| Hádesz ölére is úgy ment, mint ahogy ősi szokás volt. |
| Tölgyfa-koporsóján megzörrent gyöngyszemü kardja |
|
és ragyogott az a Táj atlasza fényeitől. |
| És ragyogott nem rég a határ, kék láng boritotta. |
| Porló csontja fölött érc-csorda csatája viharzott |
|
s mintha szivéből nőtt volna föléje a kő, |
| izzott és ragyogott, fölvágta fejét a sötétből. |
| Én, kit a vak véletlen vitt menekülve e berken, |
|
mint próféta jelét, néztem a niklai sírt. |
| Már nem is azt, de kemény márvány-arcod ragyogását, |
| melynek a gránát és a serényszavu ágyu sem ártott. |
|
Fénylett, mint az acél, hogyha a tűz foka nő. |
| Elszabadult a pokol. Fortyogva dobálta salakját. |
| Aknavetők vad cséphadarója törette a szőlőt |
|
s kriptád torka sötét hádeszi ködkapu lett. |
| Zengve hasadt mentéd, csizmád sarkantyuja szárnyas |
| kanca hasába szorult s elvitte örökre e tájról. |
|
Sírtak a lelkek s jajj! hulltak a csontjaik is. |
| Csak te ragyogtál és lantod olajága világlott. |
| Hálából ime most kegyelettel adózik a nemzet. |
|
Szétszórt csontjaidat ünnepi urna viszi. |
| Zászló leng a toronyban. A tört cserepek mosolyognak. |
| Holt gazdák unokái kerékpáron gyülekeznek |
|
s küllőn, kalpagukon pántlika fodra repül. |
| Gesztenyefáid alatt gyűlt össze a niklai tábor |
| s míg maradék poraidra babérkoszorúk sora hullott, |
|
téged idézve, szerény képzeletem szabadult. |
| Akkor jöttem, a római nap tüze rajtam aranylott |
| s szinte pirulva szorongtam az ünnepi nagy sokaságban, |
|
látva a pusztai por, mint lepi csontjaidat. |
| Turcsi lovad nyergébe ha ültél, messze tekintve |
| s gyertyád fényin is ez lebegett s Rómát sose láttad. |
|
Berki mocsár hídján törted a válladat is. |
| S itt evez ím koponyád harmadszor a létei vízre. |
| Gyémánttal faragott fény sodra kiséri az útján. |
|
Hullt csigolyád láncán villog az álomi kéj. |
| S mely szorította pipád, szép fogsorodon puha füsttel |
| omlik a túli világ, fodrán rajzolva a titkát |
|
s kripta-virágaidon tükröz a mennyei út. |
| Fénye behinti zizegve a kert mogyorós ligetét és |
| onnan a málnabozótra libegve, a rózsalugasnál |
|
elszállt méhesedet fürdeti szárnyai közt. |
| Itt történt, hogy amíg te a szép Amathusz ligetében |
| ábrándos utazással időztél, zsongva a méhraj |
|
szürke cilindereden hűs pihenőre talált. |
| Észre se vetted, a pusztai zsongás nyári dalában |
| sárga görög templom fala ringott s gombai szőlőd |
|
indás ernyei közt tengeri hab zuhogott. |
| Úgy, ahogy éltél, árnyad e fákra borulva fölöttünk |
| úszik azúr-táj bércei közt s a volt csigapásztor |
|
kései sarja sudár nádat emel szabadon. |
| Tán öregapját látja, amint jó éticsigáid |
| hajtja utánad az ég sima tükrén s nyáluk ezüstje |
|
fényjeleket rajzol s nézi a niklai nép. |
| S látja, amit villámriadással Berzsenyi vágott: |
| – „Nem sokaság!” – de – „Szabad nép tesz csuda dolgokat!” – és ím |
|
májusi záporokat hullat a magra az ég. |
|