| Légy üdvöz ember trónusa! |
| Te tiszta, súrolt reterát. |
|
| Családi tűzhelyeknek titkos, |
| elrejtett, megszentelt zuga. |
| Embertől elzárt szűz magány |
|
| Nem csutából és deszkából, |
| de égetett téglából rakott! |
| és délre tekintő ablakod. |
|
| Sarkodban meghitt házipók |
| hálóján száraz légy zörög. |
| Vagy néhanapján egy-egy dongó |
|
| Napóleonnak mérte napját, |
| oly régi. Csupán a kegyelet |
| tartja még neki a helyet. |
|
| S ajtón belül, vadász mesélget |
| a képen s a fácánt és nyulat |
| hogy teljes legyen a hangulat. |
|
| Ezt vágyom én! Nyugalmadat! |
| S az ember nevében szólok. |
| Hajszolt korunkban megvetett! |
| Nélküled ki lenne boldog? |
|
| Trónusként vársz. S fölülve rád, |
| királlyá nő az ember-szolga. |
| S mit adsz, mosolyt s nyugalmadat |
| vihetnénk bár a földi útra. |
|
| Salaktól megvált könnyűség! |
| Ne fuss! A kör varázsa ez. |
| Alólunk nyílik itt az ég. |
|
| S ki fintorogsz, olvasva ezt, |
| inkább tanulj s ne húzd a szád. |
| Rózsát legelj is, ide térsz. |
|
| Mert ennek is te vagy jele. |
| Fűrészelt szádon át, de más |
|
| Légy hát megint, mint eddig is |
| a tisztulás szentelt helye. |
| Testnek s léleknek egyaránt |
|
|