítva zengett s hívta szaporán
s költőnk ajkán epedve lógott.
– Ezt mind megírni! – Ámde mint van az,
hogy épp imént fulladt kudarcba,
s a hegynek nem kellett a szó-malaszt,
midőn a csősszel állott harcba?
Szellem-süketség? Vagy paraszti gőg?
Villanyt ide! Körtét a nyakra!
Ki mint barom kérődztél azelőtt,
egy kattanás és fény agyadba. –
Nagyot húzott s az új poétikát
mint kotlóstyúk, ha melle lángol,
alája nyomva, jó fészket csinált,
s ráült, hogy költ az új tojásból.
Csak guggolt és kotyolt kegyetlenül.
Így költ a tyúk. Falun így látta…
Tehát nem mozdul. Izzad és hevül,
egyszerre lent és fönt agyába.
Alatta már zsibog s fölállni fél.
És fent is verdes már a szárnya.
Ha fölkel, még kiröppen, mint a fény,
ha áll, kihullhat mind a sárba.
Hát kotlik és a Múzsa ihletőn
susog neki, akár a dajka.
A csősz is erre tart a legelőn.
Kezében őzünk tőgyét tartja.
Lesi nyugat. Vigyázza napkelet!
Tudós, király és forradalmár.
Mind bába és segítve nyújt kezet.
Ágyéka termő gőzben forr már.
Új honba vágyott, s íme meglelé.
Már mozdul partja és szilárdul.
Az arcán tükre! – Kétkedsz? – Nézz belé!
Izzadt fényén világa tágul.
És látja is. Bár tótágast kicsit.
Mert földre esküszik s dacolva
mégis az égre rugta lábait,
s onnan fejjel le, lóg a porba.
Közelről látja s így romantikát
nem cseppent többet ember-szívre.
És vallja hittel: földön már a láb!
Hárfáz a csillék fényes íve.
Tüzes kerék dalol a nap körül.
Szikrát hasít. Fokozza hőjét.
A gép, a tél, a szőlőskert örül.
Bolygónk eléri kikötőjét.
Ó, boldog kor, amelyben vers se kell!
Ágyő Platon és Dante álma.
Az ember végre új táblát emel
s a bamba kék kaput bezárja.
És arca fénylik. Biztos látomás
világos tükre ég szemébe.
Ki eddig úgy bolyongott, mint Tamás,
szilárd utat talált már végre.
Nincs más, csak az, amit a szem s a cső
meglát a nyüzsgő, bő anyagba.
Azon belül, kívül csak levegő,
meg az, amit látni kell abba.
Receptje kész! Oly egyszerű dolog:
bazaltban, szirtben, agyban, fába
csak sejtek, nedvek árama forog.
Tégla és sár a festő háza.
És rá se néz. – Bolond, ki képeket
torzít testedből ős-valóság. –
És elvonul, mint zengő körmenet,
hiteddel földi kész mennyország!
Hajóra száll… Megírni ezt, nosza
tollát feni, akár a vadlúd,
ha jő a fagy és hívja dél hona.
Hajósíp harsan… Ő is indul.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]