A költő unva már saját dalát, |
s a Múzsát is, ki egyre szidta, |
mint egykor Shelley, hát hajóra szállt. |
A tó oly kék volt, mint a tinta. |
|
Mert tóra szállt. A tengerről csupán |
a bajjal kapcsolatban szólott. |
Ám szíve most e kék víz bársonyán |
baját feledve ringatózott. |
|
Búcsút sem intett. Nagy szavak helyett |
csupán a festő házát leste, |
mely túlnan, ott, a zöld fűzfák megett |
ringott a könnyű napsütésbe. |
|
Íme a táj!… S a kép?… Külön világ! |
És úgy merengett, mint az angol, |
midőn elhagyta szép szülőhonát |
s az új világ felé barangolt. |
|
Magyarnak néha ennyi is elég. |
A por helyett, megyényi sárba |
dagasztja ábrándos korall-vidék |
|
Hogy partra szállt, csalódott, nem csoda. |
A festő éppen nem volt otthon. |
Víg kotlósraj, virágzó orgona |
fogadták és szőlők az ormon. |
|
Költő merengj! Ám ez most nem elég! |
A perc, a helyzet íme sürget. |
Új honba vágytál és elért a vég. |
Érezz alattad végre földet. |
|
A festett hon s gazdája, lásd, sehol. |
De pillanat és kész a terve. |
Kezén, mint léggömb leng a demizson |
és lábát cél felé terelte. |
|
A Múzsák is örültek. Víg daluk |
a lávás szirteken remegve |
dicsérték költőnk: – Lám csak szabadult. |
Az égről lábát földre tette. – |
|
Az első, így, kivel találkozott, |
egy svájci szép tehén. Szuszogva, |
mint jámbor delnő keccsel ballagott |
s merengve ringott tőgye bokra. |
|
Gazdája, mint az udvarló legény |
kis sárga, zöldujjas kabátba |
követte, arcán szendergő remény, |
s körötte kéken nyílt a zsálya. |
|
Költőnkben lángra gyúlt a kor szava. |
Sürgetve leste már e percet, |
melyben a nép bajához hajlana |
s szíve nyelvén dobogni kezdett. |
|
– Ki légyen ő?… S e szentelt áhítat? – |
Legottan hát a tárgyra térve, |
ily szókkal vert a tényekhez hidat: |
– Hogy hívják önt és mi a bére? |
|
E zöld liget kié? S e rózsafák? – |
– Pongrácz vagyok – felelt a kérdett, |
s mint illett hajdan, meghajtván magát |
a költő árnyékába lépett. |
|
S így folytatá: – Hajdan a vármegyét |
szolgáltam és a bűnöm egyre |
csak nőtt, míg elvesztvén a nép kegyét, |
kiszórtak, mint a pinty, e hegyre. |
|
A ház pedig jó vincelléremé. |
A bér?… Cseréltünk?… és azóta |
áldom a sorsot, mely így rendelé, |
hogy itt élek cselédi sorba. – |
|
– Próféta vagy bolond, ki önmagát |
vádolja így? – s kétkedve nézte. |
Népet szagolt, s egy főbíró szavát |
lelé s megnyúlt a költő képe. |
|
Hümmögve hát faképnél hagyta őt. |
Tűnődve ment tovább a parton. |
A kép s való lengett szeme előtt. |
Kínlódva ment, mint terhes asszony. |
|
– Garast hová tegyek? Mely lapra hát? – |
– Mindegyik csal? Ím itt a példa, – |
s hogy némiképp enyhítse zavarát, |
a pincét vette újra célba. |
|
– Gyerünk! Oly szép a táj… – S a bor szava, |
mint tündér, csalta egyre feljebb. |
A hordók édes, émelygő szaga |
ígért szívének újra enyhet. |
|
Pár percre csak, mert szóra szó bukott, |
s míg mérte jó borát a mester, |
már gyöngyöző tűzzel káromkodott: |
– Csalánból nem lesz soha kender! – |
|
E szókkal zárta el a tölgycsapot |
s majdhogy hordóra állva ágált. |
Dicsérte hercegét és a papot. |
Szidta az újjan osztott táblát. |
|
– Suszter kezébe ár! Nem tőke ám!… |
Öt év s csak lőre lesz a hegybe. |
Én esküszöm, kit borba szűlt anyám! |
S majdhogy kancsóba csordult könnye. |
|
– Nagy Ég! Ó, Múzsák! Nektár szent hegye, – |
nyögött a költő, ámde orvul, |
mint csillag villant ki a zsák szege, |
hogy osztásnál kihullt a sorbul. |
|
Vagyis csak fél holdat kapott, amíg |
a többi kettőt, néha hármat. |
Ezért úszik ecetben a ladik, |
s vadítja el e tünde tájat. |
|
Igaz, hogy ő a bornak mestere, |
s nem kontárkodik, mint a varga. |
A présre nőtt, hát rajt is a keze. |
De hadd forrjon a mustnak habja… |
|
– Csak így, csak így tovább! Ez már derék! – |
Reális jó alap s legottan |
igazra lel a pegazus-szekér. |
A szárnyas ló a célba toppan. |
|
Otthagyta hát a pincék mesterét |
s a bölcs tavasz zsongása közbe |
karján lógatva az édes terét, |
elindult most a zsenge völgybe. |
|
A mandulák rózsáló szirmain |
lepkék legyeztek és a gerle, |
a bölcs tojó fészket rakott s a hím |
édes búgással ült egy helybe. |
|
A föld egén, a szikrázó vizen |
egy könnyű, hó vitorla látszott. |
Mint fényes tű azurló semmiben |
csillant, eltünt és fölcikázott. |
|
– Iszkolj tovább, többé ne lássalak |
mihaszna csillogás! – kiálta. |
– Anyag és néphaszon! Szilárd alap, |
nem bamba fény való e tájra. – |
|
– Haszon? – s a gaz közül félénk fejét |
– Anyag? – és robbanás feszítve szét, |
a drága hegy gurult a gazba. |
|
A könnyű fény rebbenve szállt odébb. |
– Kapát ide! Embert a gátra! – |
Kiáltott, ám ledőlt egy bodza szép |
fodrozva ringó árnyékába. |
|
A bodzafa, mint sátor ráhajolt. |
A bodza és szőlő virágban volt. |
Költőnk a kettős mámort itta. |
|
– Kettős? – A Múzsa horkan: – Nézz oda! |
Akár az ék, szájába verve, |
ragyogva áll boros demizsona, |
s csutkája billeg, egyre nyelve. – |
|
Az első áram rózsás fényiben, |
amint ott kotlott bokra árnyán, |
a pezsdült agy zsibongó berkiben |
föllibbent ím az ó-szivárvány. |
|
Mivelhogy terve elszánt és agyát, |
mint váltóőr a vágányt szokta, |
átállította már, e látomást |
lerakta hát illő sorokba. |
|
Alap a múlt! Jövőbe átível… |
A rét ölén pirosló frakkba |
vagy húsz lovas fényes csodát mível. |
Ragyog a lakk, a bársony-sapka. |
|
Ragyog a nád is, mintha kedvükért |
szidollal kente volna népük. |
A berki pázsit mindennél üdébb |
zöld szőnyeget szalaszt elébük. |
|
Vágták alá rugalmas, hosszú tér. |
A róka, nyúl fülét hegyezve |
sorsára vár, lapul – akár az ér –, |
mikor harsan a kürt recsegve? |
|
Egyszerre, ím az omlott vár alatt, |
– magyarba préselt angol metszet – |
fölvillan ám a falkázó csapat. |
A hallihó magasba zengett. |
|
A réten, kerten, új vetésen át, |
– melyen izzadva sose görnyedt – |
száguldva tör, pusztít egy nyúl után, |
tatármód dúlva szét a földet. |
|
Rezeg, ragyog a tarka őszi nap. |
Ökörnyál érdem száll a frakkra. |
A tó ezüst. A hegy aranyba csap, |
s szabály szerint csahol a falka. |
|
– Pihá! – sercint a költő és a nyál |
mellére hullva, szinte éget. |
Ám hirtelen kegyes vigaszt talál |
s nem szidja már a szittya népet. |
|
Így volt ez ott is, ahol vörösen |
sugárzik most a nap s a frankok |
szép földjén is lobogtak gőgösen |
e lóra termett büszke frakkok. |
|
– Mi az?… A gyűlölet helyett vigasz? |
Polgári korcs, mint lángban a viasz, |
csepegsz? – üvöltött önnön ajka. |
|
És talpra szökve, jó nagyot húzott |
és lám a tettek népe serken. |
A róka fut. Inalva les zugot |
s újabb kép tárul szét a berken… |
|
Kerít a kádár, asztalos, cipész |
s a vincellér-hadak dobogva! |
A hercegi pincére gyűl a vész. |
Lángol a költő csipke-bokra. |
|
– Megérte! Nézd!… Ily látványt egyet ád |
a sors, – s merengve néz a borra. |
Vérében érzi édes áramát, |
de sanda síkkal nő a prizma. |
|
Agyában furcsa délibáb hasad. |
– Való, vagy kép? – A sárga pince, |
mint mézes lép feszül a hegy alatt, |
s csupán a bor e kép kilincse? – |
|
– Ez vitte lépre? – …S mind csak látomás? – |
De hallja is: – Enyém a felső! |
Üvölt a kádár. Torka zeng: – Csalás! – |
Villámot szór a népi felhő. |
|
Két részre húz a földosztó csapat. |
Egyik hordón, mert ez a bástya. |
Másik, fején sajtár-rohamsisak: |
– Előre! – és Jézust kiáltja. |
|
– Nem addig a! – s az oldott gálicot |
a kádlyukon orvul kilőve, |
záport zúdítanak… És közben folyt |
a drága bor az osztott kőre. |
|
– A harcos optimizmus ez! – nosza |
pattant a költő. Ám a látvány, |
hogy sárba tódul a Múzsák bora, |
a földbe verte, mint a márványt. |
|
Egy pillanatra, mint az isteni |
szobor, úgy állt e földi zajba. |
Szobor, melyet a kor sem tud kikezdeni! |
Örök szabály testén a pajzsa. |
|
Az égi tűz sugárzott homlokán. |
Szentelt parancs buzdítja harcra. |
– Megállj! – kiáltva, ugrott szaporán. |
A belső láztól égett arca. |
|
– Megállj? – s a csősz, ki éppen arra ment, |
dühében hát torkonragadta. |
– Nekem ugatsz? – s villanva megjelent |
feje felett a csősz balaska. |
|
A balga sors, lám, mit művel?… Szava |
véletlen ép a csőszre dörrent, |
s mit bánta az, költő, avagy baka! |
A nép őt választotta őrnek. |
|
– Nem úgy gondoltam én… – már kezdené. |
– Nem így!? – s a csősz a földre rántja. |
Szava hiába szállt a nép felé, |
az csak a szőlőket kapálta. |
|
Nem lelkesült. Beszélhetett bíz ő. |
Csak tőkéről, tőkére hajlott. |
Szüretre gondolt és a levegő, |
a tiszta ég fölöttük habzott. |
|
Mit bánja, hogy volt? Már övé a föld! |
Nagyobbak most a trágyagondok! |
Meg aztán fönt a bástya is ledőlt |
s átfolytak rajt a bánya-dombok. |
|
Megtartani! Ez itt a tét, a gond! |
Újjal pótolni régi tőkét. |
Száz éve erre várt. S beszélni, most? |
Kapát neki, vagy hordja bőrét. |
|
Még jó, hogy ép bőrrel megúszta így. |
A nép-közel, torkán a csősszel |
fürgére vette szárnyas lábait, |
s versenyt inalt egy karcsú őzzel. |
|
Az őz az omlott bástya közt bután |
a lomb közül szőlőbe tévedt, |
s hősünkre hullott első fütty után |
száguldni kezdett, mint a végzet. |
|
Vakon a kertnek, majd karók között. |
Ól és klozet előtt cikázva. |
Kutyák mögötte, csöbröt fellökött. |
Zengett a hegyközségi lárma. |
|
És lőn vadászat… Költőnk is megállt. |
Még látszott szőlős bodzabokra, |
s bár szíve torkán, hangosan kiált: |
– Fuss tündér! Erdők lenge fodra! – |
|
Sorsában látja sorsát. És szemét |
a látvány hűvös kése zárja. |
Üvegbe ugrott és a tört cserép |
|
A kertész nyúzta meg. Övé a bér, |
mert téli-háza lett a csapda. |
Palánták közt szivárgott szét a vér. |
Üveg-ágyon csattant a balta. |
|
Ily fordulón, a régi rend szerint |
poétikánk bevett szabálya, |
mint rendező, a költő égre int, |
s fölzendül annak harsonája. |
|
Ám most a menny helyett, pár drót tekercs |
végén a kürt megtette szépen. |
Az ég helyett a gép. S zengett a vers, |
míg folyt a nagy nyúzás a réten. |
|
Nem holmi régi Múzsa volt e lány, |
ki berki zöld babér-ligetben |
füzéres lanttal, mint a hattyú-szárny |
fürdött az ókori vizekben. |
|
Hangszórón zengett ő, s a tóvidék, |
a kék bazalt recsegve szórta. |
Kertészünk dolgozott s a kis lilék |
elbújtak mint a nád-bozótba. |
|
A harcos Múzsa volt. Hajába drót. |
Mellében cső, szemében lámpa. |
Száján tisztán, tagolva ejte szót |
|
Költőnk leült. Ámulva hallgatott. |
Előtte Bacchus és mögötte |
a nád között Silenus, kék habok. |
Oly szép volt ez, mint Dante földje. |
|
Oly szép és ím a tiszta értelem |
tanítja dalra! Szíve lágyul. |
– Lepkét nem űz – fogadja –, s végtelen |
acélt fakaszt a kék virágból. – |
|
Acélt, amelyből sín, traverz feszül. |
És verse lesz a szeg! A forma |
hideg, kemény ívekbe lényegül |
és rímeit forrasztja abba. |
|
– Egy őz? – pirulni kezd, mily gyenge volt. |
– Csak nyúzzák! – Hús és bőr a lényeg. |
Tett és anyag lendíti át a hont! |
A többi csak polgári képzet… |
|
Mit honfi-bú, halál és szerelem? |
Mind ósdi pesszimista mákony!… |
Halál és másvilág? Mit már nekem! |
A gyenge, korcs szíveknek fájjon. |
|
Egy vers csupán és halhatatlanok |
glédája vár az égi gyárba. |
Szirénák zengik és nem angyalok, |
ki voltam én e földi sárba. |
|
Mint must a víg szüret után, ha forr, |
úgy tisztult, ért benne a nézet. |
Szívén, mint villany, fölvillant a kor, |
amint a szép Múzsára nézett. |
|
Ott ült. Egy ifjú enyelgett vele. |
Az ablakból, könyökre dőlve, |
átlátszott lakkos, szépített feje, |
s mint naspolya sugárzott bőre. |
|
És tiszta ajka, nem mint hajdanán |
csak közvetítve külde csókot: |
buzdítva zengett s hívta szaporán |
s költőnk ajkán epedve lógott. |
|
– Ezt mind megírni! – Ámde mint van az, |
hogy épp imént fulladt kudarcba, |
s a hegynek nem kellett a szó-malaszt, |
midőn a csősszel állott harcba? |
|
Szellem-süketség? Vagy paraszti gőg? |
Villanyt ide! Körtét a nyakra! |
Ki mint barom kérődztél azelőtt, |
egy kattanás és fény agyadba. – |
|
Nagyot húzott s az új poétikát |
mint kotlóstyúk, ha melle lángol, |
alája nyomva, jó fészket csinált, |
s ráült, hogy költ az új tojásból. |
|
Csak guggolt és kotyolt kegyetlenül. |
Így költ a tyúk. Falun így látta… |
Tehát nem mozdul. Izzad és hevül, |
egyszerre lent és fönt agyába. |
|
Alatta már zsibog s fölállni fél. |
És fent is verdes már a szárnya. |
Ha fölkel, még kiröppen, mint a fény, |
ha áll, kihullhat mind a sárba. |
|
Hát kotlik és a Múzsa ihletőn |
susog neki, akár a dajka. |
A csősz is erre tart a legelőn. |
Kezében őzünk tőgyét tartja. |
|
Lesi nyugat. Vigyázza napkelet! |
Tudós, király és forradalmár. |
Mind bába és segítve nyújt kezet. |
Ágyéka termő gőzben forr már. |
|
Új honba vágyott, s íme meglelé. |
Már mozdul partja és szilárdul. |
Az arcán tükre! – Kétkedsz? – Nézz belé! |
Izzadt fényén világa tágul. |
|
És látja is. Bár tótágast kicsit. |
Mert földre esküszik s dacolva |
mégis az égre rugta lábait, |
s onnan fejjel le, lóg a porba. |
|
Közelről látja s így romantikát |
nem cseppent többet ember-szívre. |
És vallja hittel: földön már a láb! |
Hárfáz a csillék fényes íve. |
|
Tüzes kerék dalol a nap körül. |
Szikrát hasít. Fokozza hőjét. |
A gép, a tél, a szőlőskert örül. |
Bolygónk eléri kikötőjét. |
|
Ó, boldog kor, amelyben vers se kell! |
Ágyő Platon és Dante álma. |
Az ember végre új táblát emel |
s a bamba kék kaput bezárja. |
|
És arca fénylik. Biztos látomás |
világos tükre ég szemébe. |
Ki eddig úgy bolyongott, mint Tamás, |
szilárd utat talált már végre. |
|
Nincs más, csak az, amit a szem s a cső |
meglát a nyüzsgő, bő anyagba. |
Azon belül, kívül csak levegő, |
meg az, amit látni kell abba. |
|
Receptje kész! Oly egyszerű dolog: |
bazaltban, szirtben, agyban, fába |
csak sejtek, nedvek árama forog. |
Tégla és sár a festő háza. |
|
És rá se néz. – Bolond, ki képeket |
torzít testedből ős-valóság. – |
És elvonul, mint zengő körmenet, |
hiteddel földi kész mennyország! |
|
Hajóra száll… Megírni ezt, nosza |
tollát feni, akár a vadlúd, |
ha jő a fagy és hívja dél hona. |
Hajósíp harsan… Ő is indul. |
|
|