Új korszak indul*
| A szirmok közt kakasszó villog és |
|
lüktet a kagylófényű hajnal. |
| Új korszak indul. Im a mesterek |
|
elindultak szerszámaikkal. |
| A vízmester a könnyű fák között |
|
színes mércével botladozva |
| méri a légbeszökkent áradást. |
|
| A telt vessző, mint görbén-fújt üveg |
|
fanyar borral koccint az égre. |
| Ezer kádár kering. Sok zöld kötény |
|
az ágak szűk hajszálcsövébe. |
| És jönnek mind. Nagy műhelyük köré |
|
rózsás falat borít a hajnal. |
| Az almafák közt fürge ötvösök |
|
dolgoznak víg szerszámaikkal. |
|
|
A csalogány*
| A vizes lomb között a csalogány |
| kék-szürke fényt szitálva tova száll |
| s az ág hegyén sziporkát szór az égre. |
| Vidám tündért a kertészek kezére. |
|
Esős délután*
| A pók bejött… A pávaszem bejött… |
| Homályba bújt a vén aranykeret |
| és Kisfaludy bajsza elfakul |
| a gyémánttal-vágott üveg megett. |
| Egy álmos légy kószál a vár alatt… |
| Csobánc körül a kócsagtollas múlt, |
| mint szék karján a zöldujjas kabát |
| a rézmozsárral együtt elaludt. |
|
Száll, szálldogál*
| Száll, szálldogál a kenyér illata |
| és könnyet enged mind a szilvafa. |
| A zsongás is elül az öblökön. |
| A rózsaszín vitorlás elköszön. |
|
| A csendből indult minden el, |
| s most visszafordul csendesen. |
|
| A gerle hangja alkonykékbe tér. |
| A csillag szirma ráhajlik s fehér |
| virágot bont a berki liliom |
| a cirregő és csilló partokon. |
|
| elszunnyad, mint a hű agár. |
|
|
Sűrű nap ez*
| Fonnyad a tökszár és mint sárga szalmakas |
| döng rajta álmos, dünnyögő virága. |
| Kering az ég lilára-gyulladt szárnya, |
| s a sávos árnyak, mint a tikkadt zebranyáj |
| lassan vonulgatnak a kerten át. |
| Szegény legény, ki sose jártam délen, |
| a trópusok honát ilyennek vélem… |
|
| A dinnye cukrán lepke pillogat. |
| A karcsú hegy lávája gőzöl. |
| A rezgő fényben tarka madarak |
| rikácsolnak a nádzsúpos tetőkről. |
| A karalábék hűvös higanygömbje |
| felszökne most a levegőbe |
| s mint szép ezüst-oszlop remegve állna |
| a tikkadt nyár forró porába. |
|
| A kandúrok, mint álmos párducok |
| hasalnak nád közt, mint a vánkosok, |
| s a szétfűlt zöld dohányok álma |
| füstöl tüzes cserép-pipákba. |
| mint lasszót forgatja az ég |
| s papunk szédülve, szürke napernyővel |
| viaskodik az omló fény-esővel. |
|
| A tóban, mint az élő zátonyok |
| a bivalycsorda háta párolog. |
| A szarvuk-kürtjén billegő lilék |
| s fölöttük úsznak bóbitás pihék… |
| Sűrű nap ez!… És éles, mint a bárd! |
| Letaglózza a horkanó határt |
| s színes vérét, mint földrecseppent tintát, |
| a gyűrűző por kígyói fölisszák. |
|
|
Vizi templom*
| lengnek tarka, zöld halak. |
|
| s szúnyogszárnyon zeng az angyal, |
|
| mint a szenté néz a mennyre. |
| S kerek száján, mint füzér |
| pereg tiszta gyöngyszemekkel |
|
| Vizi-templom vörös papja, |
| gém szunnyad a sás tövén. |
|
|
Hattyúlány… vízivirág…*
| Kagylón evez hínárszigetre, |
| És karcsú, villogó sirályok |
| köszöntik, mint az égi lányok. |
| mely ringatózva, mint patak |
| és csónak, véle alszanak. |
| Alkonytájt kezében náddal |
| harcrakél az óperenciával, |
| s két karcsú vár vízfénye közt |
| szárnyas társakról álmodozva |
| reszket a csillogó habokba. |
|
| Hazája kék tavak. Tanyája |
| sző át a zöldellő moszat. |
| s tisztábban fénylik, mint a kristály. |
| Nem túrja vágyak édes nyelve. |
| Felnő a csillogó vizekbe. |
|
| Hal is, virág is, ember is. |
| A déli halvány hold alatt |
| a napfény olykor rámutat. |
| Azontúl száztőgyű legelő. |
|
| Bíbic szól: – Szép vízi-virágom |
| mosolyod egyedül én látom. – |
| S tükröt vág a horgas sásba |
| – Zöld ember… Rossz ember… Cirr… Cirr! |
| Nádból-nőtt tündér, vízivirág, |
| hallgatja őket tükrein át. |
| – Hattyúlány… – súgja a révész, |
| Révész vonja kék ladikban. |
| macska, vályú, kazalárnyék. |
| melyen Noé szállt az árra. |
| Csak egy kicsit ide valóbb: |
|
| Nádbólnőtt-tündér, vízivirág |
| ébresztik, mint az égi lányok. |
| S fönt a szérűn röpköd egy toll. |
| Szól a révész: – Mégis itt volt. – |
|
|
Éhes gulyások*
| A nyáj bement. Magam vagyok. |
| Köröttem nádas táj ragyog. |
| Bíbic csapong és füttyöget |
|
| fületlen köd-csacsira száll |
| s itatni kezd az alkonyat |
|
| s a nád közül, mint nagy halak |
| tört csónakok sóhajtanak. |
|
| A hold kifoldja törzsüket. |
| Borral, búzával rakja meg |
| cipóval telt uszály remeg. |
|
| Hajnalra, mint csigák nyoma, |
| a nád közt fényes pocsolya |
| jelzi, a bárka merre ment. |
| Nyomában árva kút mereng. |
|
|
Tihany felől*
| A szél kitolta már a zöld jeget. |
| A fák alatt kinyílt a hóvirág |
|
s mint zümmögő, indult kasok |
| körül a villogó, tűnő ívek, |
| a bokrokon cikáznak gyors rügyek. |
|
| Ez lenne már a visszatért tavasz? |
| Kigyújtja cirmos lángjait a nád |
|
s dalol a táj, mint kis cseléd. |
| Kezében kanna. Repkedve szalad, |
| sziromként szórja napra a tavat. |
|
| A tőzegkazlak, mint a bivalyok |
| csak nézik, mint a sárga vízesést. |
|
Nyáluk szakállukon vakít. |
| S a berken áthullámzó víg utak |
| fölött hintáznak a gémeskutak, |
|
| mint lila legények gólyalábon. |
| Maholnap, mint serény pacsirtaszó |
| s a fénytőlgyógyult tisztuló vizek |
| mezőre csalják a teheneket. |
|
|
Oly szép volt*
| Pirosló talpam rúgta a habot |
| és két karom, mint fodrozó lapát |
| merte a gyöngyöző, mély alkonyok |
| zöld víz alatt derengő sugarát. |
|
| Testem súlyát veszítve, mint a fény |
| siklott a hűvös áramok ölén, |
| s a földi zord elem után a mély |
| hűs hont varázsolt körém és fölém. |
|
| Kristályos pezsgés omló fátylain |
| lengett a táj s a rózsálló homok |
| redőzött dombja közt, mint hegygerinc |
| húzódtak kígyós, hosszú zátonyok. |
|
| Szívem még vágyta, ám tüdőm feszült |
| s agyamban villant furcsa gondolat: |
| – Mi lenne most, ha hallá váltana |
| e kék elem, itt lent, a víz alatt? – |
|
| Fölbuktam és oly árván, mint a kő, |
| melyen pihentem, néztem egyre csak, |
| mint leng a tiszta nyáj, a hűs uszony, |
| mint fénylenek a mélázó halak. |
|
| Fénylett felém a vízalatti táj. |
| Ringott a vízalatti kék Bakony. |
| A zöld hínárosok, mint tölgyesek |
| remegtek ott a billegő napon. |
|
| Oly szép volt, hogy tüdőm átkoztam és |
| a rendelést, hogy partra mért dobott? |
| Lábamnál kagylós villogás. Odébb |
| a nád tövén egy zöld hal hallgatott. |
|
| Hívott a hűvös, kék Bakony s fejem |
| már újból lent a kőlapon pihent |
| s testem, mint lényem átvált szelleme |
| ezüstös fényben lengett odalent. |
|
|
Mint az út*
| Ismét a tó s a meghitt környezet. |
| A ház… a tölgy… a megszokott jelek. |
| A tettek biztos, pontos hangjai, |
| amint az ember él, úgy hallani. |
| Háromszázhatvanöt nap ritmusa |
| dalol. A kút és műhelyek vasa |
| perel, villámlik s mint az út vezet. |
| Hangjukban tiszta, csengő felelet. |
|
| És kint a békák… Kutyaugatás… |
| Sűrül az est, zizeg, akár a sás. |
| Az éles tőrök horgas szálai. |
| A berki táj fülledt villámai. |
| Hajnalban naspolyák és almafák |
| zöld lángjain az ébredő világ. |
| Az első fényben ujjaid nyoma |
| nyílik, akár a tárgyak mosolya. |
|
| Rigód az ágon édes, hajnali |
| füttyszóval kezd a napnak vallani, |
| bátrabban, mint e vers s piros virág. |
| A tó fölött egy fényes szekfű-szál. |
| Nem is szekfű, de hófehér sirály |
| lebeg, mint tüll, szép menyasszonyuszály. |
| És délután a langyos záporok |
| sistergő szárnya zeng a lombokon. |
|
| A terhével lereccsent körteág, |
| mint ifjú költő, kit villám talált, |
| s körötte égnek, földnek szabadon |
| hullámzó versei a zöld habon. |
| Köztük, mint karcsú, tűzvégű ladik |
| színes szivárvány hajladozik. |
| Kezemben tollam, mint lapát nyele. |
| Ringat az élet tiszta tengere. |
|
|
Csukázó*
| Nádas parton friss tűz ropog. |
| Reves bőre habot senyved. |
| Ujjam begye majd megdermed, |
| körmös szellő hajtogatja. |
|
| Fejem fölött vadlúdcsapat |
| szárnya suhog, ahogy halad. |
| Égből hallom. Lent meg látom. |
|
| Zugoly, csárda befogadja, |
| mint a zsiványt a barlangja |
| több, mint három vármegyének. |
|
nincs pandúr a víz alatt. |
|
| Megy a csónak… Piros szárnya |
| disznót ringat át Zalába. |
| Kicseréli s már nem disznó, |
| helyette nagy hasas hordó |
|
Szárcsa játszik s a vöcsök |
|
| Mint az álom… Mégis vastag. |
| Bársony a csend, mégse hallgat. |
|
Hujj, de körmös! Hejj, de szép! |
| Köd szitál a deres partra, |
| horgom éles hegye tartja, |
| hujjogatok, mint a pásztor, |
|
s bár zsákomban egy csuka, |
|
|
Emlék*
| Az évek, mint felhők mennek. |
| Kint ültünk az almafák közt. |
| Öreg téglagyár állt szemközt. |
|
| gólyapárnak volt a fészke. |
| Hogyha szárnyuk kinyitották, |
| elhallgattak lent a békák. |
|
| Anyám mondta: – Nemcsak erre, |
| gondjuk van a gyerekekre. – |
| Lestem sokat, mégse láttam |
| bölcsőt soha gólyaszájban. |
|
| Hogy végére járjunk, tehát |
| kéményükhöz vittük létránk. |
| Kormos úton titkot tudni, |
| elkezdtünk hát kapaszkodni. |
|
| Fönt a fészket kiforgattuk. |
| Egész falu volt alattunk. |
| mégse leltük, amért jöttünk. |
|
| Károly ekkor, mint a kútba |
| – Mint az egér, nézd, akkora |
| János bácsi deres lova. – |
|
| S megbillent a határ széle. |
| Karcsi repült, mint a vércse, |
| Lent a földön, jaj, milyen volt! |
|
| reszkettem a dunyhás ágyban. |
| Sírtam, mikor megismertem. |
|
|
Niklai elégia*
| Hádesz ölére is úgy ment, mint ahogy ősi szokás volt. |
| Tölgyfa-koporsóján megzörrent gyöngyszemü kardja |
|
és ragyogott az a Táj atlasza fényeitől. |
| És ragyogott nem rég a határ, kék láng boritotta. |
| Porló csontja fölött érc-csorda csatája viharzott |
|
s mintha szivéből nőtt volna föléje a kő, |
| izzott és ragyogott, fölvágta fejét a sötétből. |
| Én, kit a vak véletlen vitt menekülve e berken, |
|
mint próféta jelét, néztem a niklai sírt. |
| Már nem is azt, de kemény márvány-arcod ragyogását, |
| melynek a gránát és a serényszavu ágyu sem ártott. |
|
Fénylett, mint az acél, hogyha a tűz foka nő. |
| Elszabadult a pokol. Fortyogva dobálta salakját. |
| Aknavetők vad cséphadarója törette a szőlőt |
|
s kriptád torka sötét hádeszi ködkapu lett. |
| Zengve hasadt mentéd, csizmád sarkantyuja szárnyas |
| kanca hasába szorult s elvitte örökre e tájról. |
|
Sírtak a lelkek s jajj! hulltak a csontjaik is. |
| Csak te ragyogtál és lantod olajága világlott. |
| Hálából ime most kegyelettel adózik a nemzet. |
|
Szétszórt csontjaidat ünnepi urna viszi. |
| Zászló leng a toronyban. A tört cserepek mosolyognak. |
| Holt gazdák unokái kerékpáron gyülekeznek |
|
s küllőn, kalpagukon pántlika fodra repül. |
| Gesztenyefáid alatt gyűlt össze a niklai tábor |
| s míg maradék poraidra babérkoszorúk sora hullott, |
|
téged idézve, szerény képzeletem szabadult. |
| Akkor jöttem, a római nap tüze rajtam aranylott |
| s szinte pirulva szorongtam az ünnepi nagy sokaságban, |
|
látva a pusztai por, mint lepi csontjaidat. |
| Turcsi lovad nyergébe ha ültél, messze tekintve |
| s gyertyád fényin is ez lebegett s Rómát sose láttad. |
|
Berki mocsár hídján törted a válladat is. |
| S itt evez ím koponyád harmadszor a létei vízre. |
| Gyémánttal faragott fény sodra kiséri az útján. |
|
Hullt csigolyád láncán villog az álomi kéj. |
| S mely szorította pipád, szép fogsorodon puha füsttel |
| omlik a túli világ, fodrán rajzolva a titkát |
|
s kripta-virágaidon tükröz a mennyei út. |
| Fénye behinti zizegve a kert mogyorós ligetét és |
| onnan a málnabozótra libegve, a rózsalugasnál |
|
elszállt méhesedet fürdeti szárnyai közt. |
| Itt történt, hogy amíg te a szép Amathusz ligetében |
| ábrándos utazással időztél, zsongva a méhraj |
|
szürke cilindereden hűs pihenőre talált. |
| Észre se vetted, a pusztai zsongás nyári dalában |
| sárga görög templom fala ringott s gombai szőlőd |
|
indás ernyei közt tengeri hab zuhogott. |
| Úgy, ahogy éltél, árnyad e fákra borulva fölöttünk |
| úszik azúr-táj bércei közt s a volt csigapásztor |
|
kései sarja sudár nádat emel szabadon. |
| Tán öregapját látja, amint jó éticsigáid |
| hajtja utánad az ég sima tükrén s nyáluk ezüstje |
|
fényjeleket rajzol s nézi a niklai nép. |
| S látja, amit villámriadással Berzsenyi vágott: |
| – „Nem sokaság!” – de – „Szabad nép tesz csuda dolgokat!” – és ím |
|
májusi záporokat hullat a magra az ég. |
|
Kettős istenek*
| Harsog az utca. A tűzszinü szekfü az égre dobálja |
|
szirmai mély parazsát s lángol a szépia menny. |
| Mint a vitorlák úsznak a sátrak. A tornyok ezüstös, |
|
tört-lila zátonyait fénybe borítja a láng. |
| Pávaszin és papagáj-kék reszket a vázasorok közt, |
|
mintha a trópusi föld izzana talpad alatt. |
| Szürke kövek sima lapján táncol a tengeri állat. |
|
Kígyózó hasukon lüktet a délszaki nap. |
| Kagylók és polipok kocsonyás-ragyogásu szinekkel |
|
tarka szivárványként lengnek a földi habon. |
| Zúg, hullámzik a térség, mint a dagálykor a partok. |
|
Címerek oszlopait vájja a tompa zsivaj. |
| Érseki ház kapujáról szárnyait oldja a hattyú. |
|
Tiszta, fehér márvány lendül az utca fölé, |
| és letelepszik a kék obeliszk tetejére pihenni. |
|
Tolla hideg tükrén csillog a tarka piac. |
| Lácium egyhe babér erdői ragyognak a szárnyán: |
|
citrom, sárga narancs, fűszeresillatu fák. |
| S mintha a pálmaligetben hajnali nap tüze villan, |
|
füttyögető csacsogás harsog a tűzfalakon. |
| Cifra barokk s reneszánsz labdáznak a vérizü dallal, |
|
míg a szökőkutakon fátyolos ária zeng. |
| Köztük az árusnép kordét tologatva rikácsol, |
|
s hálóval boritott stiglicek éneke száll. |
| Itt van, amit csak küldhet az Appeninektől a partig |
|
Róma vidéke, a szép, itt ragyog arcod előtt. |
| Büszke lehetsz. Ne huzódjál félre barátom e zajtól. |
|
Kétezer év harsog, lüktet e kőlapokon. |
| Ezt, ha megérzed, a márvány oszlopos erdei újra |
|
lángbaborulnak a völgy nyájszagu pázsitain |
| s szilfa tövén derekuk kiemelve a búzamezőből |
|
lányfejü férficsapat hozza az áldozatát. |
| Szent kupolák mozaikján füstöl a mennyei oltár. |
|
Pásztori víg dalosok nádsipu kórusa zeng. |
| S hogyha a déli harangszó szárnya kibomlik a felhőn |
|
kettős isteneket ringat a római menny. |
|
Babérliget volt*
| Vízmarta völgy silány bozóttal. |
| Kavics, agyag és mész keverve, |
| mint tört gigász széthullott teste. |
| A nyájnak sincs reája kedve. |
| Patak helyett torz omladékok |
| csörögnek árkán. Szinte már csodás |
| egy istent ringatott a márvány. |
| Ágyéka tükrét meg a császár. |
| Folconak már csak kő maradt. |
| Tűzhelynek rakta és a háza |
| meleg, ha ajtaját bezárja. |
| Pásztor: – Olvastam róla versbe. – |
| Kietlen, bokros, törmelék. |
| Mint tört gigász széthullott teste. |
| Patak helyett zord omladékok |
| csörögnek árkán. Szinte már csodás |
|
Tavi vers*
| És benne alszik a hullámvonal |
| és alusznak mind a tiszta tájak |
| e fátlan erdő gyöngyös lombjaiban. |
| Se törzs, se ág és rengeteg. |
| Közöttük él a hon, melyet |
| nem jár az ember. Nem szántott eke. |
| Elmosva, lágy redőkbe szedve, |
| zöld szirtektől beszegve, |
| lendíti fény. Fodrába sodorja. |
| Falán elcsattan a hullámok rojtja, |
| mint ostor, s a márványos szikla |
| ragyog, mint kován a szikra: |
| Hajód árnyéka fölötte leng csak. |
| Látod és mégis csukott az ablak. |
| az embertől fölszántott tájba. |
|
Így mulattunk*
| így szólt a könnyű csőrös: |
| – Horgodra fűzz gilisztát, |
| mint berki zöld szivárványt. |
| Nyeledre szirmozz csokrot. |
| Hajítsd legott serényen. – |
| S a tiszta fény-tükörből, |
| mint ajzott lantnak húrján |
|
Tulipán*
| Visszahoztak, lám az évek |
| Szálljon hozzád hát az ének |
| Szálljon hozzád, mint a lepke |
|
új tavasz szárnyán lebegve. |
|
| És köszöntsön dallal, mézzel! |
| ahogy most szemembe nézel |
| színes kelyhe újra nyílik |
|
| Mint tulipán árnyas kertben |
| úgy szunnyadtál a szívemben |
| Most váratlan fénysugárral |
|
ősszel jöttél tiszta lánggal. |
|
| Ősz lomb alatt üde zölddel |
| kelyhed ritmusára lüktet, |
| Zsong az ága s lombja közt |
|
| Szép Ilonkám, kertem éke! |
| Hajolj hozzám, – kertészedre – |
|
| ahogy most szemembe nézel, |
| hadd lobogjon új hajtással |
|
|
Akár a gondolat*
| Borral, szőlővel megrakodva |
| A karcsú deszka hattyú lett. |
| a tűzbőlformált szirteket. |
| Egész gyümölcsöst ringatott |
| s szürcsölve ittuk már a bort, |
| A fényen át a szél kukucskált. |
| Röpülve vitte hó vitorlánk, |
| a színt, a tiszta formát. |
|
Befagyott parton*
| Zizeg a tó. Cincog a jég, |
| mintha tücsökszót hallanék. |
|
| mintha présház mögött szólna. |
| Fönt a hegyen, holdas este |
| borunk mellé cseppentgetve. |
|
| Pedig a hegy alig látszik. |
|
| a tücsökszót itt a parton. |
|
| cirpelését csak hallgatom. |
| Hallgatom, így zeng a tücsök |
| s ragyog a jég, mint a tükör. |
|
|
Így emel*
| Ott, ahol én járok, tőzeg szaga foszlik a tájon. |
|
Lábam alatt ruganyos mindig a berki határ. |
| Mint a szivacs, teleszívta magát zöld, hűvös erővel. |
|
Nád gyökerén puha sár rejti a barna nadályt. |
| Barna nadályt és zöld kukacot, mit kedvel a compó: |
|
tömzsi, pirosszemü. Nincs nála különb a vizen. |
| Hullámzó susogásba merülve, akárcsak a kagyló |
|
tenger alatt, egyedül járom a berki határt. |
| Nincsen öröm tisztább, mint pávaszin alkonyidőben |
|
szedni horogra a jó tátogató halakat. |
| Lomha a víz a hinártól. Fürge a nád susogása. |
|
Harmadikul fölibém hajlik az ég terebélye |
| s itt lakik ő, a fehér tündér, aki útrabocsát, ha |
|
gerle szavával az est csillaga kél a vizen. |
| Így emel engem a barna mocsár a magasba naponkint, |
|
mint a fuvallat az ég könnyü, erős madarát. |
|
Mint emlékezet*
| Elhordták már a tavalyi nádat, |
| amit a télen jégen kaszáltak. |
| Elhordták tetőnek… Udvar-kerítésnek. |
| Sárga, könnyű falnak, pelyhes kis csibéknek. |
|
| A többi meg most repül utánuk. |
| Tavaszi szél emelgeti szárnyuk. |
| Fölkapja, ellobban. A tavalyi zörgő, |
| gyújtott nádas úgy száll, mint szép piros felhő. |
|
| Lobog körben a bozótos tájék. |
| Pernye alól, hogy majd zöldre váljék. |
| Gulya, konda téres síkján nemsokára |
| bogarászva ballag az ágas irányba. |
|
| A nádvágók hirtelen tanyáját |
| gyerekkedvű szellők széjjelhányják. |
| Csak a bogrács kormos és félszemű gödre |
| emlékeztet szélfutt, szederjes kezükre, |
|
| meg a nádfal tőzegbe-vert fája, |
| hogy itt jártak a télvégi nádba. |
| Elrejti az új nád. Tövén a vadréce |
| fészkel, amíg ürgét kutat fönt a vércse. |
|
| A szigetek szállásai lassan |
| népesülnek, mint a berkek halban. |
| A kémény a mésztől oly kényesen tartja |
| nyakát, mintha tavi liliomszál volna. |
|
| Pedig csak a zsúpos tetőn jelnek |
| álldogál, ha majd a gólyák jönnek, |
| ráleljenek könnyen a régi tanyára |
| s a gulyás ne lakjon a berken magába, |
|
| a szigeten, – melyet várnak hívnak, |
| de hol híre-hamva sincs a falnak. |
| De, minek is, mikor vastagabb a zsombék. |
| Szúnyog jöhet ide. Siet is a vendég, |
|
| mint a felhő, de a marhatrágya |
| fojtó füstje este útját állja. |
| A hivatlan tódul… Kit meg hívogatna, |
| csak messziről látszik a falvaknak tornya. |
|
| A partszélen, mint a szürke-gémek |
| merev nyakkal, figyelmesen néznek. |
| Nézik, hogyan zendül ez a nádas puszta. |
| Mint népesül zörgő, láthatatlan útja. |
|
| Villog, dagad s a homokos lapban |
| nő a fű már s jönnek innen-onnan |
| árokmetszők, csőszök, fűzfavessző-vágók, |
| kanász mellé futós, fogadott cigányok. |
|
| S a gőzeke, hátában mocsárral |
| dombra cammog, mint őskori állat. |
| Tőzegből-nőtt nádas zöldelő taréja, |
| mögötte hullámzik évek milliója. |
|
| Megáll… Belenéz, mint emlékezet, |
| mely testében hordja az éveket, |
| s tűnődve megremeg, aztán toronyiránt |
| a csigás berekbe omlós barázdát szánt. |
|
|
1867 a pusztán*
| Erdő alatt állt a csárda. |
| Szilaj-pásztorok tanyája. |
|
| Mint a pusztán sátor körül |
| a nomád nép, akképpen gyűlt, |
|
| a sok kanász, juhász, gulyás |
| s velük együtt birka, bogrács. |
| úgy jöttek szabad-gyűlésre. |
|
| füstölt, mint a tanácsosztó |
| ezernyolcszázhatvanhétbe. |
|
| szekerezve… Így került be |
|
| Kupolája volt a mennybolt. |
| Nyárfa állta az oszlopsort. |
| volt a pásztorgyűlés helye. |
|
| egy vér csordult egy edénybe, |
| összegyűlt a mennybolt alatt. |
|
| vagy száz szutykos pipa füstölt. |
| Száruk mellől magyar beszéd |
|
| rádörrentett, mint a puska |
| egy kanásznak ostorhegye, |
| szinte szikrázott a keze. |
|
| Vörös vért sercent a hordó. |
| A bográcsban, mint pokolba… |
| Fortyogott a népnek gondja. |
|
| Pedig ott állt – intő példa – |
| Kanász volt, de katonának |
| fogták… hát beállt betyárnak, |
|
| urak ellen! – Föl is húzták. – |
| most azért is… És a csizmák |
| a zöld gyepet égig vágják. |
|
| Csattog a len-gatyák széle. |
| csakúgy repít, zeng a duda, |
|
| Így járta ez hatvanhétbe. |
| szinte rengették a tájat. |
|
| Belerengett ez az ország. |
| Állt az ország délibábba. |
|
|
Két hattyú-szárny*
| Liliom közt állt a malom. |
| Sokszor néztem és idéztem. |
| zöldhamvas bükkfák között. |
|
| Kripta állt e szál-erdőbe |
| Karcsú jón oszlopok körbe |
|
| Nem is egy nap, míg hevertem, |
| mint a szellem a berekben, |
| szállt a búza fehér lisztje |
|
| Mosolygott a kripta fent. |
| Homlokán, mint kék liliom |
| fénylett az ég. S ahogy néztem, |
| fölemelt két hattyú-szárny |
| s szálltam, mint a könnyű árny. |
|
|
Csengő*
| Nem törődtek zimankós idővel. |
| Vásárra jártak szánon, csengővel. |
| Vasalt ládákba posztót és ruhát! |
| Járták a zajos vásárok sorát. |
|
| Karikán balta… Szíjjon a csengő… |
| Erdőn és berken szálltak, mint felhő. |
| Szórták a füttyöt és jeges havat, |
| ahogy egy-egy csárda hátramaradt. |
|
| Így jártak nemrég öregapámék. |
| Javában állt a császár-világ még. |
| Betyár, pásztor, polgár, pandúrkáplár |
| találkozó volt akkor a vásár. |
|
| Szűrszabók, nyergesek, csizmadiák |
| sátra mögött szép kormos bikák, |
| s a parolák, mint egy kis ágyú. |
| Pecsenyeillat lacikonyháról. |
|
| Azóta már se szaga, se hamva. |
| Csak egy csengő maradt a subladba. |
| Ollójuk kettős, ezüstös szárnya, |
| mint elmaradt kócsag áll a tájba. |
|
| De ez a csengő apám kezébe |
| megszólalt minden karácsony éjre. |
| Hajdan mi hárman… Most az unokák, |
| azt a csengőt, most is azt hallgatják. |
|
| Ők az angyalt… Én meg őket látom, |
| birkabőrben csilingelő szánon. |
| Felém hozza s a fenyőfa illat |
| fölemel, hogy tüdőm beleszippant. |
|
|
Mit apám tanított*
| és mindig tiszta lánggal. |
| Nem alkudott meg a királlyal. |
|
| Nem engedett a negyvennyolcból. |
| Szava kiszállt az iskolából. |
| Falun, pusztán életrekelt. |
|
| – így szólított, ez volt szava, – |
|
| – Ember csak véle lesz a nép! – |
|
| Foktól-Fokig ez harsogott |
|
| És mosolygott… tudta jól, |
| nincs ki legyőzze seregét. |
| Győzhetetlen, mert szívébe |
|
| És egyszer sem hívta össze. |
| Még inkább küldte szerteszét. |
|
| Mosolygott… tudta, ellene |
| nem termett fegyver és vezér… |
| Tízezer szerszám, majd család, |
| szinte már kisebb néppel felér. |
|
| S faláról ma, hogy körülnézek, |
| tudom, apám nem hiába élt. |
|
|
|