Ódatöredék a csodáról^*

1 Hegyes agancs feszül. Ép most hajlik neki. A kettő milliárd szívét s a Mestert is fölökleli… – S ha így nem ejtheted szavad, dicsérd inkább a Kék tojást, amely a bűvész ujján vándorol s a zöldtaláros mágiát mely égit, földit átkarol… De inkább Őt, a vaskosabb csodát, ki szem magból varázsol szilvafát és lenge ujján lengeti, halvány viasszal befedi s a gyöngyből cseppent alkoholt. Kancsók ölébe könnyű szeszt. Dicsérjed őt, ki lánggal párolog! Csókjától tán a földre hullanak a perzseltszárnyú angyalok. –   2 Csodát tett, ím, a Kristály sokélű tündér-teste. Alámerült s a kád vizét föloldta nefelejcsre. Aztán a vincellér hátára ült s elindult tíz szirmos bokor. Tíz vékonyszárú flóta a fátylas dalt dúdolta. Felhőzött, míg a nap lement s a hegy bársonyban ünnepelt. Bársonyban és ezüstös kékben. S a kis szatócs reszketve állt. Előkapart tíz gyertyaszált, s a bolti kristályok fölött tíz könnyű gyertya tündökölt.   3 Útálod ezt a kék romantikát? Kor hőse, hát tudós leszek… – De mit tegyek? – Barlangban ült a láng! Hát így kell kezdenem. – Barlangban ült a láng… A kémia karján sugárzó szép ara. S palackba zárva, mint rabot, hozták a könnyű alkoholt. A bölcs savat, cukrot, illó olajt, hozták piros pecsét alatt s lettem a titkos folyamat kísérletének eszköze. Cső, festék, lombik, fiola, amint a vékonyajkú vénák a titkos képletet felitták. Figyeltem és engem figyelt a nap a zöldet lélekző ernyők alatt, s az áttetsző fény röntgen-sugara az ég gyöngyház falára írta, mint süllyedt és emelkedett a kék erekben égő tinta… – Hogy írjam hát tovább e lángragyúlt való dús vesszőin kigyulladt látomást? – Mint kék ágakkal vérző fügefa ragyogtam és lángoltam ott, s a vérsejtek sugárzó levelén ott villogott az ősi fény, a tiszta álmot tükrözve felém. Ragyogtam és lángoltam ott, s tanúm a fűbehullott könnyű ég, több voltam, mint e költemény…   4 Az öntudat, a hűvös öntudat, ha néha, néha széthasad, mutatja meg a titkokat… A kulcsa ott van, odaát. Ott lelheted a patikát. A hűs porok izzó heve nem itt lakik, nem itt lakik, csak ritkán fénylik ide le…   5 Dicsérjük hát a Kék Tojást, amely a bűvész ujján vándorol. A zöldtaláros mágiát, mely égit, földit átkarol, s az égben-lengő patikát, mert itt az izzadt földeken alig terem az értelem… .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .   6 Hűvös porok, tüzes borok, vasárnapot varázsló gálicok emeljetek hát oda át, hol kívül és belül ragyog az egybeforrott Tiszta Cél, az összeépült csodaszép kívül-belül sugárzó költemény.   7 Éles agancs feszül. Ép most hajlik neki. A kettő milliárd szívét s a Mestert is fölökleli… Te lángolj csak! Te vérző fügefa! Lobbantsd virágaid barlangi láng! A világ nagy beteg. Mentsük meg részegen …   8 Magam vagyok s a fent agancs feszül. Ki bennem él, az is kerül. – Hatalmas! – Légy hozzám irgalmas! – A pincemélyről küldöm ezt a jajt. Szavamban kettő milliárd kiált. Az őrület fölött, ha tudsz, arassál Uram diadalt! –