Búcsú itáliától^*

– Tavunkon áll a jég – irod. Fehéren izzik papirod. Szikrázón, mint a hegyvidék láncába dermedt tóvidék. Az én vidékem. És te is enyém vagy. Kettős birtokom tárul felém e kéksoros betűktől-indás ablakon. Foktól le langyos Hévizig, mint olló nyílik, lám a tó jege. Repít a fagy. Szétvált falvak csontváza szúr a semmibe. A lombtól megnyúzott hegyek húsa fehér parázson sistereg s fölöttem pálma áll! Kezem rezdül, mint vádló lelkiismeret. Ilyen az én hazám… Latin egek, az ablakot fölétek emelem. Itáliám, nézz rajta át! Nézz rajta át napfényes szerelem. Babér helyett a köd zizeg és zuzmarás bogáncs zörög… Amott egy csárda… Dermedt szívedet izzítsd e szalmaláng fölött… Majd negyven éve és első telem, hogy mandulák virága fürdetett s ujjam örökzöld lomb között izzó narancsot szüretelt. Az első tél s az is lehet, hogy ép az utolsó telem. Már zúg a harmadik harang. Piros stigmája szívemen. A ködből jöttem én s ime rózsát dobál felém a sziklapart. Kék tenger bársony hátterét görög oszlopsor bontja szét. Oszlop-közt zöldszín amforák nyújtják a jóni part vizét. Olajfák szentelt lombja közt zöldel a téli délvidék. Mint vándor, hogyha útra kész s az emlék nyítja induló szivét, karom úgy tárom kétfele: – Ágyő, kék tenger habzó erdeje. – A ködből jöttem én s holnap a Karszt kopár falán leszek. A Balkán izzó üstökén, mint kóró megrezdül szivem. A Dráva zúg s otthon, ha még két meghitt kar fogad… Aztán a köd majd elfedi, vagy tán a sír árnyékomat?