1867 a pusztán^*

Erdő alatt állt a csárda. Szilaj-pásztorok tanyája. Pipagyújtó tisztes neve. Ismerte jól a fél megye. Mint a pusztán sátor körül a nomád nép, akképpen gyűlt, úgy tanyázott ide körbe, lovon, gyalog seregelve a sok kanász, juhász, gulyás s velük együtt birka, bogrács. Mint az urak vármegyére, úgy jöttek szabad-gyűlésre. Középen a Pipagyújtó füstölt, mint a tanácsosztó öreg kondás, a had feje, ezernyolcszázhatvanhétbe. Így mesélte öregapám, aki sokat járt a pusztán szekerezve… Így került be az igazi parlamentbe. Kupolája volt a mennybolt. Nyárfa állta az oszlopsort. Csárdaküszöbnek eleje volt a pásztorgyűlés helye. Mint Pusztaszer idejébe egy vér csordult egy edénybe, akképpen a beszéd és had összegyűlt a mennybolt alatt. Pipagyújtó csárda körül vagy száz szutykos pipa füstölt. Száruk mellől magyar beszéd feszítette az eget szét. A megyére, majd a grófra rádörrentett, mint a puska egy kanásznak ostorhegye, szinte szikrázott a keze. Föllángolt a Pipagyújtó. Vörös vért sercent a hordó. A bográcsban, mint pokolba… Fortyogott a népnek gondja. Pedig ott állt – intő példa – csárdánál az akasztófa. Kanász volt, de katonának fogták… hát beállt betyárnak, urak ellen! – Föl is húzták. – Fája alatt a furulyák most azért is… És a csizmák a zöld gyepet égig vágják. Csattog a len-gatyák széle. Villan fokos, balta éle, csakúgy repít, zeng a duda, recegteti a citora. Így járta ez hatvanhétbe. Öregapám így mesélte. Összegyűltek és vasárnap szinte rengették a tájat. Belerengett ez az ország. Mint a hajó, de vitorlát nem húztak az árbocfára. Állt az ország délibábba.