Pásztorok^*

Betakartuk már a szőlőt. Elsőt fordult már a bor. Présház körül cinegéket ringat a rózsabokor. A gyümölcsös betlehemi királyoknak ingibe s mint deres kóc gyerek szájon, lóg a kukorica szárak bajsza és a levele. Váratlan szép fénysséggel pince-sípra szállt a tél, Zúzos szárnyának ezüstje szőlőnk homlokáig ér. Csillámló hideg ködökből jönnek is a szőlőn át pásztorok a láncos bottal, koronán a csillagokkal – Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Ilyen fényesen egyszerre sose jöttek ketten még. Szaladj gyorsan a pincébe! Kárt ne lásson a vendég. – Havat hozunk… Betekarjunk? Kell-e magra a meleg? – – Hogyne kéne! Hozzátok már! – – Fújj parazsat… Nézd, hogy les ránk. Meg ne fázzon a gyerek. – – Küldd Mariskát… Vegye ölbe… Még a tél is didereg… Eresszed az istállóba, meg ne vegye a hideg. Ilyen fényes vendégeket illendően fogadjunk. Beljebb, beljebb koronások. Kalap nélkül még megfáztok. Itt a kezem, Miurunk. –