Az egyetlen*
| Egy van!… És benne mindenek: |
| szépség, jó, gép és képletek. |
|
| Egyetlen… Benne nép, világ. |
|
| Júdásnak, Jóbnak ismerős. |
|
| Rábotlasz… Hozzá kösd magad, |
| és fényes lesz mindig szavad, |
|
| s mint jólmért gránát, célba vág. |
| Acélt, rózsát aranyba márt. |
|
| Hatalmas… Hozzá vidd hited! |
| Pusztít?… De ne féltsed híred. |
|
| Versedben hogyha ő lakott, |
|
| Teremtő fénye, mint növényt |
| táplál, növeszt, míg tart a lét, |
|
| s minden időknek tengerén |
| ő tart meg biztos tenyerén. |
|
|
Nem majális*
| Zúg a sötétség kívül, belül. |
| Szép angyal, hol van a hegedűd? |
|
| Zúg a sötétség kívül, belül. |
| Bőgőz a magány kegyetlenül. |
| Jár a vonó, mint a kés éle. |
|
| Nyáron a kéklő vízre mered. |
| Lesi az angyalt tükre felett. |
| Télen a pince vörös borán |
|
| Nem majális már ez… Kegyetlen… |
| Üldögél a vendég. Egyetlen. |
| Körötte senki. – Kívül, belül |
|
|
Végtére lássad*
| s míg száll, napnak háttal |
|
|
Rom, falu, magány*
| Nagy sárga ház, hosszába zöld zsaluk. |
| Ezt látom reggel s véle fekszem ágyba. |
| Unalmasak a téli kis faluk. |
| A sárga házak s kertek társasága. |
|
| Fenyőfa áll az udvar közepén. |
| Úgy nézem, egyidős velem, szegény. |
| Kibírta ő is! Így vigasztalódva, |
| csúcsára nézek és a csillagokra! |
|
|
Lelkiismeret*
| mert évente százat írtam. |
| Egyre fellebbeztem, mert csak ekként |
| élhettem már. Így kaptam oxigént. |
|
| Végzés, csapás, határozat |
| Mint villám, hogyha a villámba vág, |
| folyt rám a tűz, szakadt az ég, az ág. |
|
| És nem eső, de tüske, kés |
| hullott onnan és szenvedés. |
| Egy tartott csak, hogy fellebbezhetek! |
| Hogy kell, hogy létezek, hogy lehetek, |
|
| ez volt a pont és a világ! |
| Mint pillért vertem – ég –, alád. |
| Szakadj, de törvény és igazság, nép |
| nevében álltam és beszéltem én! |
|
|
Az emberek*
| A sűrű fényben tarka madarak. |
| S a hegy mellén két tüzes bimbó |
| felpattant, mint két édes emlő. |
| Aztán a hegy a földre nézett. |
| Reámnézett… Mellére tett, |
| aztán a zöld búzák közé rakott… |
| S a mézes fényben szárnyas madarak, |
| az édes vízben szárnyas szép halak |
| fonták, edzették láncukat |
|
Vágy, békességre*
| nyakába must és könnyű bor… |
| Melléje bágyadt őszi fény, |
| melytől a hegy zamatja forr, |
|
| E táj, e nép az én hazám! |
| dünnyögve, mint fűtött kazán. |
|
| hegypásztor lángoló tüze. |
| Izzik, tisztul a vér, az ész, |
| mint bor, ha gyűl a seprűje. |
|
| Szippant a gazda… Körmiről |
|
| Gyöngyöt ver és tűzkoszorút |
| tűzcsóvát ringat kedvire. |
|
| Lángolnak mind a nádasok. |
| Keresztúr tornya rőt parázs. |
| Forrók a bárdolt asztalok. |
| Kancsónk száján a láva már |
|
| kifordult, mint tüzes lepény. |
| Pendül a présház, mint a szén. |
|
| Szinte a tölgyhöz sülve már, |
|
| melyen kinézve már csupán |
| vonul zöld pintekkel feléd. |
|
| Kopognak kint… S te hallgatod |
| a nép ki nem mondott szavát. |
| Koccintasz és mint vészharang |
| csendül agyból szivedbe át |
|
| a sommal visszavert: a vágy! |
| hallgatod és hallgatsz velük |
|
|
Bakonyi vers*
| A partok közt már egyre biztosabb. |
| Mind szikrázóbb és vastagabb a híd. |
| A tiszta hold s az éles csillagok |
| verik a tóra jégpilléreik. |
|
| Holnap a hátán szánkó is mehet. |
| A hordók borral térhetnek haza. |
| A gazdák orra, mint papi palást |
| s kezük olyan lesz, mint a viola. |
|
| Ez ám az élet! Jó borért búzát! |
| Az égnek dalt! A lékből szép halat! |
| Ragyogjatok hát gyémánt hídjaink |
| a részegképű, csusszant ég alatt. |
|
| Tihany felé huszonnégy nagy halász |
| a hálónak fejszével ver helyet. |
| Éhségtől hangos vadlibák hada, |
| mint zászló zúg bundás fejük felett. |
|
| A langyos kocsmában csak Miska ül. |
| E zord időben ő a nyugalom. |
| Megél a jég hátán a jó cigány, |
| már kandikál is át az ablakon. |
|
| S mint tátogó halat, akképpen ő |
| egy húrra fűz huszonnégy vad halászt! |
| – Csinált-e Péter hajdan ily csodát? – |
| Már rángatják is Jézus Angyalát. |
|
| Rég tudja ő, nagy úr a bor s a dal! |
| Csak arra vár, hogy már végezzenek. |
| Rázendít akkor s nemcsak a tavat, |
| de meghúzzák ezek a kék eget. |
|
| Tatár világ… Az erdő is ropog. |
| Megindul és a berken most a sor. |
| A lápon kint fagyott a Krisztus is, |
| mint tornyunknál a kis fügebokor. |
|
| De úr marad a bor s a kocsmasut. |
| Mint bőgők zengnek körbe a hegyek. |
| Csontváz betyárok járják kint a táncot |
| s patkójuk peng a kék Bakony felett. |
|
|
Újesztendő malacokkal és cigánnyal*
| A felső végen trottyos banda szólt. |
| Kalács és hurka közt szűkölt az év, |
| s pálinkás bűzzel megszökött. |
|
| A templomdombra ment a fél falu. |
| Utána bámult: – merre ment? – |
| Varjak közt pislogott a nap s az ég |
| hideg volt, mint az új cement. |
|
| Keményen nyomta kupolás íve |
| a tornyot és a szűk hazát. |
| Üvöltve prédikált a pap. Konok |
| visszhang villázta szét szavát. |
|
| Csapzottan állt… Majd fölharsant a kürt. |
| Visítva jött a konda-nép. |
| Csattant az ostor… Verte a cigány |
|
|
Ódaváltozat*
Blumauer és Csokonai után
| Légy üdvöz ember trónusa! |
| Te tiszta, súrolt reterát. |
|
| Családi tűzhelyeknek titkos, |
| elrejtett, megszentelt zuga. |
| Embertől elzárt szűz magány |
|
| Nem csutából és deszkából, |
| de égetett téglából rakott! |
| és délre tekintő ablakod. |
|
| Sarkodban meghitt házipók |
| hálóján száraz légy zörög. |
| Vagy néhanapján egy-egy dongó |
|
| Napóleonnak mérte napját, |
| oly régi. Csupán a kegyelet |
| tartja még neki a helyet. |
|
| S ajtón belül, vadász mesélget |
| a képen s a fácánt és nyulat |
| hogy teljes legyen a hangulat. |
|
| Ezt vágyom én! Nyugalmadat! |
| S az ember nevében szólok. |
| Hajszolt korunkban megvetett! |
| Nélküled ki lenne boldog? |
|
| Trónusként vársz. S fölülve rád, |
| királlyá nő az ember-szolga. |
| S mit adsz, mosolyt s nyugalmadat |
| vihetnénk bár a földi útra. |
|
| Salaktól megvált könnyűség! |
| Ne fuss! A kör varázsa ez. |
| Alólunk nyílik itt az ég. |
|
| S ki fintorogsz, olvasva ezt, |
| inkább tanulj s ne húzd a szád. |
| Rózsát legelj is, ide térsz. |
|
| Mert ennek is te vagy jele. |
| Fűrészelt szádon át, de más |
|
| Légy hát megint, mint eddig is |
| a tisztulás szentelt helye. |
| Testnek s léleknek egyaránt |
|
|
Olvadás a tavon*
| Olvad… Így kapja vissza lényegét. |
| Fölissza most a tó jegét. |
| Fölissza és lassan azzal telik. |
| Fényes jelekkel így építkezik. |
| A jég alól most olvad múlt nyaram. |
| Gyertyás prizmák közt hangtalan |
| épül s mint mélyre-süllyedt csónakot |
| emelgetik a duzzadó habok. |
| Helyem kitöltve… Szobrokkal teli. |
|
Máringók reggeli dala*
| Fénnyel-kötött sugárzó gyűrűket |
| füttyent a zöld máringók torka. |
| Egyre táguló, élő karikákat |
| ringat a lomb közt két arany vitorla. |
|
| Sebes örvénnyel nő a fütty |
| s az árnyék, mint a kéklő indigó |
|
| Ó, szőke őrület pávázó tolla, |
| mint fényes glóriák körét, |
| másold hűs kertjeink fölé |
| a máringók éneklő gyűrűjét. |
|
|
Mosolyog a borostyán*
| Mosolyog a borostyán, hogy kopasz a szilva. |
| Nevetgél a téli gyümölcsösön. |
| Mosolygok én is, hogy foszlik a hónak szirma |
| s helyette hóvirág ül a füvön. |
| Kifekszik a macskánk és hunyorog. |
| A taplós fák ágán harkály kopog. |
|
| Két hét se kell! A pincéből följön a kancsó. |
| A nap borunkba mártja ujját, |
| csettint és tudjuk, mától vége a télnek. |
| Föltesszük Flóra könnyű koszorúját |
| korsónk nyakára. – Itt a kikelet! – |
| Nézd a gerléket lugasunk felett. |
|
|
Június*
| Cirreg, cirpel az esti bogár |
| és önti illatát a hársfa. |
| Sárga asztal az érett határ. |
| Cigányom most az esti bogár. |
| Mézes-boros kancsóm a hársfa. |
| s míg pillog a villám rózsaszín szárnya, |
| suttog a fürjes búzák kalásza. |
|
Égiháború a berken*
| Mint sólyomszárny a nád felett |
| Rámhullt a terhes némaság, |
| a színezüst felhőkre nyílt a szám. |
|
Csattant s vakítva megnyílt |
| De pillanat, gomolygó tölgyei alatt |
| s a tikkadt, sólyomszárnyú tájban, |
| mint száraz kút álltam a nádban. |
|
Vízi dal*
| Víz alatt élek. Víz alatt járok. |
| Társaim rég a szürke hinárok. |
| A zöld és a barna, harsogva kékkel |
| víz-tanyám partján, mint kulissza térdel. |
|
| Vas és a kő is meghajlik innen. |
| Fátylas tükröm elbillenti könnyen. |
| Elbillenti, minek bízzak bennük? |
| Mélyebbről nézve oly puha a testük. |
|
| Bízom inkább a lengő csodába, |
| mely, mint a nádszál felnő a tájra, |
| s bár gyökere ingó iszapban ázik, |
| karcsú teste az éggel cicázik. |
|
|
Forró nyári álom*
| Nem láttam mást, csak szirmokat. |
| Pilléző, álmos szárnyakat |
| s a döngő dél méhes falán |
| s a lomb között gazdája állt. |
| mint árnyék, karcsún-telt madár |
| s a nád fölött kék lángra gyúlt, |
| sugárzó szirmokat gyalult, |
| s gazdája nem talált haza. |
|
Mint atom-mágnes*
| Nyílik a házon a szőlővirág. |
| Izzik a méhek zümmögő kedve, |
| s mint sárga léghajó billeg szobám, |
| zöldindás kötelét emelgetve. |
|
| Ezer kis motor zümmögő szárnya |
| emelget a fényes magasságba. |
|
| Zümmög a ház s míg bent a pilóta |
| barna homlokát tervére hajtja, |
| fölötte lantágú szárnyaival, |
| mint atom-mágnes lángol a nap. |
|
| Rezzen a toll és egy hiperbolán |
| elindul lassan két szőlővirág… |
|
|
Öreg vízimalom*
| Már ötven éve áll e malom. |
| vibrál, mint kénszín ballada. |
|
| Zöld rétben sárga ballada. |
| Szeme törött és fűzből a haja. |
| Patakját régen elvezették. |
|
| s rámnéz, ki olykor alatta |
| ülök rózsa-por alkonyatba. |
|
| mint hattyú ül horgom úszója. |
| lesek virágzó kék hinárba. |
|
| S áll a malom fölöttem, árván. |
| A tó vizén még csiszolt márvány, |
| de már-már robbanásra készen |
|
| vibrál, mint kénszín ballada. |
|
|
Az égi tigris*
| és nincs szeme és nincs füle… |
| nem látják és nem hallják |
|
| Övé a hegy… A fényes terraszok… |
| A csíra, mely az édes partra lép. |
| hullámzik dzsungel és a rét… |
| Előtte, izzó két szeme előtt |
| Ezernyi négyzeten üvölt a rés! |
|
| s szakálla szebb, mint mákszirom. |
| A szőre, fénnyel öntözött arany. |
| A körme kékre-izzított acél |
| s kegyetlen, mint a messzi cél! |
| S a csorda megrettent szive |
| két angyalt lát a szemibe. |
|
|
Lidérc*
| Jó a must ősszel… Jobb a bor télen. |
| Nincsen jobb annál: a kedves ölében. |
|
| Elefántcsonton két tüzes bimbó. |
| Ragyog a melled, mint rózsa, mosolygó… |
|
| Szép a hársfák fekete ága. |
| Az ágon aranyló október szárnya. |
|
| Szép is… Jó is… Csupán a csengő, |
| ne csönögne az a seregély felhő, |
|
| csörögve az érben, surrogva az égen. |
| Szívem villogatja kísértő lidércem. |
|
|
Ódatöredék a csodáról*
| s a Mestert is fölökleli… |
| – S ha így nem ejtheted szavad, |
| dicsérd inkább a Kék tojást, |
| amely a bűvész ujján vándorol |
| mely égit, földit átkarol… |
| De inkább Őt, a vaskosabb csodát, |
| ki szem magból varázsol szilvafát |
| s a gyöngyből cseppent alkoholt. |
| Kancsók ölébe könnyű szeszt. |
| Dicsérjed őt, ki lánggal párolog! |
| Csókjától tán a földre hullanak |
| a perzseltszárnyú angyalok. – |
|
| Csodát tett, ím, a Kristály |
| Aztán a vincellér hátára ült |
| s elindult tíz szirmos bokor. |
| Felhőzött, míg a nap lement |
| s a hegy bársonyban ünnepelt. |
| Bársonyban és ezüstös kékben. |
| S a kis szatócs reszketve állt. |
| Előkapart tíz gyertyaszált, |
| s a bolti kristályok fölött |
| tíz könnyű gyertya tündökölt. |
|
| Útálod ezt a kék romantikát? |
| Kor hőse, hát tudós leszek… |
| – De mit tegyek? – Barlangban ült a láng! |
|
| Barlangban ült a láng… A kémia |
| S palackba zárva, mint rabot, |
| hozták a könnyű alkoholt. |
| A bölcs savat, cukrot, illó olajt, |
| hozták piros pecsét alatt |
| s lettem a titkos folyamat |
| Cső, festék, lombik, fiola, |
| a titkos képletet felitták. |
|
| Figyeltem és engem figyelt a nap |
| a zöldet lélekző ernyők alatt, |
| s az áttetsző fény röntgen-sugara |
| az ég gyöngyház falára írta, |
| mint süllyedt és emelkedett |
| dús vesszőin kigyulladt látomást? – |
|
| Mint kék ágakkal vérző fügefa |
| ragyogtam és lángoltam ott, |
| s a vérsejtek sugárzó levelén |
| ott villogott az ősi fény, |
| a tiszta álmot tükrözve felém. |
| Ragyogtam és lángoltam ott, |
| s tanúm a fűbehullott könnyű ég, |
| több voltam, mint e költemény… |
|
|
| Az öntudat, a hűvös öntudat, |
| nem itt lakik, nem itt lakik, |
| csak ritkán fénylik ide le… |
|
| Dicsérjük hát a Kék Tojást, |
| amely a bűvész ujján vándorol. |
| mely égit, földit átkarol, |
| s az égben-lengő patikát, |
| mert itt az izzadt földeken |
| . . . . . . . . . . . . . . |
|
| Hűvös porok, tüzes borok, |
| vasárnapot varázsló gálicok |
| hol kívül és belül ragyog |
| az egybeforrott Tiszta Cél, |
| kívül-belül sugárzó költemény. |
|
| s a Mestert is fölökleli… |
| Te lángolj csak! Te vérző fügefa! |
| Lobbantsd virágaid barlangi láng! |
|
| Magam vagyok s a fent agancs feszül. |
| Ki bennem él, az is kerül. |
| – Hatalmas! – Légy hozzám irgalmas! – |
| A pincemélyről küldöm ezt a jajt. |
| Szavamban kettő milliárd kiált. |
| Az őrület fölött, ha tudsz, |
|
|
Mézöntő*
| Jött a néma szó … A könnyű dal. |
| Egy angyal hozta fényes szárnyain |
| s megállt a szőlőskert felett. |
|
| Ezer tavacska nyílt a hegybe. |
| és lett a hegyben nagy csuda: |
| akár egy dallal gyöngyözött madár |
| elindult fölfelé a mandula. |
| s a kék szüret megcsordult odafent… |
|
| Az öblök fényes, nagy sajtárjai |
| az égi musttól kezdtek forrani |
| s midőn csordult a sok edény, |
| hajót hozott egy csónakos-legény. |
| A szőlős táj, mint tág, lépes keret |
| fölitta mind a mézöntő eget… |
| S az angyal lábait megint |
| a fölnyílt kék kutakba mosta |
| s kinyitva könnyű szárnyait |
| elszállt a felhős nádasokba. |
|
|
Míg párás fényben*
| Míg párás fényben nézem a vizet |
| A metszés, mely e tájon átszalad, |
| megosztva halat, madarat… |
| A föld ívében hűvös, sík tükör |
| feszül s a börc alatt egy zöld öböl |
| partján kilencven fokkal föl és újra le, |
| tükröz, szögét mérvén egy jegenye. |
| Mint bor tüzes tükrén a kép |
| a mámor ringó padlóin, ha lép, |
| már úgy lép és akként indul velem |
| e nádak és kopár sziklák alatt |
|
Zárjuk be, tündér*
| A szőlők árnyék-ujja int. |
| szép zöldtől elhagyott falat. |
|
| A rozsdás, vén vasat nosza |
| fektessük át hegytől-hegyig |
|
s zárjuk be, tündér, mint a pincét |
|
|
|
Parton*
| Villogott, mint halnak pikkelye |
| hegytetőn a nyárfák levele. |
| kelt a hold. Éppen fölöttem. |
| Harsogott a rigó a nádban |
| s dalát a tónak tükre egyre csak itta. |
| Veszett a dal… Omlott a forma… |
| Csobbant az ólom… Aztán horgommal együtt, |
| egy loccsanó hinárbokorba. |
|
| Aranyló málét színarany halnak. |
| Hűvös szelet rózsás alkonyatnak. |
| Egy kis szerencsét horgom hegyére |
| s fölvésetem kékeres kőre: |
| „Amíg élt, volt pár kedves napja. |
| Amit kért, olykor meg is kapta. |
|
|
Pásztorok*
| s mint deres kóc gyerek szájon, |
|
| Váratlan szép fénysséggel |
| pince-sípra szállt a tél, |
|
| pásztorok a láncos bottal, |
| Gáspár, Menyhért, Boldizsár. |
|
| Szaladj gyorsan a pincébe! |
|
| – Havat hozunk… Betekarjunk? |
| – Hogyne kéne! Hozzátok már! – |
| – Fújj parazsat… Nézd, hogy les ránk. |
| Meg ne fázzon a gyerek. – |
|
| – Küldd Mariskát… Vegye ölbe… |
|
| Beljebb, beljebb koronások. |
| Kalap nélkül még megfáztok. |
|
|
Jeges ablak*
| Téli nap… Fenyőfa… Jeges ablak. |
| Ujjamban fényes áramok szaladnak. |
| Mint a Karácsony a leszurt fenyő ágra, |
| indát kötök kedvem karójára. |
|
| Borsóbajszú, hegyes kacskaringok |
| kunkori rugóin szirmokat hajtok… |
| Telt dal a világ és lombos zuhatag |
| fényes lépcsőin szobámig szalad. |
|
| Hajában gerle és lila virág. |
| Nézem, csak nézem az ablakon át. |
| És kérdem: – Ki tette ezt az üveget |
| közénk, hogy elrontsa ünnepem? – |
|
| Gilice, szeretet, mégis gyere be! |
| Szívem vár. Nem kalit kerete. |
| Virág, szép világ, hajolj be hozzám. |
| Gyökered ónám… Szirmod megápolnám. |
|
| Téli nap… Fenyőfa… Jeges ablak |
| lapjában éles szárnyak suhognak. |
| Vállamon gyertyák lándzsája villog. |
| Védnek tőletek hideg harangok. |
|
|
Egy behavazott présházban*
| Tiszafa-ággal, boros üveggel |
| üdvözöllek csikorgó téli nap. |
| Ajtón kívül szikrázhatsz kegyetlen, |
| mint kutya, hegyibéd sercent a csap. |
|
| Fehér az abrosz, akár a dombhát. |
| Vén betyármódra élem a telet. |
| Paprika, tűz izzasztja a nyulat. |
| Fütyülő síp száll a tető felett. |
|
| Mi kéne még?… Pár édes, könnyű rím? |
| Mint telt gyomorra birs vagy mazsola? |
| Dalolnék… Bajszomról cseppen a bor |
| és véle hull az angyal mosolya. |
|
| Utána dörrent kint a fagy csöve… |
| És száll a dal… Hegyen rekedtem én… |
| Dombok havas hulláma vesz körül |
| s merenghetek a sarkok énekén. |
|
|
Ars poetica*
| Csak visított. Hát kivitted |
| és amint a földre tetted, |
| Nem is hitted, pedig láttad |
| moslékodban azt a lángot. |
| s híg korpáddal ahogy falta, |
| hétszínű lett kunkor farka. |
| és ágyadban vessed ágyát. |
| Vagy te ettél már szivárványt? |
| Hadd ragyogjon, mint e látvány, |
|
Triptichon*
| Mint a hetes gyep zsenge füvébe emelt görög oszlop, |
| akként áll ama parkban Berzsenyi műve, a gránit. |
| Rája virág fut… Lonc fürtjébe Vitéz: csupa rózsa, |
| meg tulipán és mustszagu, ritka bokorba madárdal. |
| Jön puskával a vállán Jammes úr, a francia költő. |
| Nézi, csudálja, nevetve mesélget – persze magának –, |
| s hallgatok én, mint erdei forrást hallgat a pásztor. |
|
Szicília*
| Minő kartánc! Varázsló lendület! |
| s a templomok, mint zsenge jón szüzek |
| dobognak fent az ormokon. |
|
| Csillámló lándzsák… Forgó fátyolok… |
| Csigától fényes partszegély |
| szikrázó testén habzó ár suhog… |
| Combjában pezsgő szenvedély. |
|
| Szirtfoktól szirtig táncos ív hajol. |
| s a könnyű nyíl végén a hattyútoll |
| fejem s a nap fölött zizeg. |
|
| Ijját feszíti a történelem. |
| hajót cipelnek habzó tengeren |
| s kék áram ég a víz alatt. |
|
| A négertestű kőre rózsa fut. |
| Szétfröccsen és a messzínai út |
| tüzes kígyója felsziszeg. |
|
| Gyűrüzve fut, amerre habra-hab |
| feszül. Szemében két sziget. |
| Ében-sötét, milyent a láva rak, |
| ha már kihülve megpihent. |
|
| De forr, mint antik oltár füstölög |
| kartánca leng s az Aetna-jég fölött |
|
|
Honvágy*
Vályogból és nádból rakott hazám |
a lángoló homok mély négyszögén |
|
|
Búcsú itáliától*
| – Tavunkon áll a jég – irod. |
| Szikrázón, mint a hegyvidék |
|
| enyém vagy. Kettős birtokom |
|
| Foktól le langyos Hévizig, |
| mint olló nyílik, lám a tó jege. |
| Repít a fagy. Szétvált falvak |
| csontváza szúr a semmibe. |
|
| A lombtól megnyúzott hegyek |
| húsa fehér parázson sistereg |
| s fölöttem pálma áll! Kezem |
| rezdül, mint vádló lelkiismeret. |
|
| Ilyen az én hazám… Latin egek, |
| az ablakot fölétek emelem. |
| Nézz rajta át napfényes szerelem. |
|
| Babér helyett a köd zizeg |
| és zuzmarás bogáncs zörög… |
| Amott egy csárda… Dermedt szívedet |
| izzítsd e szalmaláng fölött… |
|
| Majd negyven éve és első telem, |
| hogy mandulák virága fürdetett |
| s ujjam örökzöld lomb között |
| izzó narancsot szüretelt. |
|
| Az első tél s az is lehet, |
| Már zúg a harmadik harang. |
|
| rózsát dobál felém a sziklapart. |
| Kék tenger bársony hátterét |
| görög oszlopsor bontja szét. |
|
| Oszlop-közt zöldszín amforák |
| nyújtják a jóni part vizét. |
| Olajfák szentelt lombja közt |
|
| Mint vándor, hogyha útra kész |
| s az emlék nyítja induló szivét, |
| – Ágyő, kék tenger habzó erdeje. – |
|
| A ködből jöttem én s holnap |
| a Karszt kopár falán leszek. |
| mint kóró megrezdül szivem. |
|
| A Dráva zúg s otthon, ha még |
| vagy tán a sír árnyékomat? |
|
|
Bolond istók a berken*
| Zsombékon ül… Tünődik egyre: |
| – Igaz vagy nem igaz? – ez itt a tét. |
| Zsémbelve gondol Debrecenre, |
| pálmákat lát s Firenze kék egét. |
|
| – Vagy délibáb?… de hisz való, |
| Nápolyban megrúgott a ló. – |
|
| Bizonyságul felhúzza ingét, |
| s tapintván a kettős dudor ivét, |
| tűzhányót érez… – Im valóság. – |
| Istók, hogy is veszthette vón eszét? |
|
| – De hogy lehet, hogy ott sudár |
| gémeskút kettős tornya áll? – |
|
| A bölcselet síkjáról ismét |
| zsombékba hull. Körötte ingovány, |
| mely számonkéri szép Velencét |
| s a Nagy Csatorna márvány mosolyát. |
|
| kettős alakja leng a vízbe. |
|
| És apjának nevét sem tudja. |
| – Takátsnak hívták?… Vagy Arany talán, |
| ki Istókot világra csalta? – |
| S míg így köröz agyán a délibáb, |
|
| s a szárnya tükröket emel, |
| a nyáj hajót, tornyot legel. |
|
|
Arany kincse*
| pusztai végtelen magányba. |
| Szalonta, korlát, délibáb |
| néznek a rácsos nyelven át. |
|
Epigrammák
| Csánki a disznót csak kolbászból ismeri, mégsincs |
|
akkora kondás, mint ő maga verseiben. |
| Füttyöget és durrog, hogy zeng az olymposi tájék! |
|
Futnak a Múzsák! Hejj, Csánki utánuk ered! |
| Mit neki, hogyha lesántul szépdalu Pallas Athene! |
|
Csánki derék kondás. Fütyköse karnyi babér. |
|
| Orditozott Dongó és ölte a méhet a tájon, |
|
mígnem a Múzsa dühös nyelve hegyére repült. |
| Jót nevetett Pán s míg a fulánk villant, furulyázott. |
|
– Dongó! – zengte a táj – végre te néma maradsz! |
|
| Rum, kacsasült, bor, hózivatar, langyosszemü kályha, |
|
szebb farsangnapokat küldeni sem lehetett. |
| Csillog a téli tükörben a trágya. Vidámlovu szánkón |
|
trottyos-banda recseg… Most viszi Márton a lányt. |
| Csánki te is nősülj! Inkább szüljön feleséged, |
|
mint te derék költőnk szüljed a verseidet. |
| Ám nosza! Itt az idő, szép farsang napja ragadjon. |
|
Hájas Panni eped! Hagyjad a Múzsa-leányt, |
| s lesz bőven zsirod, enni se kell és böjtbe husod lesz. |
|
Panni a földi gyönyör… Hagyjad az égi-hazát. |
|
| Elment a mai nap… Semmi eredmény. |
| Úgy éltem, lustán, mint kövön a repkény. |
| Havas táj… Havas fürt… Mi lesz velem? |
| Ceruzám helyett a bort szeretem. |
| Hosszú sort írtam szűzfehér hóra. |
| Kint lakik a kedves, kint, a hordóba. |
|
| Csánki derék költő s bátorszavu dalnok a honban! |
|
Szidja, mi rég eluszott. Zengi, mi jól fizető. |
|
| Ballagi nem gyürüjén, de szerényen a zsebjibe hordja |
|
címeres oklevelét s mit neki romfalu vár, |
| páncél, mult és hősi családfák! Kardja a nyelve! |
|
Rozsda sosem lepi azt! S mit szerezett, oda nézz! |
| Még a cigányra se költ. Neki dzsessz kell. Kék autón jár, |
|
mert lovas ösztöne jó! Mindig a jó lovon ül. |
|
| Nincs még itt az idő, – hallgattál lesve, lapulva. |
|
És mi babért fontunk, lesve zenéd s az időt. |
| Végre kipirkadt! Zöld kerted ligetébe szaladtunk |
|
s hattyu helyett a szamár-orditozás fogadott! |
|
| Könnyű neked, te a Mester víg csalogánya vagy, ámde |
|
van, ki a szíve szerint tudja csak írni a dalt. |
|
| Szorgos iró Jóskánk, mindent belegyúr a regénybe, |
|
mint a vezércikk úgy röffen a műve elénk. |
| S mért – hogy bár agyaras – mégis mint pelyva-kazal hull? |
|
Mész is kéne Juszuf! Falba csak így merevül! |
|
| Máma sem írtam, csak szeretőmet öleltem egész nap! |
|
Nyert irodalmunk és jó magam is valamit. |
|
| Korán lefekszem… Mécsem a versem. |
| Őszi barlangban égek magamnak. |
| Táblám papírján lusta lángok. |
| Mint kócsag jár a hajnal a tintán. |
| S a piros napnak jóreggelt kivánok. |
|
| Ép egy hete írtam… Mit írjak máma? |
| Elszállt a vasárnap… Nézek utána, |
|
| Álmot ölelget a költő. Messzi, aranyhabu tájat. |
|
Igy képzelte el őt Dalnoki, a nyenyerés. |
| Ám, amikor meglátta ölelni az esti ligetben, |
|
mégpedig úgy, ahogyan Dalnoki szokta a lányt, |
| egyszeriben hirdette: – nem is költő ez a fickó, |
|
s Róza se Múzsa, hanem csalfa lotyó csak e lány! – |
|
| Dalnoki szőke napot látott a hajadba ragyogni, |
|
s mint a faun nimfát, istenitett hajadért. |
| Ám amidőn meglátta a kunkori éj-feketécskét, |
|
csalva, de boldogan, ő, kunkori rádtelepült. |
|
|
A rosszul megzengett Múzsa*
avagy Kilencvenkilenc versszakos szatirikus vívódás a költészetért
| A költő unva már saját dalát, |
| s a Múzsát is, ki egyre szidta, |
| mint egykor Shelley, hát hajóra szállt. |
| A tó oly kék volt, mint a tinta. |
|
| Mert tóra szállt. A tengerről csupán |
| a bajjal kapcsolatban szólott. |
| Ám szíve most e kék víz bársonyán |
| baját feledve ringatózott. |
|
| Búcsút sem intett. Nagy szavak helyett |
| csupán a festő házát leste, |
| mely túlnan, ott, a zöld fűzfák megett |
| ringott a könnyű napsütésbe. |
|
| Íme a táj!… S a kép?… Külön világ! |
| És úgy merengett, mint az angol, |
| midőn elhagyta szép szülőhonát |
| s az új világ felé barangolt. |
|
| Magyarnak néha ennyi is elég. |
| A por helyett, megyényi sárba |
| dagasztja ábrándos korall-vidék |
|
| Hogy partra szállt, csalódott, nem csoda. |
| A festő éppen nem volt otthon. |
| Víg kotlósraj, virágzó orgona |
| fogadták és szőlők az ormon. |
|
| Költő merengj! Ám ez most nem elég! |
| A perc, a helyzet íme sürget. |
| Új honba vágytál és elért a vég. |
| Érezz alattad végre földet. |
|
| A festett hon s gazdája, lásd, sehol. |
| De pillanat és kész a terve. |
| Kezén, mint léggömb leng a demizson |
| és lábát cél felé terelte. |
|
| A Múzsák is örültek. Víg daluk |
| a lávás szirteken remegve |
| dicsérték költőnk: – Lám csak szabadult. |
| Az égről lábát földre tette. – |
|
| Az első, így, kivel találkozott, |
| egy svájci szép tehén. Szuszogva, |
| mint jámbor delnő keccsel ballagott |
| s merengve ringott tőgye bokra. |
|
| Gazdája, mint az udvarló legény |
| kis sárga, zöldujjas kabátba |
| követte, arcán szendergő remény, |
| s körötte kéken nyílt a zsálya. |
|
| Költőnkben lángra gyúlt a kor szava. |
| Sürgetve leste már e percet, |
| melyben a nép bajához hajlana |
| s szíve nyelvén dobogni kezdett. |
|
| – Ki légyen ő?… S e szentelt áhítat? – |
| Legottan hát a tárgyra térve, |
| ily szókkal vert a tényekhez hidat: |
| – Hogy hívják önt és mi a bére? |
|
| E zöld liget kié? S e rózsafák? – |
| – Pongrácz vagyok – felelt a kérdett, |
| s mint illett hajdan, meghajtván magát |
| a költő árnyékába lépett. |
|
| S így folytatá: – Hajdan a vármegyét |
| szolgáltam és a bűnöm egyre |
| csak nőtt, míg elvesztvén a nép kegyét, |
| kiszórtak, mint a pinty, e hegyre. |
|
| A ház pedig jó vincelléremé. |
| A bér?… Cseréltünk?… és azóta |
| áldom a sorsot, mely így rendelé, |
| hogy itt élek cselédi sorba. – |
|
| – Próféta vagy bolond, ki önmagát |
| vádolja így? – s kétkedve nézte. |
| Népet szagolt, s egy főbíró szavát |
| lelé s megnyúlt a költő képe. |
|
| Hümmögve hát faképnél hagyta őt. |
| Tűnődve ment tovább a parton. |
| A kép s való lengett szeme előtt. |
| Kínlódva ment, mint terhes asszony. |
|
| – Garast hová tegyek? Mely lapra hát? – |
| – Mindegyik csal? Ím itt a példa, – |
| s hogy némiképp enyhítse zavarát, |
| a pincét vette újra célba. |
|
| – Gyerünk! Oly szép a táj… – S a bor szava, |
| mint tündér, csalta egyre feljebb. |
| A hordók édes, émelygő szaga |
| ígért szívének újra enyhet. |
|
| Pár percre csak, mert szóra szó bukott, |
| s míg mérte jó borát a mester, |
| már gyöngyöző tűzzel káromkodott: |
| – Csalánból nem lesz soha kender! – |
|
| E szókkal zárta el a tölgycsapot |
| s majdhogy hordóra állva ágált. |
| Dicsérte hercegét és a papot. |
| Szidta az újjan osztott táblát. |
|
| – Suszter kezébe ár! Nem tőke ám!… |
| Öt év s csak lőre lesz a hegybe. |
| Én esküszöm, kit borba szűlt anyám! |
| S majdhogy kancsóba csordult könnye. |
|
| – Nagy Ég! Ó, Múzsák! Nektár szent hegye, – |
| nyögött a költő, ámde orvul, |
| mint csillag villant ki a zsák szege, |
| hogy osztásnál kihullt a sorbul. |
|
| Vagyis csak fél holdat kapott, amíg |
| a többi kettőt, néha hármat. |
| Ezért úszik ecetben a ladik, |
| s vadítja el e tünde tájat. |
|
| Igaz, hogy ő a bornak mestere, |
| s nem kontárkodik, mint a varga. |
| A présre nőtt, hát rajt is a keze. |
| De hadd forrjon a mustnak habja… |
|
| – Csak így, csak így tovább! Ez már derék! – |
| Reális jó alap s legottan |
| igazra lel a pegazus-szekér. |
| A szárnyas ló a célba toppan. |
|
| Otthagyta hát a pincék mesterét |
| s a bölcs tavasz zsongása közbe |
| karján lógatva az édes terét, |
| elindult most a zsenge völgybe. |
|
| A mandulák rózsáló szirmain |
| lepkék legyeztek és a gerle, |
| a bölcs tojó fészket rakott s a hím |
| édes búgással ült egy helybe. |
|
| A föld egén, a szikrázó vizen |
| egy könnyű, hó vitorla látszott. |
| Mint fényes tű azurló semmiben |
| csillant, eltünt és fölcikázott. |
|
| – Iszkolj tovább, többé ne lássalak |
| mihaszna csillogás! – kiálta. |
| – Anyag és néphaszon! Szilárd alap, |
| nem bamba fény való e tájra. – |
|
| – Haszon? – s a gaz közül félénk fejét |
| – Anyag? – és robbanás feszítve szét, |
| a drága hegy gurult a gazba. |
|
| A könnyű fény rebbenve szállt odébb. |
| – Kapát ide! Embert a gátra! – |
| Kiáltott, ám ledőlt egy bodza szép |
| fodrozva ringó árnyékába. |
|
| A bodzafa, mint sátor ráhajolt. |
| A bodza és szőlő virágban volt. |
| Költőnk a kettős mámort itta. |
|
| – Kettős? – A Múzsa horkan: – Nézz oda! |
| Akár az ék, szájába verve, |
| ragyogva áll boros demizsona, |
| s csutkája billeg, egyre nyelve. – |
|
| Az első áram rózsás fényiben, |
| amint ott kotlott bokra árnyán, |
| a pezsdült agy zsibongó berkiben |
| föllibbent ím az ó-szivárvány. |
|
| Mivelhogy terve elszánt és agyát, |
| mint váltóőr a vágányt szokta, |
| átállította már, e látomást |
| lerakta hát illő sorokba. |
|
| Alap a múlt! Jövőbe átível… |
| A rét ölén pirosló frakkba |
| vagy húsz lovas fényes csodát mível. |
| Ragyog a lakk, a bársony-sapka. |
|
| Ragyog a nád is, mintha kedvükért |
| szidollal kente volna népük. |
| A berki pázsit mindennél üdébb |
| zöld szőnyeget szalaszt elébük. |
|
| Vágták alá rugalmas, hosszú tér. |
| A róka, nyúl fülét hegyezve |
| sorsára vár, lapul – akár az ér –, |
| mikor harsan a kürt recsegve? |
|
| Egyszerre, ím az omlott vár alatt, |
| – magyarba préselt angol metszet – |
| fölvillan ám a falkázó csapat. |
| A hallihó magasba zengett. |
|
| A réten, kerten, új vetésen át, |
| – melyen izzadva sose görnyedt – |
| száguldva tör, pusztít egy nyúl után, |
| tatármód dúlva szét a földet. |
|
| Rezeg, ragyog a tarka őszi nap. |
| Ökörnyál érdem száll a frakkra. |
| A tó ezüst. A hegy aranyba csap, |
| s szabály szerint csahol a falka. |
|
| – Pihá! – sercint a költő és a nyál |
| mellére hullva, szinte éget. |
| Ám hirtelen kegyes vigaszt talál |
| s nem szidja már a szittya népet. |
|
| Így volt ez ott is, ahol vörösen |
| sugárzik most a nap s a frankok |
| szép földjén is lobogtak gőgösen |
| e lóra termett büszke frakkok. |
|
| – Mi az?… A gyűlölet helyett vigasz? |
| Polgári korcs, mint lángban a viasz, |
| csepegsz? – üvöltött önnön ajka. |
|
| És talpra szökve, jó nagyot húzott |
| és lám a tettek népe serken. |
| A róka fut. Inalva les zugot |
| s újabb kép tárul szét a berken… |
|
| Kerít a kádár, asztalos, cipész |
| s a vincellér-hadak dobogva! |
| A hercegi pincére gyűl a vész. |
| Lángol a költő csipke-bokra. |
|
| – Megérte! Nézd!… Ily látványt egyet ád |
| a sors, – s merengve néz a borra. |
| Vérében érzi édes áramát, |
| de sanda síkkal nő a prizma. |
|
| Agyában furcsa délibáb hasad. |
| – Való, vagy kép? – A sárga pince, |
| mint mézes lép feszül a hegy alatt, |
| s csupán a bor e kép kilincse? – |
|
| – Ez vitte lépre? – …S mind csak látomás? – |
| De hallja is: – Enyém a felső! |
| Üvölt a kádár. Torka zeng: – Csalás! – |
| Villámot szór a népi felhő. |
|
| Két részre húz a földosztó csapat. |
| Egyik hordón, mert ez a bástya. |
| Másik, fején sajtár-rohamsisak: |
| – Előre! – és Jézust kiáltja. |
|
| – Nem addig a! – s az oldott gálicot |
| a kádlyukon orvul kilőve, |
| záport zúdítanak… És közben folyt |
| a drága bor az osztott kőre. |
|
| – A harcos optimizmus ez! – nosza |
| pattant a költő. Ám a látvány, |
| hogy sárba tódul a Múzsák bora, |
| a földbe verte, mint a márványt. |
|
| Egy pillanatra, mint az isteni |
| szobor, úgy állt e földi zajba. |
| Szobor, melyet a kor sem tud kikezdeni! |
| Örök szabály testén a pajzsa. |
|
| Az égi tűz sugárzott homlokán. |
| Szentelt parancs buzdítja harcra. |
| – Megállj! – kiáltva, ugrott szaporán. |
| A belső láztól égett arca. |
|
| – Megállj? – s a csősz, ki éppen arra ment, |
| dühében hát torkonragadta. |
| – Nekem ugatsz? – s villanva megjelent |
| feje felett a csősz balaska. |
|
| A balga sors, lám, mit művel?… Szava |
| véletlen ép a csőszre dörrent, |
| s mit bánta az, költő, avagy baka! |
| A nép őt választotta őrnek. |
|
| – Nem úgy gondoltam én… – már kezdené. |
| – Nem így!? – s a csősz a földre rántja. |
| Szava hiába szállt a nép felé, |
| az csak a szőlőket kapálta. |
|
| Nem lelkesült. Beszélhetett bíz ő. |
| Csak tőkéről, tőkére hajlott. |
| Szüretre gondolt és a levegő, |
| a tiszta ég fölöttük habzott. |
|
| Mit bánja, hogy volt? Már övé a föld! |
| Nagyobbak most a trágyagondok! |
| Meg aztán fönt a bástya is ledőlt |
| s átfolytak rajt a bánya-dombok. |
|
| Megtartani! Ez itt a tét, a gond! |
| Újjal pótolni régi tőkét. |
| Száz éve erre várt. S beszélni, most? |
| Kapát neki, vagy hordja bőrét. |
|
| Még jó, hogy ép bőrrel megúszta így. |
| A nép-közel, torkán a csősszel |
| fürgére vette szárnyas lábait, |
| s versenyt inalt egy karcsú őzzel. |
|
| Az őz az omlott bástya közt bután |
| a lomb közül szőlőbe tévedt, |
| s hősünkre hullott első fütty után |
| száguldni kezdett, mint a végzet. |
|
| Vakon a kertnek, majd karók között. |
| Ól és klozet előtt cikázva. |
| Kutyák mögötte, csöbröt fellökött. |
| Zengett a hegyközségi lárma. |
|
| És lőn vadászat… Költőnk is megállt. |
| Még látszott szőlős bodzabokra, |
| s bár szíve torkán, hangosan kiált: |
| – Fuss tündér! Erdők lenge fodra! – |
|
| Sorsában látja sorsát. És szemét |
| a látvány hűvös kése zárja. |
| Üvegbe ugrott és a tört cserép |
|
| A kertész nyúzta meg. Övé a bér, |
| mert téli-háza lett a csapda. |
| Palánták közt szivárgott szét a vér. |
| Üveg-ágyon csattant a balta. |
|
| Ily fordulón, a régi rend szerint |
| poétikánk bevett szabálya, |
| mint rendező, a költő égre int, |
| s fölzendül annak harsonája. |
|
| Ám most a menny helyett, pár drót tekercs |
| végén a kürt megtette szépen. |
| Az ég helyett a gép. S zengett a vers, |
| míg folyt a nagy nyúzás a réten. |
|
| Nem holmi régi Múzsa volt e lány, |
| ki berki zöld babér-ligetben |
| füzéres lanttal, mint a hattyú-szárny |
| fürdött az ókori vizekben. |
|
| Hangszórón zengett ő, s a tóvidék, |
| a kék bazalt recsegve szórta. |
| Kertészünk dolgozott s a kis lilék |
| elbújtak mint a nád-bozótba. |
|
| A harcos Múzsa volt. Hajába drót. |
| Mellében cső, szemében lámpa. |
| Száján tisztán, tagolva ejte szót |
|
| Költőnk leült. Ámulva hallgatott. |
| Előtte Bacchus és mögötte |
| a nád között Silenus, kék habok. |
| Oly szép volt ez, mint Dante földje. |
|
| Oly szép és ím a tiszta értelem |
| tanítja dalra! Szíve lágyul. |
| – Lepkét nem űz – fogadja –, s végtelen |
| acélt fakaszt a kék virágból. – |
|
| Acélt, amelyből sín, traverz feszül. |
| És verse lesz a szeg! A forma |
| hideg, kemény ívekbe lényegül |
| és rímeit forrasztja abba. |
|
| – Egy őz? – pirulni kezd, mily gyenge volt. |
| – Csak nyúzzák! – Hús és bőr a lényeg. |
| Tett és anyag lendíti át a hont! |
| A többi csak polgári képzet… |
|
| Mit honfi-bú, halál és szerelem? |
| Mind ósdi pesszimista mákony!… |
| Halál és másvilág? Mit már nekem! |
| A gyenge, korcs szíveknek fájjon. |
|
| Egy vers csupán és halhatatlanok |
| glédája vár az égi gyárba. |
| Szirénák zengik és nem angyalok, |
| ki voltam én e földi sárba. |
|
| Mint must a víg szüret után, ha forr, |
| úgy tisztult, ért benne a nézet. |
| Szívén, mint villany, fölvillant a kor, |
| amint a szép Múzsára nézett. |
|
| Ott ült. Egy ifjú enyelgett vele. |
| Az ablakból, könyökre dőlve, |
| átlátszott lakkos, szépített feje, |
| s mint naspolya sugárzott bőre. |
|
| És tiszta ajka, nem mint hajdanán |
| csak közvetítve külde csókot: |
| buzdítva zengett s hívta szaporán |
| s költőnk ajkán epedve lógott. |
|
| – Ezt mind megírni! – Ámde mint van az, |
| hogy épp imént fulladt kudarcba, |
| s a hegynek nem kellett a szó-malaszt, |
| midőn a csősszel állott harcba? |
|
| Szellem-süketség? Vagy paraszti gőg? |
| Villanyt ide! Körtét a nyakra! |
| Ki mint barom kérődztél azelőtt, |
| egy kattanás és fény agyadba. – |
|
| Nagyot húzott s az új poétikát |
| mint kotlóstyúk, ha melle lángol, |
| alája nyomva, jó fészket csinált, |
| s ráült, hogy költ az új tojásból. |
|
| Csak guggolt és kotyolt kegyetlenül. |
| Így költ a tyúk. Falun így látta… |
| Tehát nem mozdul. Izzad és hevül, |
| egyszerre lent és fönt agyába. |
|
| Alatta már zsibog s fölállni fél. |
| És fent is verdes már a szárnya. |
| Ha fölkel, még kiröppen, mint a fény, |
| ha áll, kihullhat mind a sárba. |
|
| Hát kotlik és a Múzsa ihletőn |
| susog neki, akár a dajka. |
| A csősz is erre tart a legelőn. |
| Kezében őzünk tőgyét tartja. |
|
| Lesi nyugat. Vigyázza napkelet! |
| Tudós, király és forradalmár. |
| Mind bába és segítve nyújt kezet. |
| Ágyéka termő gőzben forr már. |
|
| Új honba vágyott, s íme meglelé. |
| Már mozdul partja és szilárdul. |
| Az arcán tükre! – Kétkedsz? – Nézz belé! |
| Izzadt fényén világa tágul. |
|
| És látja is. Bár tótágast kicsit. |
| Mert földre esküszik s dacolva |
| mégis az égre rugta lábait, |
| s onnan fejjel le, lóg a porba. |
|
| Közelről látja s így romantikát |
| nem cseppent többet ember-szívre. |
| És vallja hittel: földön már a láb! |
| Hárfáz a csillék fényes íve. |
|
| Tüzes kerék dalol a nap körül. |
| Szikrát hasít. Fokozza hőjét. |
| A gép, a tél, a szőlőskert örül. |
| Bolygónk eléri kikötőjét. |
|
| Ó, boldog kor, amelyben vers se kell! |
| Ágyő Platon és Dante álma. |
| Az ember végre új táblát emel |
| s a bamba kék kaput bezárja. |
|
| És arca fénylik. Biztos látomás |
| világos tükre ég szemébe. |
| Ki eddig úgy bolyongott, mint Tamás, |
| szilárd utat talált már végre. |
|
| Nincs más, csak az, amit a szem s a cső |
| meglát a nyüzsgő, bő anyagba. |
| Azon belül, kívül csak levegő, |
| meg az, amit látni kell abba. |
|
| Receptje kész! Oly egyszerű dolog: |
| bazaltban, szirtben, agyban, fába |
| csak sejtek, nedvek árama forog. |
| Tégla és sár a festő háza. |
|
| És rá se néz. – Bolond, ki képeket |
| torzít testedből ős-valóság. – |
| És elvonul, mint zengő körmenet, |
| hiteddel földi kész mennyország! |
|
| Hajóra száll… Megírni ezt, nosza |
| tollát feni, akár a vadlúd, |
| ha jő a fagy és hívja dél hona. |
| Hajósíp harsan… Ő is indul. |
|
|
Mit is segítsél*
| Betértek szobámba, mint a vándor: |
| Berzsenyi… Szigliget… Kisfaludy Sándor. |
| A három fehér fal szép meszelt lapjáról |
| néznek rám a közel-távolából. |
| Negyedik oldalon zengő sugárban |
| mosolyogva áll a tó a tájban. |
| Áll a ház, a négy fal örök vándorokkal. |
| Fürdenek csilló, tükrös habokban. |
| Köztük Te kedves halkszavú társam, |
| mint a sirály suhogsz a szobámban. |
| Kutatva nézel… – Mit is segítsél? – |
| Karcsú sirály hegyringató víznél. |
|
Tillió-lió*
| Hűvös lombok között a sárga, nagy rigók |
| kacskaringós füttyöket tekerve |
| köszöntnek: – Tillió-liól! – |
| Köszöntlek én is: – Tillió-lió! |
| Légy üdvöz máringó-rigó. – |
| Reggeli vidám éneklő napom! |
| Ragyogd be lelkem, rigós hajnalom! |
|
Mit érne?*
| Zsémbeljen csak a szorgos, |
|
Mi lenne?*
| Nincs szebb annál, mint koratavasszal |
| jönni a tóról náddal és hallal, |
| melyet az imént fogott a horgod |
| a vízből, melyen szivárvány bomlott. |
|
| Így jövök én most teli örömmel. |
| Fölöttem rügyek zománca zöldel. |
| A sarjadó rend tiszta varázsa |
| ragyog föl bennem és a fákba. |
|
| Kisérj a házamig… Ott üss tanyát, |
| s a szívemben, te tündéri szabály: |
| Teremtés!… Tavaszi tiszta varázs. |
| Ragyogjál lelkem, mint májusi ág. |
|
| Mi lenne még, ha ráadásul |
| egy tündér szállna le az ágról: |
| Szerelem!… Te rózsaszín angyal, |
| boríts be szikrázó arannyal. |
|
|
Tavaszi vihar*
| Márciusban megdörrent az ég |
| Porzott a zápor és a jég. |
|
| A fák lilás áramban álltak. |
| sugárkévéje nyílt a tájnak |
|
| Kinyílt a tarka nagy szivárvány. |
| és porzott lent az ázott páfrány, |
|
| Futottak már a szalonkázók. |
| Tüzes villámok szárnya lángolt |
|
| A szép körív felé szaladtak. |
| Szikrát vágott a gyep alattad |
|
| Te álltál ott?… Vagy már a tündér? |
| Ragyogtál, szinte már eltűntél. |
|
|
Mint a vidám postás*
| Hajadba ül… Ujjadra száll… |
|
|
Mocsár helyett*
| Ott ültem, mint kavicskő. |
| és fújni kezdte csendben: |
| – Tű… Tű… – a nádi számot. |
| – Tű… Tű… – és a mocsárból |
|
Magyaros anakreoni*
| mint violák pázsit ágyon, |
| heverészünk szőlős háton. |
| Lábtól vesszős mogyorófa. |
| Nem is írom, csak dúdolom |
| – Szép a fürt, de szebb a melled! |
| s mint a parázs, szinte lángol |
| fű, fa, szőlő mosolyától. |
| mint a rózsa szirma, hogyha |
| Föllángolsz… Szüretre hajlik |
| domb, leány, ha már beérik! – |
| S míg a pincén Bacchus ül, |
|
Tengelic*
| Szánkók csengője! Édes hatalom, |
| mint varjak közt a sárga tengelic, |
| oly fénnyel szállsz s a szűzfehér havon |
| vidám szívvel elénkbe vág. |
| Szánkók csengője! Te hozod felém |
| a rét tavát… Az éneklő teret! |
| Gyémánt-ívvel két szív köröz jegén. |
| Rózsát gőzöl a száj s a kéz |
| megint csak szárny és cseng a réz, |
| a sárga tengelic! Ó, ifjúság! |
| – Hallod? – Még szól … De fut a szán… Szalad! |
| Kedvesem, figyeld csak csengő dalát. |
| Nem jég… Egy zöld szánkó dala |
| olvad, mint arcod szép tava. |
|
Tehozzád szóltam*
| Hol vannak bíbor lángjaid? |
| A színes sejtek tüze hol? |
| Köréd dermesztő fagy hajol. |
| merevre, majdhogy pattanóra |
| feszülve állnak, drága rózsa. |
|
| borít nyakig, szép rózsatő. |
| Pár zöld szár kandikál elő: |
| a nyár elillant mosolya?… |
| Nem illant el! – Én most is látom |
|
| És szebb vagy! És nem is hazug |
| Nem látvány, kép a papiron. |
| Valóság! – Kristálytiszta út, |
| amely tövedhez visz, ahonnan |
| a szirmok bíbor-tüze lobban. |
|
| Lángolsz a hóban, rózsatő! |
| Fölötted pillangók helyett |
| Nem tarka por… Erek varázsa! |
| Szív dobja havas koronádra… |
|
| tehozzád szóltam, kedvesem, |
| fagyban sem alvó szerelem, |
| Tehozzád szóltam nyárba-télbe |
| szívemnek társa, menedéke. |
|
|
Készül már*
| Zöld lett az ég… Rózsaszín tollal |
| játszik a fény felhő-foszlányokkal. |
| Didereg a pásztor… Hűvös a szél… |
| Mért járok kint? – Kit keresek én? – |
| Akit találtam tizenkét éve, |
| itt lépked az őszi zöld fénybe. |
| Csipett kökény közt szép egyenes ág! |
| Kék, deres réten megy az ifjúság. |
|
| Csillognak szöcskéid Tirréni tenger. |
| Ragyognak partjaid ékes szerelem. |
| – Negyven év… Őszülsz… Legyint az ember… |
| Emlék, szivárvány, sejtelem… |
| És készen már az őszi líra, |
| erdőnk fölött kék füsttel írva. |
|
|
Néz a cigány*
| Piros a bor… Kemény a donga. |
| Szívemben mintha csárda volna. |
| Muzsikál benne egy barna cigány. |
| Hallgatom… Játszik a citerán… |
| Egy-egy pohárral hegyibe öntve, |
| recegteti jobban, aztán dől könyökre. |
| Tűnődik, tűnődik csárdán és magán … |
|
| Hallgatok szívemre. – Mit is recegtet |
| szétfutva a nóta az erekben? – |
| Mint a részeg, kegyetlen kimondja, |
| s ujjam tapintja, szemem, agyam tudja: |
| negyven elmúlott már ez a csárda, |
| negyvennél több már a cigánya. |
| Deres üstök borul a homlokra. |
| Szárad… Szikkad borda, szár és donga. |
| Rápislog a lámpa… Dideregve látja… |
| Recegteti s néz a méretlen világba… |
|
| Csillag alatt vizek-közti porba |
| kétmilliárd cigány húzza-húzza. |
| úszik a sok áradó hang messze: |
| néma, fényes jég-azúr mezőbe, |
| csillag-szűrő felhő-gleccserekbe… |
| Fülelek… Nézek… – Mit, kinek izennek? – |
|
| Végtelen vágy száll a végtelennek |
| s mintha innen üresen maradna, |
| mintha minden szállna csillagokba, |
| s kékbehajló parton a sok csárda |
| kegyetlen szép tenger szélin állna. |
| Fülelek… Nézek… Vacog bent a cigány! |
| Keresgél a húron, a jeges citerán. |
|
|
Vályog-oltár*
| Hát ez honnan? Hogy ragadt a tájba, |
| ez a félig zsombékba ült csárda? |
| Elől réten, hátul meg a jégen, |
| mint a vadlúd, úgy áll a partszélen. |
|
| Útrakészen, de míg egyik szárnya |
| belelendül a nagy ragyogásba, |
| a másik, tört nádzsúp ereszével |
| széjjelesve, elnyúlik a réten. |
|
| Nem is igaz. Talán csak a forgó |
| kedvem hozta és a boroshordó. |
| A zöld rizling délibábos kedve |
| szemem elé, biztos, az emelte. |
|
| De mit keres akkor az a körte, |
| két szál dróttal homlokához kötve? |
| Villanyáram oda nem szaladna, |
| hogyha ottan csak a szellem lakna. |
|
| Kéménye nincs. Csak szabad-tűz ontja |
| s füstöl a zsúp, mint az ördög-boglya. |
| Nyárson a hal, padláson a sonka. |
| Ez a csárda igaz hogyne volna. |
|
| Még a villany sem rontja hitelét. |
| Pásztorosan hordja a süvegét, |
| mint a kanász, tarkójára tolva. |
| Körülötte villák kardos tornya. |
|
| A fényes valót ésszel bekötve, |
| de messzire világít e körte. |
| Amikor még kötéllel fogdosták, |
| bizony várak voltak e zúg-csárdák. |
|
| Berken, erdőn takaró subába, |
| s zörgő lomb közt magyarság tanyája. |
| A cégér: – Nád Jancsi! – Nem hiába |
| írták neved e csárda falára. |
|
| Hét vármegyén hiába kergettek. |
| Itt maradtál emlékezetnek. |
| Itt maradtál és én rád találtam. |
| Vályog-oltár széles e hazában. |
|
| Nagy nyugalmad, kontyod, széles vállad |
| nézem én és néz e kemény század. |
| Vályog-oltár! Még a tüzed is ég. |
| Világítsál te szép piros emlék. |
|
|
Dudaszót hallgatva*
| Úgy szívenvág!… Nem furulya. |
|
| Néha hallott már citerát, |
| lágyhangon síró furulyát, |
| Figyel, alig hogy lélegzik. |
|
| Nézek föl… A hang lépcsője |
| Csak fölmegyek. Ott leülök. |
| Loppal a présháznak dűlök. |
|
| Idegen jár, meg ne tudja. |
| Szíve szerint fújja, fújja. |
|
| Zeng a pince. Öblös torka, |
| egy világnak, ami rég holt, |
| de sikoltva most előront. |
|
| Zeng a duda… Szép sorjába |
| aki elment… Nyitott kripta… |
|
| úgy fújja az öreg csordás. |
|
| Kár, hogy már a nap leáldoz. |
| sincs az ébresztőnek vége. |
|
| Furkóssal, dolmánnyal, dísszel, |
| úgy, ahogy kit mi megillet, |
| jönnek, jönnek s jobban látom, |
| mintha gyújtanék világot. |
|
| Belül világ! Kivül világ! |
|
| – Minek is jöttem én ide? – |
| Mint a márvány áll a gazda |
|
|
Villámló szivárvány*
| Gombos díványán üldögélve, |
| nagyapám sokszor elmesélte. |
| Elmesélte, mit apjától hallott: |
| negyvennyolc e tájon hogyan viharzott. |
|
| Kossuth szavára mint indult a nép! |
| E szóra – emlékszem – kinyílt az ég |
| s előttem fényben, glóriában |
| vonultak már s közéjük álltam. |
|
| Nem ők!… Én álltam Jellasics előtt! |
| Láttam a földúlt barcsi legelőt… |
| Láttam, mint jönnek át a Dráván, |
| hazámnak drága, szép határán. |
|
| S midőn a kaposi bognárok műve, |
| a fából-ácsolt ágyúk egykettőre |
| széthasadtak… Alig kimondta ezt, |
| szívem szavára majdhogy szétrepedt. |
|
| Özönlött vissza már a had! |
| Helyén csak Noszlopy maradt. |
| Könnyeztem bár, de szikrázott szemem |
| és bújtam hozzá máris közelebb, |
|
| mert tudtam azt, most jönnek ők. Legott |
| szívem torkomban dobogott. |
| És jöttek is!… – Ki tudta náluk jobban, |
| hogy mi lakik a szent szabadság szóban? – |
|
| Jöttek… Vonultak mind Pákozd felé. |
| Üres lett Somogy rejtő erdeje. |
| Betyárok, pásztorok… Ragyogtam… |
| Fürödtem fénylő mondatokban. |
|
| A győzelem sasizmú szárnya |
| virágot fontam képzeletbe. |
| Cserlombbal ékesen beszegve. |
|
| Falunkból akkor heten vesztek ott. |
| Ezért üldözték húsz évig Tabot. |
| S mit elmesélt, mint szétsugárzó pálma |
| kinyílik szárnyas látomásba. |
|
| Vakító márvány oszlopok közül |
| villámló pásztor-nép röpül. |
| Költők szavára kardos hadsereg |
| csattog Athén, Pákozd felett. |
|
| Görögség, magyarság költők szavára |
| föllángolt akkor, mint világ csudája, |
| hogy a szabadság szent hegyére hágjon |
| lobogva példaként e tájon. |
|
| Görögség, magyarság képzeletembe |
| eggyéforr lángban ölelkezve. |
| – Két költő! – Két nép! – Putri és márvány… |
| Szűrök, saruk!… Villámló szivárvány! |
|
| Így él e század ma már a szívemben. |
| De akkor?… Csak parázs volt szememben. |
| Metsző és kristályélű könnyek, |
| mert csontok, csigolyák recsegve törtek. |
|
| Mint tört gerinc szurkált az álom. |
| Gyerekfejjel sírtam hazámon. |
| Igazság nincs!… S Világos, hogy lehet |
| neve, ahol sötétség született? |
|
| Mint ráadást nyakamba nyomták, |
| hogy lássam rabtartód, szabadság. |
| Szabadság! te gyümölcstől terhes ág, |
| ember szívén te lelkes szép virág. |
|
| Naponta ott görnyedt csoszogva |
| házunk előtt az utcasorba |
| a Bach-huszár… Csak ez volt a neve. |
| Bécs zászlaja s megyénknek szégyene. |
|
| Császár szolgája… Napszítt, fekete |
| kabátban reszketett feje. |
| Kilencven év lehúzta vállát. |
| Undorral néztem ősz szakállát. |
|
| Megtért honvéd után zsandár-hada |
| kutatva járt – mesélte nagyapa –, |
| s ha lelt, Kossuth-bankóért büntetett. |
| Tornyunkra sast is tetetett. |
|
| Húsz évig egyre üldözte Tabot, |
| mert Pákozdnál heten vesztek ott. |
| Csak néztem, mindig arra várva, |
| mikor fog lángot már szakálla? |
|
| S lobogva, mint egy szurkos fáklya, |
| Ráfú a szél! – A föld nem ad helyet! – |
| Elsöpri, mint a szemetet! |
|
|
Szárnyra kél*
| Körül a hegyben szarvasok. |
| Fölöttük holdastörzsű fák. |
| Lassan lép vissza a világ. |
|
| Mert bor mellett ez így szokás. |
| Pattog a tűz… Rakjuk a szót |
| halvány virággal kél a múlt. |
|
| Száz év… Az eltűnt deresek |
| nyögése, mint tüzes szirom |
|
| a bajszokon billeg tovább… |
| S ahogy a szó a borba lóg, |
| a szűrös, vén öreg-bírót. |
|
| Mise után a gyolcs gatyák |
| rezegtek ám, ha krákogott. |
| Kijárt a bot, ki köznapon |
|
| Torony tövén számolta rá. |
| Kire tízet, vagy negyvenet. |
| Nevettük most, de bezzeg ők |
|
| harsant, ha kisbíró dobolt. |
|
| Mint szekértábor kerekült |
| Választott bírák és szokás |
| tartott itt mindent gúzs alatt. |
|
| Ma már oldódik… Száz felé |
| hajlik a kaposvölgyi nép. |
| Akár a táj, úgy változik, |
| kerettel együtt más a kép. |
|
| sorjáznak itt. Kucsmájukat |
| behúzzák még a fény előtt, |
|
| Hegyes karók között, hová |
| rendelték, áll a pincesor. |
| Szabad kémény szippantja föl |
| tűzük és szál a sok bokor. |
|
| Rejtett, rossz fegyverek csöve |
| Nincs édesebb falat annál, |
| amit a rozsdás cső fogott. |
|
| Rétjét beton szorítja le. |
| Bámul… Most van mit látnia. |
|
| Repülni vágy a fél világ. |
| Épülnek már a nagy terek. |
| zümmögnek szárnyas emberek… |
|
| és szárnyra kél a képzelet |
| a zsúp alól… Sötétbe lát… |
| Bagoly röppen a fű felett. |
|
| Egérre les… Lecsap és lent |
| ezer szemmel ragyog a rét. |
| Hajnalra szárnyas motorok |
|
| Zúgva köröznek s ez kapál… |
| itt rakja el… Fölnéz s lesi |
| a magnyitó, langyos napot. |
|
|
Repülő a szőlőhegy felett*
| kitett négy vastag poharat |
| egyhangú nótájukat fújták. |
| tavába, mint a friss patak, |
| Köröttünk úszott s páfrány |
| és sások frissen-kéklő szárnya |
| lengett az eltikkadt világba… |
|
| Megjött a pásztor is. A balta |
| langyos vasával dőlt a gazba. |
| A borzok és a fürge seregély |
| Csengett a hegy s a madarak |
| csengők aranyszín, tág dalára |
| keringtek fent, az égnek magasába. |
| Majd rojtos ostor és kereplő |
| elhallgatott s rózsáról kékre |
| mélyült a táj és tárgyak éle. |
|
| mint erdőn a betyár-zsarát, |
| átszűrte lángjain az éjszakát. |
| S Patkó Bandi, Juhász s a többiek, |
| kiket rejtett e tölgy-sziget, |
| – pandúrok álma, – mint a makk |
| kopogtak lombos fák alatt. |
| betyáros, pajzsos vadkanok. |
|
| Aztán a szentek: János, Antal |
| És lent az erdőn már haza |
| utat alig talált a gazda. |
|
| Zihált a sűrű, barna csend. |
| Aztán egy fütty! – Egy kormos mozdonyé |
| s egy bátran földre szálló ember |
| gyémántként szikrázó jele |
| elindított a kis falu fele. |
|
|
Szeretet, vidámság*
| Csupa rózsaszín-lila lett a rét. |
| Kökörcsin-láng ragyog a csorda |
| tőgyén s a füst hasal, akár a vizsla. |
| Hidegség ül a nyárfasorba. |
|
| Már nem hűvöst, de odvas fát keres |
| a pásztor s ott gizgazba gyújtva, |
| hátát a langyos fa-barlangba nyomva, |
| taplós zugával kelne útra. |
|
| Fenyerből nádba csap a seregély. |
| Fecsegve száll a füsti-fecske. |
| Utaznak… Csupa terv s vidám csicsergés. |
| Szívem, e dalt hát vedd lemezre! |
|
| Tedd gépre… Forgasd naponta! Vidám |
| kedvük zengése kell a szívnek, |
| mert villan bár, de hull a lomb s ködök, |
| szelek ki tudja merre visznek? |
|
| Csicsergő, frissen cserregő lemez |
| tavaszt idéz… Hogy jön megint csak! |
| S hol bükk levél, tavaszra gólyaszárnyak |
| köröznek és a tolluk csillan. |
|
| Terv!… Vidám csicsergés, te maradjál |
| köszvényre, gondra, nyavalyára |
| víg lemez… S hogy nem megyünk, reménység, |
| ringass a mindig kedves nyárba. |
|
| S a halhatatlanság?… Száz vagy ezer |
| évnek borostyánja, hogy mit ér? – |
| Jelképe nézd, e rönkre fut, amelyen |
| ülsz… Így épp az ülepedig ér! |
|
| És rét és rönk és ősz fölött, ki ül, |
| – időnk – szétfolyva tágul s titka |
| napon és holdon túl-terülve, tenger. |
| Hiú sziget rajt irka-firka. |
|
| De itt alant a kökörcsin-lángban |
| borját piros tehénke nyalja. |
| Szeretet! – Vidámság! – Frissen cserregő! |
| A szárnyatok ringasson partra. |
|
| Mint csónakban, a fa odvában |
| ül a pásztor… Bunkóján álla. |
| Két horgász les odébb a parti sásba, |
| jelezget nádjuk antennája. |
|
|
Egy nemzet lelke*
|
A kaposi állandó színtársulathoz
| kocsmában, csűrben zengett |
|
| Ám kőházat kapott! S szép |
| kaptár – méhecskék nélkül –, |
| csak állt tavasztól őszig… |
|
| Mint csontváz lélek nélkül… |
| S megjöttetek! Itt vagytok |
| régvárt lakók. Légy üdvöz |
| Lélek, Szabadság, Ábránd! |
|
| Egy nemzet lelke vagytok! |
| Így szóljatok hát hozzánk! |
| nem főmet, térdet hajtok! |
|
|
Átnyúl a sugáron*
|
Egry József emlékének
| Egész erdőn kell a szemnek |
|
| Üldögélek zöld lomb között. |
| Ami volt, átvált a tájék. |
|
| Az a ház is, ottan szemben |
| Hull a nóta, mint a szájból |
|
| Minden év húz egyet-egyet. |
| Egyre több bor kell a pintbe. |
|
| csárdást táncolt a szemem. |
| Hajnalodik… Nézem, nézem… |
|
| De csak átnyúl a sugáron, |
|
|
Harminc év?*
|
Rippl-Rónai halálának harmincadik évfordulójára
| Harminc év?… Mi az, akit a csillagok |
| s a végtelen fiának fogadott? |
| Harminc év… Mi mérjük csupán ügyetlen |
| sütkérezve a csillagi tüzekben. |
|
| De Ő, elhagyva a gesztenyés álét, |
| az ősz fürtök helyett az ifjú szép |
| aranyló szárnyán mosolyát derítve, |
| mint hajnal kél örökbe lényegítve. |
|
| A szikrázó táblák új síkjai |
| mérik s repítik bátor vásznai |
| útján, mely láthatatlan beleszőve |
| Véle együtt csak nő a tág időbe. |
|
|
Apám*
| Szemét behunyta… Szíve volt a kotta. |
| Csillag, virág zihálva hallgatott. |
| Vonóján, mint tündér táncolt a gyanta: |
| Bihari szólt és csizmás angyalok. |
|
| Első a szív, a szépség volt neki! |
| A dal, a vers, a szebb történelem. |
| Ezek vitték! Mindig érzelmei, |
| s lobogva szállt egy színes fellegen. |
|
| Onnan fénylett a villámló csoda. |
| A legszebb!… És a hős, az elnyomott |
| e szent órákon igazat kapott! |
|
| Játszott vagy mondta, sose másitott. |
| Akárki jött, ő mindig egyre vette. |
| Szívével szólt a földi végtelenbe. |
|
|
Lénye sugárzott*
| Mint léghajó vöröslő gömbje |
| lassan, de biztosan s puhán |
| ereszkedett a nap a földre, |
| s megállt, csak addig, míg talán |
| kiszállt, kinek keze a tájat |
| bevonta csillogó varázzsal. |
|
| Kiszállt és hegyről tóra lépve, |
| vízről a nádba s így tovább. |
| Láttam, mint lép horgom hegyére |
| a rezgés éber csendre válva, |
|
| Beszívtam s mintha nőne szárnyam, |
| kitárult lényem s hirtelen |
| hegedű szólt az éjszakában. |
| Hullámzó dal hintált velem. |
| Emelt s a mélyben elmerült |
|
| lénye sugárzott messziről. |
| Könnyezve hallgattam a nádba. |
| Hallgattam, mit szól és kiről |
| s láttam, mint dől a húrra arca. |
|
| Így hajolt rá, ha szíve, kedve |
| szemében, ujján dalra-kelt. |
| A vizes húr rezgett kezembe |
| s a mélyből halk morze felelt. |
| Előttem, kettős kék elembe |
| jelzett a szál a végtelenbe. |
|
| Lüktetve szólt, áradva, lágyan, |
| Zsebében kék búzavirág van, |
| mit gomblyukamból tettem át |
| útjára s ím a zöld ködökben |
| hegedűl egyre csak mögöttem. |
|
| Aztán kemény gyémántkő-fénnyel |
| új gömb szállt ellenkezőleg. |
| Elvitte, mit hozott az éjjel. |
| A hold tágult a levegőben |
| s a tó s a csellóhangú dallam |
| szétáradt hajnalpír alakban. |
|
|
Ringass, való*
| Két fürtre leltem… Október hagyta… |
| Akár a méz dérrel keverve. |
| egyszerre ült rá az ínyemre. |
| Aztán letörtem három ágat |
| s a kecskerágók piros lángja |
| a kormány vas szarvára kötve |
| izzó szárnnyal repült a házba. |
| Csacsi helyett két villogó kerék |
| bíbor öröm, gyöngyöző mosoly. |
| Akár hajdani hellén egekbe! |
| Pásztorbicskával kecskét, gerlicét |
| áldozzak tán apám emlékire? |
| Árkádiám! Te műveltarcú táj, |
| s szép ősz, emelj apámnak térdire! |
| Ringass, való s te messzi szellem, |
| ki itt munkálsz most is a szivemben. |
|
Kakuk-idő*
| Mint hársfa körül a méhek, |
| Halántékom táján lobognak. |
|
| virágainkat, mint a bodza. |
|
| S közelebb hozzád szólogat, |
| nyitván a szárnyas kapukat, |
| találkozunk a kék világgal. |
|
| Tündér-idő! Kakukk szavad |
| csaló visszhangja hívogat, |
| Flótázó, tiszta messziséged. |
|
| Tündér! Őszül a hajam már. |
| Csillogó, ezüst folyandár. |
| Szárnyadon hát miként maradnék? |
|
| ősszel a tölgy habzó kádján |
| kereslek hóban és a zöldben. |
|
| Te meg csak, mint tükör fénye |
| röppen a zöldről a kékre, |
| játszol csak hullámzó megyémben. |
|
|
Mint élő délibáb*
A Nagyberek átalakulására
| Ott egy kút száraz ága álldogál. |
| Ostortalan gémmel eget kaszál. |
| Körötte se gulya, se csürhe. |
| Kócsag áll a kurtaszárú fűbe. |
|
| Szárnya alól lustán körülkémlel. |
| Kelletlen a száradó vidékkel. |
| Fátylas tollán már csak az ég villog. |
| Apad a víz. Másé lesz a birtok. |
|
| Lába alól szép ezüst csatorna |
| halas berkét tóba szivattyúzza. |
| Ide jár még, de épp csak leszállva. |
| Serény traktor szánt a ritka nádba. |
|
| Áll a madár a gémeskút mellett. |
| Szárnya rezgő tájakat emelget. |
| Nem is kócsag hátára valókat: |
| magtárakat, palás istállókat. |
|
| Dohányerdő, paradicsom-tábla |
| néz a fehér berki madárra. |
| Madárra és az öreg csordásra, |
| aki e tájat még szigonnyal járta. |
|
| Alig öt év s körülöttük körbe |
| major, erdő, dohány, kender zöldje |
| vibrál a berektől elválva, |
| mint a való élő délibábja. |
|
|
Levél a felvidult városból*
|
Tersánszky Józsi Jenő 70. születésnapjára
| Nem hivom én Dionysust, sem szent Józsefet ehhez, |
| egyszerü módra levélben csak leirom s kire illik, |
| vésse szivébe miként történt, hogy a Múzsa derűje |
| elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázva |
| puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfü, |
| közhivatalba vidámság fészkelt rózsa-reménnyel. |
|
| Akkor volt, hogy az ember kezdte kiszórni fejéből |
| végre a puskapor illatot és levetette a mundért. |
| Szem meglátta a gólyát… Kéz ibolyát szedegetve |
| szokta meg újra a szépség tiszta-tapintatu bőrét! |
| Megszólaltak a malmok. Liszt csoda púdere arcunk, |
| cukrok ezüstkristálya az izmunk felhevitette, |
| s jöttek a lányok, a csók és lámpa kigyúlt a homályban… |
| Fönt a hegyen felzsongott ujra a pincei élet. |
| Permetezők kényes pávája bejárta a szőlőt. |
| Szólt a cigány. Teke dörgött s szende vasárnapi fényben |
| ezrek kedvire szállt hálóba a méz-szinü labda. |
| Így volt s íme a kis-város zendülve a szépre, |
| öt párt szólt, hogy a szépség papját hozzam e tájra. |
| Nyúzva vidéken a múzsát, hozzám nőtt ez a tisztség, |
| mint a szamárhoz a két fül: – s most melyiket huzogassam? |
| Öt párt nagy hatalom, de Athene sem kutya, pácban |
| ültem a lanttal, mint cserző kutyalében a vargák. |
| Akkor, mintha a felhőn villant volna mosolygás, |
| úgy tünt arcod elém és írtam Józsi Jenőnek. |
|
| Némi vitácska után kisöpörték s feldiszitették |
| újra a vén megyeházat s nem nagyidás, de jövendő, |
| visszakerült alkotmány hangulatába hevülve |
| vártuk a buszt és jött nagy ponyva alatt leborítva |
| mind, ami kedves… Félre csapódott Thalia kényszer |
| függönye és ott állt a gitáros vándor alakja |
| zöld szinü sátor alatt, benzinszagu pithia-gőzben. |
| Állt magasan s már mintha el is kezdődne a játék, |
| megpendült a gitár, lobogott a szalagja, leugrott |
| Józsi Jenő a kövekre s az utca ragyogva vezette. |
| Nagy bíborsüvegét a szálloda is megemelte. |
| Főispán, jegyző és gombszemü vizsla adótiszt |
| megfordult s ki se hajtva sörük, bámulva letették: |
| – Hát ez lenne, ez igric? – és elakadtak a szóval. |
| Már szedelőztek… Lassan mentek a vármegyeházra. |
| Elfoglalták a helyüket. Nem fönt, de az első |
| padsorokat és némi zavarral várták, mit hoz az este? |
| Zsongott már a terem, mint kortesi nagy viadalkor. |
| Lent ezalatt tisztes lépésre követve az utcán |
| jöttek utána az ifjak, a két furulyát mosolyogva, |
| s Józsi Jenő zsebiből is visszanevettek a sípok… |
| Fürgén szedted a lépcsőt, mint a gidák a hegyecskét. |
| Föltódultak utánad. Üres szék egy se maradt már. |
| S akkor, mintha a sors keze küldött volna, szerényen |
| ép az utolsó főispán székébe leültél. |
| Ott ült ő maga, ám de előtted, s nézte a Múzsa, |
| mint csap a megtisztelt tölgy lombjaiból a magasba. |
| Jól emlékszem, mintha ma látnálak, mosolyogva, |
| képletesen játszottál, egyszer az égbe, de menten |
| sózva a föld humorával, földre leejtve novellád, |
| mint bűvész a szavakkal, két labdát hajigáltál. |
| Ujjad ahogy fölemelted, száját tátva az ülnök |
| mennybe meredt s hőkölve derékon lökte a jegyzőt, |
| és te velük kuncogtál – várj csak –, mintha eképpen |
| szóltál volna varázsló bölcs humoroddal eközben: – |
| – Várj flótás! ide süss, java most jön. Tátsd ki a szádat! – |
| s fölvillant a mosolygás!… Úgy nyitogattad a hajnalt, |
| mint a madár… Rigolyákra a szív és görcsre mosolygás |
| fénye derült… Ott álltál… Már nem a vándor, a bűvész! |
| Élet mestere! Ritka tanító! Szép derühintő! |
| Bukfencelt a vidámság zöld forrása a termen, |
| s a hatalom tölgy-székéből epresbotu ifju |
| vitte madárszavu tájra a zord hivatalnoki népet. |
| Könnybe dadogva a háznagy a hajdunak intett: |
| – Nem mehet innen!… Zárj be kaput!… Pörkölt, csusza várja, |
| fröccsizü rizling… Fuss a „Körülszennyesbe”, de menten. – |
| S míg te meséltél szájról-szájra suhant a parancs már, |
| s így mentünk diadallal. Zászlónk volt a te kedved. |
| Várt a „Körülszennyes” s hümmögve, nem értve mi történt, |
| jöttek a vasfejüek tanulásra hevülten utánunk. |
|
| Volt ott csirke, galamb, ruca, disznó, borba virágszál |
| és ami oktat, nyiltszavu és furulyával igéző |
| „lélek okos nevelése”, mosolygás Marci szavával. |
| Hány alakot váltottál… Már mint Pán a ligetben |
| hatlyuku sípon pásztori hadnak mérted a szépet. |
| Még ott helybe meg is tanitottad… Mint a szatír-nép, |
| úgy igyekeztek, észre se vették, mint nemesednek. |
| Most meg Apolló! Ámde gitárral s mind ugyanarról, |
| róla, mi legszebb, tünde mosolygás! Róla daloltál |
| s véled a gombszemü vizsla adótiszt, városi jegyző |
| ülnök, a postás, mint Árkádia népe vigadtak. |
| Emberi fénnyel kelt föl a hajnal… Csóka vidámság |
| vitte helyükre a megszépült-szivü, bölcs mulatókat, |
| s ott a saját mezején ki-ki zengte tovább s a vidámság |
| így a „Körülszennyes” csárdából szerterepülve |
| elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázta! |
| Puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfű, |
| közhivatalba vidámság, mint üde lombba a fészek, |
| úgy települt s kire illik, vésse szivébe mit írtam. |
| Kell a vidámság, mint tulipán szirmának a napfény. |
| Őz-gida lábú mosolygás el ne szaladj mezeinkről, |
| friss csermelycsobogás, holdfény-pata, tünde verőfény |
| el ne szaladj, üde lábad tánca tapossa szivünket. |
|
|
Lerázva mind a nyűg*
| Láttam… Ez így volt… És igaz… |
| A gyertyánfák közt a tavasz |
| Ketten jöttek. Akár az ünnep. |
| Szép csend virágzott a szemükben. |
|
| Menyasszony! Hószín! S fölragyogva, |
| mint méhraj fénylett sárga kontya. |
|
| Se kürt, se borszagú szavak, |
| Tisztán… Maguk… Kezük szorítva, |
| gyalog siettek, mosolyogva. |
|
| Nem láttam íly szépet soha. |
| a tiszta üdv s az ég pora |
| a látomás, amit kerestem, |
| itt ment az odvas rengetegben. |
|
| Hová?… Tanya a dombtetőn… |
| de máris, napban elveszőn |
| Húsz éve már, de fénysugárnak |
| szívembe ma is visszajárnak. |
|
|
Polyhymnia*
| Múzsák kedvencei, kabócák, méhek, |
| a szőlőhegy kedves zenészei |
| cirregtek, dongtak, szinte elemi |
| zsongással szólt a hegyközségi ének. |
|
| A forrás hallgatott… Ezüst iszapján |
| két láb nyoma mosolygott… Meztelen |
| sétálhatott e hársas rejteken |
| egy könnyű lény, arany kancsóval karján. |
|
| Nektárt kinált? Vagy csipősajkú mustot? |
| A völgyön, szirten édes illat úszott, |
| s szívemre lelt a rózsa-indulat. |
|
| S e tájra tévedt fényesség porába |
| ölelkezett az égi-földi tábla, |
| s láttam felénk ragyogni arcodat. |
|
|
Hozzák a derű képletét*
| és darazsas musttól ragyogva |
| nem is hordókat hoznak itt, |
| s akár e két kis tehenet, |
| bekötik most a zöld eget! |
| sajtolják már az elfogott napot. |
| Körötte, mintha kórus zúgna. |
| A nádzsúpból sok hosszú flóta. |
| Pásztorok barlang-zenéje. |
| S ami csak jött arany lovon, |
| sörényes tűz szeptemberig, |
| És itt csorog… A mandulák |
| híg lombjában egy lányka áll. |
| A melle, egyik, hegyesebb, |
| mint holdunk íve és hegye |
| s az évszak bölcs egyenlete |
| akár egy megoldott feladat, |
| S a cukorfokmérő üvegszára, |
| mint görög hajó árbocfája |
| rezeg a pannon éjszakába. |
|
És ott úszik*
| Hunyorgó szilva, fényes macska-szem. |
| Zöld tükrén ciklámen virág. |
| A macska néz s a halvány szirmokat |
|
| Szemében él… Az asztalon halott… |
| Gyökértelen… És köztük én, |
| meglopva őket, félig éberen |
|
| A falon három arc… Száz éve volt… |
| Bezárul fönt a mennyezet, |
| és ránk borul a ház, a ránk szabott, |
| testünket őrző szerkezet. |
|
| Ormáról hull a laska-vakolat. |
| építik száraz mértanuk jelét |
| s azontúl már csupán az ég. |
|
| Az borítja be lilával, kékkel |
| szívünk, virágaink s a lét |
| sugárral pusztulón, belélövi |
| testének tiszta lényegét. |
|
| És ott úszik ragyogva mindahány. |
| Minden ciklámen és darázs. |
| Vándorló fény. Fehér időbe tért. |
|
|
Gyülekező fecskék*
| Lebontott pince sarjú gyepén állva, |
| két gesztenye szárnyát kitárva |
| sütkérezett. Tüskés gyümölcsüket |
| szellő pengette és a szürkület |
|
| mályvákat ringató hűvös tavába |
| fölvillant ezer fecske szárnya. |
| Mint nyílzápor elől húzódva, |
| néztünk az égi támadókra. |
|
| zúgott az őszi nádasokba. |
|
| fénylett a piros sugarakba. |
|
|
Gesztenyék*
| Így szemben ülni oly jó most vele. |
| Hasítgatjuk a barna héjakat. |
|
| a ház előtt… És minden úgy zörög. |
|
Kívül, belül, a ház fölött, |
| szívemben és agyamban… Ócskaság… |
|
Zörög a nagy és kis világ. |
|
| Az óceán vizén a föld-terek |
|
kocódnak, mint a lemezek. |
| Szívem, mint pléh-csónak piros vízen |
|
zötyög s a tünde szerelem |
|
| édes, hű társa, hallom, kint zörög |
| Mint jég emelkedik a porcelán. |
|
Átsüt a fagy konyhánk falán. |
|
| A földúlt társadalmi rend zaja |
| Megáll a kés kezemben. Gesztenye |
|
helyett szívemre néz hegye |
|
| és vár, de jól vigyáz anyám s keze |
| A zűrzavar már mintha oszlana, |
|
| szétárad… Szét e zörgő bábelen, |
| s mi dúlt és dőlt agyamban, semmiség! |
|
Elűzték, lám, a gesztenyék. |
|
|
A tó, a rózsa és a hársfa*
| – Mit ér, hogy szép, de semmi haszna! – |
| – Ilyen szép nincs! Csupán szavadba… |
| Mert mondd, barátom, kinek árthat |
| a hó, a rózsa és madárdal? |
| A forrás és az ég taván a hársfa |
| a kép a vers tüzébe mártva?… |
| Virágok és gyökér között az ágak, |
| ha fészkek szárnyain kiszállnak, |
| S a könnyű pinty, amely a bükkfa ágról |
| sugárzó dalt gyalul a telt világról, |
| s tágulva-zengő fénykörébe |
| megállsz a lombos ágra nézve… |
| De mért is hirdetnéd?… Barátom, |
| derülj inkább esztétikádon, |
| mindig hasznos, ha kép, ha költemény |
| mondjad ki így: a hű anyagba, |
| mint csírás mag, mint rózsaszál |
| Szépség derűje! Hajnaltiszta fény, |
| ragyogj szívünkre pirkadó remény! |
| Ragyogj, akár a mély tavak |
| midőn leszórva habzó fátyolát, |
| s a kéken izzó szál kigyúl, |
| s derengő hónak éber fényivel |
| ragyog a táj s e hóban mintha nyílna… |
| a szép tavasz, cseresznye, szilva… |
| betűk ágán gyümölcs s az ókulába |
| beér a hasznos szép virága, |
| s a könnyű szál izen tovább, |
| a fényen túl! – Dal hajnala! |
| S a konyhák moslékgőzin át |
| hegedűk kócsagteste száll, |
| vegyülve zöld gyertyánsövénybe, |
| Szépség derűje, drága fény, |
| ragyogj szívünkre hajnali remény! |
| Nem az, mi érdek nélkül tetszik. |
| Ragyogj szép rózsa, mindenben lakó, |
| az embertárs anyagban hasznos alkotó! |
| Ragyogj, dalolj és biztató reménnyel |
| új röplapod szórd szirmaid hitével. |
| A nagy világ-család tűzhely-sugára |
| pirkadjon szirmod hajnalába… |
| Sejtek taván, tekercsek ívsorán, |
| a képletek madárvonulatán |
| lobogj, dalolj bölcs rózsaszál |
| s a mértan részvétlen terét |
| megejtve, s az, magába íva, |
| – Barátom! Mondd, hát kinek árthat |
| a rózsa, tó és szárnyaló madárdal? |
| A forrás és az ég vizén a hársfa |
| e szirmok mély tüzébe mártva? |
| Teremtő szép derűje, drága fény, |
| lobogj, ragyogj te rózsáló remény! |
| Repíts, mint felszökő vitorla |
| a lombos, bölcsebb távlatokba. |
| A fényagyú tudás, a bátor, |
| mit érckarjával tép a vak homályból, |
| mind része annak, ami lényeged! |
| Légy Fő-Égtáj agyunk, szívünk felett! |
| Vitorlás tengelyed mágnesfokán |
| a forgács és salak is földerül. |
| Bimbó lesz ez… Koráll a másik, |
| mely térképed taván virágzik, |
| s a szirmodról villant elembe |
| beáll a por a mágnesívű rendbe. |
| Szépség hajnal-derűje, drága fény! |
| Ne hagyj el minket szép remény, |
| de mindenből felénk ragyogva, |
| lássunk az ember-társ anyagba… |
| Hű társaink, ragyogjatok, |
| szegek, ti földi csillagok, |
| szervetlen tájaink rikkancsai |
| hirdessétek e némaság szavát, |
| a rejtett szép derengő hajnalát. |
| Bölcs hajnal, mézzel ébredő zsarát, |
| lilákkal fodros citromfényű láng, |
| szirom s acél bibéjén táguló |
| bölcs hajnal, kelj, napothozó |
| a szép s tudás ikertörzséből nőve, |
| rózsája tágul tájaink kitárva. |
| Tövedről érc darvak csapatja |
| s feszes csőrük a lét sugárit hordva, |
| utat villant a bolygók közti porban. |
| Bölcs hajnal, nyílj! Sziromhozó |
| derűdben, mint a pásztor állatát, |
| megértjük tárgyaink szavát. |
| A hűs atom s a forró rózsaszál |
| s szépítve azt, amelybe rejtve volt, |
| eloszlik annyi sok titok, |
| talány s akárcsak a zene, |
| közös kincs lesz e mértan képlete: |
| A Fő-Ritmus!… Hívó szavára, |
| mint gép, ha fordul égi suttogásba, |
| lépünk egy emberibb világ |
| A fölnyitott anyag sugára |
| kicsordul csillagközi tájra. |
| Határait, akár a nyár, kitolja |
| a prizmás sarkköri fokokra |
| s az ember-szérű asztagának kincse, |
| míg ott, az űr terébe nőve |
| tágul, itt mézillatú táblák |
| ragyogják rózsáink virágát. |
| Mint tengeren apály-dagály szabálya, |
| bő ár suhog a sziklatájba, |
| melyet előre partjainkhoz mérve, |
| az ész meglelte rózsaszál |
| derűje önt az embervéste térbe… |
| Hű társaink, ragyogjatok! |
| szegek, ti földi csillagok, |
| szervetlen tájaink rikkancsai |
| – Nem azt, mi érdek nélkül tetszik, – |
| hirdessétek az alkotó csírát, |
| a hasznos szép derengő hajnalát… |
| Hű társ a földi csillagok között, |
| a némák közt hárfás jelünk, |
| viszed az ember zsongó fonalát, |
| ki gerlét ringatsz zöld búzák fölött |
| s szívünkkel ében-óceánból, |
| mint Kristóf jössz a tinta-tájról, |
| kihez ódát nem írt e század, |
| bár fennen hordja glóriádat, |
| szikrázó szép Huzal, Fénylő ideg! |
| Te égi körzők ívein szökő |
| hárfás tornász, – ki kötsz, ragyogsz |
| te hermeszlábú, légy a fegyverünk. |
| megannyi néma társ helyett |
| feszülj ki tündöklő virág, |
| szüless meg ékes rózsaszál. |
|
|