Emlék^*

Az évek, mint felhők mennek. Talán harminc éve ennek. Kint ültünk az almafák közt. Öreg téglagyár állt szemközt. Kéményének tetejébe, gólyapárnak volt a fészke. Hogyha szárnyuk kinyitották, elhallgattak lent a békák. Anyám mondta: – Nemcsak erre, gondjuk van a gyerekekre. – Lestem sokat, mégse láttam bölcsőt soha gólyaszájban. Hogy végére járjunk, tehát kéményükhöz vittük létránk. Kormos úton titkot tudni, elkezdtünk hát kapaszkodni. Fönt a fészket kiforgattuk. Egész falu volt alattunk. Tolnába is átalnéztünk, mégse leltük, amért jöttünk. Károly ekkor, mint a kútba mutatott az országútra: – Mint az egér, nézd, akkora János bácsi deres lova. – S megbillent a határ széle. Karcsi repült, mint a vércse, ha egeret lát a tarlón. Lent a földön, jaj, milyen volt! Három napig hideglázban reszkettem a dunyhás ágyban. De szomorú titok nekem. Sírtam, mikor megismertem.