Végtére lássad^*

Füves part végén ujjomnyi pince. Kisepert, nyitott: ajtó, kilincs se… De ott a gazda. Kint ül és várja, jöjjön az alkony, testvéri társa. Akkor valaki mintha csak intne, fölharsan körbe ezer kis pince. Fújják a füstös, fekete prücskök fénybe feszítve lángszavú kürtjük s világgá tágul agyam és szívem. Megnő a minden csillag-terében. Akár a tenger – sohase látott mészhab, mely rakta kérges világunk –, emeli bolygónk prücskök danája fénnyel mért tájak, terek honába, s míg száll, napnak háttal egyik felével, egész világot teremt az ének! Prücskök és költők szerény hatalma: – nem hangyák, – szívük emel magasba. Mondd ki már végre, aki reájuk hallgat, nem pusztít, teremt világot! Végtére lássad, éteri ívbe hová is emel ezer kis pince lángszavú kürtje. Líra magasba! S mi volt még tegnap? S mi van a lantba? Nem hangyák!… Prücskök! Szív szava, szárnya teremt csak. Hajolj hát végre dalára. Világ hajnalát keserves végre derítsed nemünk konok egére.