Mint emlékezet^*

Elhordták már a tavalyi nádat, amit a télen jégen kaszáltak. Elhordták tetőnek… Udvar-kerítésnek. Sárga, könnyű falnak, pelyhes kis csibéknek. A többi meg most repül utánuk. Tavaszi szél emelgeti szárnyuk. Fölkapja, ellobban. A tavalyi zörgő, gyújtott nádas úgy száll, mint szép piros felhő. Lobog körben a bozótos tájék. Pernye alól, hogy majd zöldre váljék. Gulya, konda téres síkján nemsokára bogarászva ballag az ágas irányba. A nádvágók hirtelen tanyáját gyerekkedvű szellők széjjelhányják. Csak a bogrács kormos és félszemű gödre emlékeztet szélfutt, szederjes kezükre, meg a nádfal tőzegbe-vert fája, hogy itt jártak a télvégi nádba. Elrejti az új nád. Tövén a vadréce fészkel, amíg ürgét kutat fönt a vércse. A szigetek szállásai lassan népesülnek, mint a berkek halban. A kémény a mésztől oly kényesen tartja nyakát, mintha tavi liliomszál volna. Pedig csak a zsúpos tetőn jelnek álldogál, ha majd a gólyák jönnek, ráleljenek könnyen a régi tanyára s a gulyás ne lakjon a berken magába, a szigeten, – melyet várnak hívnak, de hol híre-hamva sincs a falnak. De, minek is, mikor vastagabb a zsombék. Szúnyog jöhet ide. Siet is a vendég, mint a felhő, de a marhatrágya fojtó füstje este útját állja. A hivatlan tódul… Kit meg hívogatna, csak messziről látszik a falvaknak tornya. A partszélen, mint a szürke-gémek merev nyakkal, figyelmesen néznek. Nézik, hogyan zendül ez a nádas puszta. Mint népesül zörgő, láthatatlan útja. Villog, dagad s a homokos lapban nő a fű már s jönnek innen-onnan árokmetszők, csőszök, fűzfavessző-vágók, kanász mellé futós, fogadott cigányok. S a gőzeke, hátában mocsárral dombra cammog, mint őskori állat. Tőzegből-nőtt nádas zöldelő taréja, mögötte hullámzik évek milliója. Megáll… Belenéz, mint emlékezet, mely testében hordja az éveket, s tűnődve megremeg, aztán toronyiránt a csigás berekbe omlós barázdát szánt.