| Pirosló talpam rúgta a habot |
| és két karom, mint fodrozó lapát |
| merte a gyöngyöző, mély alkonyok |
| zöld víz alatt derengő sugarát. |
|
| Testem súlyát veszítve, mint a fény |
| siklott a hűvös áramok ölén, |
| s a földi zord elem után a mély |
| hűs hont varázsolt körém és fölém. |
|
| Kristályos pezsgés omló fátylain |
| lengett a táj s a rózsálló homok |
| redőzött dombja közt, mint hegygerinc |
| húzódtak kígyós, hosszú zátonyok. |
|
| Szívem még vágyta, ám tüdőm feszült |
| s agyamban villant furcsa gondolat: |
| – Mi lenne most, ha hallá váltana |
| e kék elem, itt lent, a víz alatt? – |
|
| Fölbuktam és oly árván, mint a kő, |
| melyen pihentem, néztem egyre csak, |
| mint leng a tiszta nyáj, a hűs uszony, |
| mint fénylenek a mélázó halak. |
|
| Fénylett felém a vízalatti táj. |
| Ringott a vízalatti kék Bakony. |
| A zöld hínárosok, mint tölgyesek |
| remegtek ott a billegő napon. |
|
| Oly szép volt, hogy tüdőm átkoztam és |
| a rendelést, hogy partra mért dobott? |
| Lábamnál kagylós villogás. Odébb |
| a nád tövén egy zöld hal hallgatott. |
|
| Hívott a hűvös, kék Bakony s fejem |
| már újból lent a kőlapon pihent |
| s testem, mint lényem átvált szelleme |
| ezüstös fényben lengett odalent. |
|
|