Az emberekhez

1947–1954

 

 

 

 

Új korszak indul*

A szirmok közt kakasszó villog és
 
lüktet a kagylófényű hajnal.
Új korszak indul. Im a mesterek
 
elindultak szerszámaikkal.
A vízmester a könnyű fák között
 
színes mércével botladozva
méri a légbeszökkent áradást.
 
Derékig gázol a habokba.
A telt vessző, mint görbén-fújt üveg
 
fanyar borral koccint az égre.
Ezer kádár kering. Sok zöld kötény
 
az ágak szűk hajszálcsövébe.
És jönnek mind. Nagy műhelyük köré
 
rózsás falat borít a hajnal.
Az almafák közt fürge ötvösök
 
dolgoznak víg szerszámaikkal.

 

 

 

A csalogány*

A vizes lomb között a csalogány
kék-szürke fényt szitálva tova száll
s az ág hegyén sziporkát szór az égre.
Vidám tündért a kertészek kezére.

 

 

 

Esős délután*

A pók bejött… A pávaszem bejött…
Homályba bújt a vén aranykeret
és Kisfaludy bajsza elfakul
a gyémánttal-vágott üveg megett.
Egy álmos légy kószál a vár alatt…
Csobánc körül a kócsagtollas múlt,
mint szék karján a zöldujjas kabát
a rézmozsárral együtt elaludt.

 

 

 

Száll, szálldogál*

Száll, szálldogál a kenyér illata
és könnyet enged mind a szilvafa.
A zsongás is elül az öblökön.
A rózsaszín vitorlás elköszön.
A csendből indult minden el,
s most visszafordul csendesen.
A gerle hangja alkonykékbe tér.
A csillag szirma ráhajlik s fehér
virágot bont a berki liliom
a cirregő és csilló partokon.
A zöld zsalun a rózsaág
elszunnyad, mint a hű agár.

 

 

 

Sűrű nap ez*

Fonnyad a tökszár és mint sárga szalmakas
döng rajta álmos, dünnyögő virága.
Kering az ég lilára-gyulladt szárnya,
s a sávos árnyak, mint a tikkadt zebranyáj
lassan vonulgatnak a kerten át.
Szegény legény, ki sose jártam délen,
a trópusok honát ilyennek vélem…
A dinnye cukrán lepke pillogat.
A karcsú hegy lávája gőzöl.
A rezgő fényben tarka madarak
rikácsolnak a nádzsúpos tetőkről.
A karalábék hűvös higanygömbje
felszökne most a levegőbe
s mint szép ezüst-oszlop remegve állna
a tikkadt nyár forró porába.
A kandúrok, mint álmos párducok
hasalnak nád közt, mint a vánkosok,
s a szétfűlt zöld dohányok álma
füstöl tüzes cserép-pipákba.
A trópus forró gyűrűjét,
mint lasszót forgatja az ég
s papunk szédülve, szürke napernyővel
viaskodik az omló fény-esővel.
A tóban, mint az élő zátonyok
hullámzó, kék szigetsora
a bivalycsorda háta párolog.
A szarvuk-kürtjén billegő lilék
s fölöttük úsznak bóbitás pihék…
Sűrű nap ez!… És éles, mint a bárd!
Letaglózza a horkanó határt
s színes vérét, mint földrecseppent tintát,
a gyűrűző por kígyói fölisszák.

 

 

 

Vizi templom*

Fűzfa alatt liliom.
Szirma sárga kadmium.
Gyökerénél berki patak,
melynek felhős bokraiban
lengnek tarka, zöld halak.
Mint a pávák vízbe, égbe
nyílik farkuk lenge éke.
Könnyű, hűvös legyező,
s szúnyogszárnyon zeng az angyal,
lesi őket berki naphal.
Nézi, lesi, piros szeme,
mint a szenté néz a mennyre.
S kerek száján, mint füzér
pereg tiszta gyöngyszemekkel
égfelé a buborék.
Angyalokra vadászgató
áhítattal hallgat a tó.
Kék ablakán rózsafény.
Vizi-templom vörös papja,
gém szunnyad a sás tövén.

 

 

 

Hattyúlány… vízivirág…*

 

1

Kék ágyban alszik este.
Kagylón evez hínárszigetre,
s ha ébred, almafák
nyitják ki ablakát.
És karcsú, villogó sirályok
köszöntik, mint az égi lányok.
A délelőttje szunnyadás.
Szívén virágzó forradás,
mely ringatózva, mint patak
és csónak, véle alszanak.
Alkonytájt kezében náddal
harcrakél az óperenciával,
s két karcsú vár vízfénye közt
szárnyas társakról álmodozva
reszket a csillogó habokba.
 

2

Hazája kék tavak. Tanyája
lilába-ágyazott sziget.
Sistergő nádak muzsikája
álmodta könnyűnek.
A háza tükrökből rakott.
A teste vízi-rokka,
színes ízekre osztva.
Haján aranyló szirmokat
sző át a zöldellő moszat.
Iszapból nő az ég felé,
s tisztábban fénylik, mint a kristály.
Szirmát nem éri dongó.
Nem túrja vágyak édes nyelve.
Felnő a csillogó vizekbe.
Fölötte száll a por.
Csupán a kócsag látja,
ha szűzi tollait
a menny vizébe mártja.
 

3

Hal is, virág is, ember is.
Egy titkos óra látja is.
A déli halvány hold alatt
a napfény olykor rámutat.
Aranyló erdő rejti.
Mögötte nyíres, berki.
Ezüstlő forrás a lombja
s rézágú habot ringat
harmadiknak bokra.
Hármas kör védi,
három vízi-erdő.
Azontúl száztőgyű legelő.
 

4

Bíbic szól: – Szép vízi-virágom
mosolyod egyedül én látom. –
S tükröt vág a horgas sásba
éles szárnya suhintása.
– Zöld ember… Rossz ember… Cirr… Cirr!
Vigyázz, le ne tépjen. –
Óvja a prücsök is
ágas tetejében.
Nádból-nőtt tündér, vízivirág,
hallgatja őket tükrein át.
Szirma szivárvány.
Karja kagylós-márvány.
Haltól füzéres ága-boga
s ragyog körülötte
a vízi palota.
– Hattyúlány… – súgja a révész,
s meg sem áll hazáig.
Küszöb fokán üldögél.
Mesél vacsoráig.
Fénylik a ház sarkaiban.
Révész vonja kék ladikban.
Benne ül a háznép:
macska, vályú, kazalárnyék.
Olyan, mint a bárka,
melyen Noé szállt az árra.
Csak egy kicsit ide valóbb:
kemence is ég a hajón.
 

5

Nádbólnőtt-tündér, vízivirág
nézi kék tükrein át.
Nézi, de nem látja.
Szittyós szempilláit
szunnyadón bezárja.
S hajnalban almafák
nyitják ki ablakát.
Fényes, villogó sirályok
ébresztik, mint az égi lányok.
S fönt a szérűn röpköd egy toll.
Szól a révész: – Mégis itt volt. –

 

 

 

Éhes gulyások*

A nyáj bement. Magam vagyok.
Köröttem nádas táj ragyog.
Bíbic csapong és füttyöget
az árva ágasok felett.
A tó bolyongó szelleme
fületlen köd-csacsira száll
s itatni kezd az alkonyat
totyogós partjainál.
A fordulás hűvös keze
ráhull a sásos testire
s a nád közül, mint nagy halak
tört csónakok sóhajtanak.
A hold kifoldja törzsüket.
Borral, búzával rakja meg
s éhes gulyások álmain
cipóval telt uszály remeg.
Hajnalra, mint csigák nyoma,
a nád közt fényes pocsolya
jelzi, a bárka merre ment.
Nyomában árva kút mereng.

 

 

 

Tihany felől*

A szél kitolta már a zöld jeget.
 
Tihany felől ragyog.
A fák alatt kinyílt a hóvirág
 
s mint zümmögő, indult kasok
körül a villogó, tűnő ívek,
a bokrokon cikáznak gyors rügyek.
Ez lenne már a visszatért tavasz?
 
Gyertyásan ég a jég.
Kigyújtja cirmos lángjait a nád
 
s dalol a táj, mint kis cseléd.
Kezében kanna. Repkedve szalad,
sziromként szórja napra a tavat.
A tőzegkazlak, mint a bivalyok
 
a fűzfák ágait
csak nézik, mint a sárga vízesést.
 
Nyáluk szakállukon vakít.
S a berken áthullámzó víg utak
fölött hintáznak a gémeskutak,
mint lila legények gólyalábon.
 
Kezükben nyurga bot.
Maholnap, mint serény pacsirtaszó
 
eléri kedvük a napot,
s a fénytőlgyógyult tisztuló vizek
mezőre csalják a teheneket.

 

 

 

Oly szép volt*

Pirosló talpam rúgta a habot
és két karom, mint fodrozó lapát
merte a gyöngyöző, mély alkonyok
zöld víz alatt derengő sugarát.
Testem súlyát veszítve, mint a fény
siklott a hűvös áramok ölén,
s a földi zord elem után a mély
hűs hont varázsolt körém és fölém.
Kristályos pezsgés omló fátylain
lengett a táj s a rózsálló homok
redőzött dombja közt, mint hegygerinc
húzódtak kígyós, hosszú zátonyok.
Szívem még vágyta, ám tüdőm feszült
s agyamban villant furcsa gondolat:
– Mi lenne most, ha hallá váltana
e kék elem, itt lent, a víz alatt? –
Fölbuktam és oly árván, mint a kő,
melyen pihentem, néztem egyre csak,
mint leng a tiszta nyáj, a hűs uszony,
mint fénylenek a mélázó halak.
Fénylett felém a vízalatti táj.
Ringott a vízalatti kék Bakony.
A zöld hínárosok, mint tölgyesek
remegtek ott a billegő napon.
Oly szép volt, hogy tüdőm átkoztam és
a rendelést, hogy partra mért dobott?
Lábamnál kagylós villogás. Odébb
a nád tövén egy zöld hal hallgatott.
Hívott a hűvös, kék Bakony s fejem
már újból lent a kőlapon pihent
s testem, mint lényem átvált szelleme
ezüstös fényben lengett odalent.

 

 

 

Mint az út*

Ismét a tó s a meghitt környezet.
A ház… a tölgy… a megszokott jelek.
A tettek biztos, pontos hangjai,
amint az ember él, úgy hallani.
Háromszázhatvanöt nap ritmusa
dalol. A kút és műhelyek vasa
perel, villámlik s mint az út vezet.
Hangjukban tiszta, csengő felelet.
És kint a békák… Kutyaugatás…
Sűrül az est, zizeg, akár a sás.
Az éles tőrök horgas szálai.
A berki táj fülledt villámai.
Hajnalban naspolyák és almafák
zöld lángjain az ébredő világ.
Az első fényben ujjaid nyoma
nyílik, akár a tárgyak mosolya.
Rigód az ágon édes, hajnali
füttyszóval kezd a napnak vallani,
bátrabban, mint e vers s piros virág.
A tó fölött egy fényes szekfű-szál.
Nem is szekfű, de hófehér sirály
lebeg, mint tüll, szép menyasszonyuszály.
És délután a langyos záporok
sistergő szárnya zeng a lombokon.
A terhével lereccsent körteág,
mint ifjú költő, kit villám talált,
s körötte égnek, földnek szabadon
hullámzó versei a zöld habon.
Köztük, mint karcsú, tűzvégű ladik
színes szivárvány hajladozik.
Kezemben tollam, mint lapát nyele.
Ringat az élet tiszta tengere.

 

 

 

Csukázó*

Nádas parton friss tűz ropog.
Jeges vízbe lóg a horog.
 
Pattog a zöld fűzfa ág.
Reves bőre habot senyved.
Ujjam begye majd megdermed,
 
mint a szeder kékül már.
Cincog a nádszál dereka,
körmös szellő hajtogatja.
 
Táncot jár rá a bokám,
 
amíg lesem a csukát.
Fejem fölött vadlúdcsapat
szárnya suhog, ahogy halad.
 
Téli nóta, suhogó.
Égből hallom. Lent meg látom.
Vígan húzzák a gúnárok.
 
Tükröt tart a téli tó.
Alattuk a nagy hínárok
erdősége már elmállott,
 
de a tűhegyes fogak
 
riogatják a halat.
Mint a rókák faluvégen,
lapulnak a nádasszélen
 
lenti, hűvös utakon.
Zugoly, csárda befogadja,
mint a zsiványt a barlangja
 
hajdan erdős partokon.
Útja, zuga van a víznek,
több, mint három vármegyének.
 
Duplapuska, vaslakat,
 
nincs pandúr a víz alatt.
Megy a csónak… Piros szárnya
disznót ringat át Zalába.
 
Mustot cserél a gazda.
Kicseréli s már nem disznó,
helyette nagy hasas hordó
 
gurul ki a harasztba.
Kékre festik a sirályok
hófehér tollát a lángok.
 
Szárcsa játszik s a vöcsök
 
búbján jönnek a ködök.
Mint az álom… Mégis vastag.
Bársony a csend, mégse hallgat.
 
Hujj, de körmös! Hejj, de szép!
Köd szitál a deres partra,
horgom éles hegye tartja,
 
máskép eltűnt volna rég.
Hogy a hajó betaláljon,
hujjogatok, mint a pásztor,
 
s bár zsákomban egy csuka,
 
vígan ballagok haza.

 

 

 

Emlék*

Az évek, mint felhők mennek.
Talán harminc éve ennek.
Kint ültünk az almafák közt.
Öreg téglagyár állt szemközt.
Kéményének tetejébe,
gólyapárnak volt a fészke.
Hogyha szárnyuk kinyitották,
elhallgattak lent a békák.
Anyám mondta: – Nemcsak erre,
gondjuk van a gyerekekre. –
Lestem sokat, mégse láttam
bölcsőt soha gólyaszájban.
Hogy végére járjunk, tehát
kéményükhöz vittük létránk.
Kormos úton titkot tudni,
elkezdtünk hát kapaszkodni.
Fönt a fészket kiforgattuk.
Egész falu volt alattunk.
Tolnába is átalnéztünk,
mégse leltük, amért jöttünk.
Károly ekkor, mint a kútba
mutatott az országútra:
– Mint az egér, nézd, akkora
János bácsi deres lova. –
S megbillent a határ széle.
Karcsi repült, mint a vércse,
ha egeret lát a tarlón.
Lent a földön, jaj, milyen volt!
Három napig hideglázban
reszkettem a dunyhás ágyban.
De szomorú titok nekem.
Sírtam, mikor megismertem.

 

 

 

Niklai elégia*

Hádesz ölére is úgy ment, mint ahogy ősi szokás volt.
Tölgyfa-koporsóján megzörrent gyöngyszemü kardja
 
és ragyogott az a Táj atlasza fényeitől.
És ragyogott nem rég a határ, kék láng boritotta.
Porló csontja fölött érc-csorda csatája viharzott
 
s mintha szivéből nőtt volna föléje a kő,
izzott és ragyogott, fölvágta fejét a sötétből.
Én, kit a vak véletlen vitt menekülve e berken,
 
mint próféta jelét, néztem a niklai sírt.
Már nem is azt, de kemény márvány-arcod ragyogását,
melynek a gránát és a serényszavu ágyu sem ártott.
 
Fénylett, mint az acél, hogyha a tűz foka nő.
Elszabadult a pokol. Fortyogva dobálta salakját.
Aknavetők vad cséphadarója törette a szőlőt
 
s kriptád torka sötét hádeszi ködkapu lett.
Zengve hasadt mentéd, csizmád sarkantyuja szárnyas
kanca hasába szorult s elvitte örökre e tájról.
 
Sírtak a lelkek s jajj! hulltak a csontjaik is.
Csak te ragyogtál és lantod olajága világlott.
Hálából ime most kegyelettel adózik a nemzet.
 
Szétszórt csontjaidat ünnepi urna viszi.
Zászló leng a toronyban. A tört cserepek mosolyognak.
Holt gazdák unokái kerékpáron gyülekeznek
 
s küllőn, kalpagukon pántlika fodra repül.
Gesztenyefáid alatt gyűlt össze a niklai tábor
s míg maradék poraidra babérkoszorúk sora hullott,
 
téged idézve, szerény képzeletem szabadult.
Akkor jöttem, a római nap tüze rajtam aranylott
s szinte pirulva szorongtam az ünnepi nagy sokaságban,
 
látva a pusztai por, mint lepi csontjaidat.
Turcsi lovad nyergébe ha ültél, messze tekintve
s gyertyád fényin is ez lebegett s Rómát sose láttad.
 
Berki mocsár hídján törted a válladat is.
S itt evez ím koponyád harmadszor a létei vízre.
Gyémánttal faragott fény sodra kiséri az útján.
 
Hullt csigolyád láncán villog az álomi kéj.
S mely szorította pipád, szép fogsorodon puha füsttel
omlik a túli világ, fodrán rajzolva a titkát
 
s kripta-virágaidon tükröz a mennyei út.
Fénye behinti zizegve a kert mogyorós ligetét és
onnan a málnabozótra libegve, a rózsalugasnál
 
elszállt méhesedet fürdeti szárnyai közt.
Itt történt, hogy amíg te a szép Amathusz ligetében
ábrándos utazással időztél, zsongva a méhraj
 
szürke cilindereden hűs pihenőre talált.
Észre se vetted, a pusztai zsongás nyári dalában
sárga görög templom fala ringott s gombai szőlőd
 
indás ernyei közt tengeri hab zuhogott.
Úgy, ahogy éltél, árnyad e fákra borulva fölöttünk
úszik azúr-táj bércei közt s a volt csigapásztor
 
kései sarja sudár nádat emel szabadon.
Tán öregapját látja, amint jó éticsigáid
hajtja utánad az ég sima tükrén s nyáluk ezüstje
 
fényjeleket rajzol s nézi a niklai nép.
S látja, amit villámriadással Berzsenyi vágott:
– „Nem sokaság!” – de – „Szabad nép tesz csuda dolgokat!” – és ím
 
májusi záporokat hullat a magra az ég.

 

 

 

Kettős istenek*

Harsog az utca. A tűzszinü szekfü az égre dobálja
 
szirmai mély parazsát s lángol a szépia menny.
Mint a vitorlák úsznak a sátrak. A tornyok ezüstös,
 
tört-lila zátonyait fénybe borítja a láng.
Pávaszin és papagáj-kék reszket a vázasorok közt,
 
mintha a trópusi föld izzana talpad alatt.
Szürke kövek sima lapján táncol a tengeri állat.
 
Kígyózó hasukon lüktet a délszaki nap.
Kagylók és polipok kocsonyás-ragyogásu szinekkel
 
tarka szivárványként lengnek a földi habon.
Zúg, hullámzik a térség, mint a dagálykor a partok.
 
Címerek oszlopait vájja a tompa zsivaj.
Érseki ház kapujáról szárnyait oldja a hattyú.
 
Tiszta, fehér márvány lendül az utca fölé,
és letelepszik a kék obeliszk tetejére pihenni.
 
Tolla hideg tükrén csillog a tarka piac.
Lácium egyhe babér erdői ragyognak a szárnyán:
 
citrom, sárga narancs, fűszeresillatu fák.
S mintha a pálmaligetben hajnali nap tüze villan,
 
füttyögető csacsogás harsog a tűzfalakon.
Cifra barokk s reneszánsz labdáznak a vérizü dallal,
 
míg a szökőkutakon fátyolos ária zeng.
Köztük az árusnép kordét tologatva rikácsol,
 
s hálóval boritott stiglicek éneke száll.
Itt van, amit csak küldhet az Appeninektől a partig
 
Róma vidéke, a szép, itt ragyog arcod előtt.
Büszke lehetsz. Ne huzódjál félre barátom e zajtól.
 
Kétezer év harsog, lüktet e kőlapokon.
Ezt, ha megérzed, a márvány oszlopos erdei újra
 
lángbaborulnak a völgy nyájszagu pázsitain
s szilfa tövén derekuk kiemelve a búzamezőből
 
lányfejü férficsapat hozza az áldozatát.
Szent kupolák mozaikján füstöl a mennyei oltár.
 
Pásztori víg dalosok nádsipu kórusa zeng.
S hogyha a déli harangszó szárnya kibomlik a felhőn
 
kettős isteneket ringat a római menny.

 

 

 

Babérliget volt*

Vízmarta völgy silány bozóttal.
Kavics, agyag és mész keverve,
mint tört gigász széthullott teste.
A nyájnak sincs reája kedve.
Patak helyett torz omladékok
csörögnek árkán. Szinte már csodás
e roppant pusztulás.
A pásztor nézi…
Babérliget volt. Árnyán
egy istent ringatott a márvány.
Vállát a pápa vitte el.
Ágyéka tükrét meg a császár.
Folconak már csak kő maradt.
Tűzhelynek rakta és a háza
meleg, ha ajtaját bezárja.
És mondd: – A lelke? –
Pásztor: – Olvastam róla versbe. –
Kietlen, bokros, törmelék.
Ez itt az Abruzzo vidék.
Mint tört gigász széthullott teste.
Patak helyett zord omladékok
csörögnek árkán. Szinte már csodás
e roppant pusztulás.

 

 

 

Tavi vers*

Ez itt a kék…
És benne alszik a hullámvonal
és alusznak mind a tiszta tájak
e fátlan erdő gyöngyös lombjaiban.
Se törzs, se ág és rengeteg.
Kék végtelen e levelek
csillámló, párás tükre.
Közöttük él a hon, melyet
nem jár az ember. Nem szántott eke.
Elmosva, lágy redőkbe szedve,
zöld szirtektől beszegve,
síkos palák lépcsői közt
lendíti fény. Fodrába sodorja.
Falán elcsattan a hullámok rojtja,
mint ostor, s a márványos szikla
ragyog, mint kován a szikra:
Ez itt a kék… Belőle,
vékony szálak
rezgése jut a halásznak.
Hajód árnyéka fölötte leng csak.
Látod és mégis csukott az ablak.
Ez a kék… Bezárva
az embertől fölszántott tájba.

 

 

 

Így mulattunk*

Már tükrén ring a tájék
a fényes, tiszta tónak.
S e tótágas valóság
üdébb tavaszt varázsolt.
Fán és mégis hínárból
így szólt a könnyű csőrös:
– Horgodra fűzz gilisztát,
mint berki zöld szivárványt.
Nyeledre szirmozz csokrot.
Hajítsd legott serényen. –
S a tiszta fény-tükörből,
mint ajzott lantnak húrján
a könnyű dal, egy potyka
aranyló teste villant.
Anakreonnal ketten
vidáman így mulattunk
partján a tiszta tónak.

 

 

 

Tulipán*

Visszahoztak, lám az évek
 
újra kedvesem.
Szálljon hozzád hát az ének
 
szárnya csendesen.
Szálljon hozzád, mint a lepke
 
új tavasz szárnyán lebegve.
És köszöntsön dallal, mézzel!
 
Annyi év után,
ahogy most szemembe nézel
 
rózsa-ifjúság
színes kelyhe újra nyílik
 
szívem tavaszán.
Mint tulipán árnyas kertben
 
édes, álmatag,
úgy szunnyadtál a szívemben
 
vagy tizenkét év alatt.
Most váratlan fénysugárral
 
ősszel jöttél tiszta lánggal.
Ősz lomb alatt üde zölddel
 
szívem, mint a kert,
kelyhed ritmusára lüktet,
 
könnyű dalra kelt.
Zsong az ága s lombja közt
 
téged így köszönt:
Szép Ilonkám, kertem éke!
 
Karcsú szál virág.
Hajolj hozzám, – kertészedre –
 
tavaszajkú lány.
Szirmaid sugárzó tükrét
 
ragyogtassad rám.
Ragyogásod kék egével
 
annyi év után,
ahogy most szemembe nézel,
 
rózsa ifjúság
hadd lobogjon új hajtással
 
szívem tavaszán.

 

 

 

Akár a gondolat*

Borral, szőlővel megrakodva
hajónk a tóra siklott.
Az árboc szikrázó hegyén
az őszi fény kibomlott.
Bor és a víz dalolt…
A karcsú deszka hattyú lett.
A hegy sziget.
Szétosztva égen és habon
a tűzbőlformált szirteket.
Bor és a víz…
A vízen fény.
A fényben tíz kosár.
Egész gyümölcsöst ringatott
a könnyűfodrú ár:
szőlőt és szilvát,
zörgő mandulát
s szürcsölve ittuk már a bort,
akár a kék vizet
a tarka vadkacsák.
A fényen át a szél kukucskált.
Röpülve vitte hó vitorlánk,
akár a gondolat
a színt, a tiszta formát.

 

 

 

Befagyott parton*

Zizeg a tó. Cincog a jég,
mintha tücsökszót hallanék.
Ezer ezüst tücsök dalát
a csillogó nádason át.
Decemberben őszi nóta,
mintha présház mögött szólna.
Fönt a hegyen, holdas este
borunk mellé cseppentgetve.
Pedig a hegy alig látszik.
Diófája ködben ázik.
Befagyott az út is oda.
Ládában már a vitorla.
Bundás hasával a hajó
égre puffad. Rajta a hó.
Rápihézett, mégis hallom
a tücsökszót itt a parton.
Zizeg a tó. Jeges lapok
cirpelését csak hallgatom.
Hallgatom, így zeng a tücsök
s ragyog a jég, mint a tükör.

 

 

 

Így emel*

Ott, ahol én járok, tőzeg szaga foszlik a tájon.
 
Lábam alatt ruganyos mindig a berki határ.
Mint a szivacs, teleszívta magát zöld, hűvös erővel.
 
Nád gyökerén puha sár rejti a barna nadályt.
Barna nadályt és zöld kukacot, mit kedvel a compó:
 
tömzsi, pirosszemü. Nincs nála különb a vizen.
Hullámzó susogásba merülve, akárcsak a kagyló
 
tenger alatt, egyedül járom a berki határt.
Nincsen öröm tisztább, mint pávaszin alkonyidőben
 
szedni horogra a jó tátogató halakat.
Lomha a víz a hinártól. Fürge a nád susogása.
 
Harmadikul fölibém hajlik az ég terebélye
s itt lakik ő, a fehér tündér, aki útrabocsát, ha
 
gerle szavával az est csillaga kél a vizen.
Így emel engem a barna mocsár a magasba naponkint,
 
mint a fuvallat az ég könnyü, erős madarát.

 

 

 

Mint emlékezet*

Elhordták már a tavalyi nádat,
amit a télen jégen kaszáltak.
Elhordták tetőnek… Udvar-kerítésnek.
Sárga, könnyű falnak, pelyhes kis csibéknek.
A többi meg most repül utánuk.
Tavaszi szél emelgeti szárnyuk.
Fölkapja, ellobban. A tavalyi zörgő,
gyújtott nádas úgy száll, mint szép piros felhő.
Lobog körben a bozótos tájék.
Pernye alól, hogy majd zöldre váljék.
Gulya, konda téres síkján nemsokára
bogarászva ballag az ágas irányba.
A nádvágók hirtelen tanyáját
gyerekkedvű szellők széjjelhányják.
Csak a bogrács kormos és félszemű gödre
emlékeztet szélfutt, szederjes kezükre,
meg a nádfal tőzegbe-vert fája,
hogy itt jártak a télvégi nádba.
Elrejti az új nád. Tövén a vadréce
fészkel, amíg ürgét kutat fönt a vércse.
A szigetek szállásai lassan
népesülnek, mint a berkek halban.
A kémény a mésztől oly kényesen tartja
nyakát, mintha tavi liliomszál volna.
Pedig csak a zsúpos tetőn jelnek
álldogál, ha majd a gólyák jönnek,
ráleljenek könnyen a régi tanyára
s a gulyás ne lakjon a berken magába,
a szigeten, – melyet várnak hívnak,
de hol híre-hamva sincs a falnak.
De, minek is, mikor vastagabb a zsombék.
Szúnyog jöhet ide. Siet is a vendég,
mint a felhő, de a marhatrágya
fojtó füstje este útját állja.
A hivatlan tódul… Kit meg hívogatna,
csak messziről látszik a falvaknak tornya.
A partszélen, mint a szürke-gémek
merev nyakkal, figyelmesen néznek.
Nézik, hogyan zendül ez a nádas puszta.
Mint népesül zörgő, láthatatlan útja.
Villog, dagad s a homokos lapban
nő a fű már s jönnek innen-onnan
árokmetszők, csőszök, fűzfavessző-vágók,
kanász mellé futós, fogadott cigányok.
S a gőzeke, hátában mocsárral
dombra cammog, mint őskori állat.
Tőzegből-nőtt nádas zöldelő taréja,
mögötte hullámzik évek milliója.
Megáll… Belenéz, mint emlékezet,
mely testében hordja az éveket,
s tűnődve megremeg, aztán toronyiránt
a csigás berekbe omlós barázdát szánt.

 

 

 

Betyárének*

Hejj gatyák és szűrök!
Fokosok és balták,
mikor kelmeteket
még betyárok hordták.
Itt lógtok sorjában
a falra szegezve.
De hol van a legény,
aki azt viselte?
Keményre vasalva,
mint a kalodába
őrizi ruhátok
a vármegyeháza.
Még a ritka erdő
csak benéz a dombról,
de híretek már csak
szívemben dorombol.
Pásztorkés rovásán,
egy-két sárga lapon…
Kopik, egyre ritkul
már a magyar Bakony.
Mint liba, teknőben
tisztára koppasztva,
nem repül föl, hogyha
szütyőben a tolla.
Drávától Bakonyig
se csárda, se erdő.
Tisztára kaszálta
ez a száz esztendő.

 

 

 

1867 a pusztán*

Erdő alatt állt a csárda.
Szilaj-pásztorok tanyája.
Pipagyújtó tisztes neve.
Ismerte jól a fél megye.
Mint a pusztán sátor körül
a nomád nép, akképpen gyűlt,
úgy tanyázott ide körbe,
lovon, gyalog seregelve
a sok kanász, juhász, gulyás
s velük együtt birka, bogrács.
Mint az urak vármegyére,
úgy jöttek szabad-gyűlésre.
Középen a Pipagyújtó
füstölt, mint a tanácsosztó
öreg kondás, a had feje,
ezernyolcszázhatvanhétbe.
Így mesélte öregapám,
aki sokat járt a pusztán
szekerezve… Így került be
az igazi parlamentbe.
Kupolája volt a mennybolt.
Nyárfa állta az oszlopsort.
Csárdaküszöbnek eleje
volt a pásztorgyűlés helye.
Mint Pusztaszer idejébe
egy vér csordult egy edénybe,
akképpen a beszéd és had
összegyűlt a mennybolt alatt.
Pipagyújtó csárda körül
vagy száz szutykos pipa füstölt.
Száruk mellől magyar beszéd
feszítette az eget szét.
A megyére, majd a grófra
rádörrentett, mint a puska
egy kanásznak ostorhegye,
szinte szikrázott a keze.
Föllángolt a Pipagyújtó.
Vörös vért sercent a hordó.
A bográcsban, mint pokolba…
Fortyogott a népnek gondja.
Pedig ott állt – intő példa –
csárdánál az akasztófa.
Kanász volt, de katonának
fogták… hát beállt betyárnak,
urak ellen! – Föl is húzták. –
Fája alatt a furulyák
most azért is… És a csizmák
a zöld gyepet égig vágják.
Csattog a len-gatyák széle.
Villan fokos, balta éle,
csakúgy repít, zeng a duda,
recegteti a citora.
Így járta ez hatvanhétbe.
Öregapám így mesélte.
Összegyűltek és vasárnap
szinte rengették a tájat.
Belerengett ez az ország.
Mint a hajó, de vitorlát
nem húztak az árbocfára.
Állt az ország délibábba.

 

 

 

Két hattyú-szárny*

Liliom közt állt a malom.
Sárga fala, mint a méz,
úgy ragyogott a patakon.
Sokszor néztem és idéztem.
Velem járt és dünnyögött
zöldhamvas bükkfák között.
Kripta állt e szál-erdőbe
a sárga malom fölött.
Karcsú jón oszlopok körbe
karikáztak, mosolyogtak.
Dünnyögött a kis malom
liliomos patakon.
Nem is egy nap, míg hevertem,
néztem a porló magot,
mint a szellem a berekben,
szállt a búza fehér lisztje
s tűnődtem a csontokon,
heverve e dombokon.
Őrölt a domb és a malom.
Mosolygott a kripta fent.
Homlokán, mint kék liliom
fénylett az ég. S ahogy néztem,
fölemelt két hattyú-szárny
s szálltam, mint a könnyű árny.

 

 

 

Csengő*

Nem törődtek zimankós idővel.
Vásárra jártak szánon, csengővel.
Vasalt ládákba posztót és ruhát!
Járták a zajos vásárok sorát.
Karikán balta… Szíjjon a csengő…
Erdőn és berken szálltak, mint felhő.
Szórták a füttyöt és jeges havat,
ahogy egy-egy csárda hátramaradt.
Így jártak nemrég öregapámék.
Javában állt a császár-világ még.
Betyár, pásztor, polgár, pandúrkáplár
találkozó volt akkor a vásár.
Szűrszabók, nyergesek, csizmadiák
sátra mögött szép kormos bikák,
s a parolák, mint egy kis ágyú.
Pecsenyeillat lacikonyháról.
Azóta már se szaga, se hamva.
Csak egy csengő maradt a subladba.
Ollójuk kettős, ezüstös szárnya,
mint elmaradt kócsag áll a tájba.
De ez a csengő apám kezébe
megszólalt minden karácsony éjre.
Hajdan mi hárman… Most az unokák,
azt a csengőt, most is azt hallgatják.
Ők az angyalt… Én meg őket látom,
birkabőrben csilingelő szánon.
Felém hozza s a fenyőfa illat
fölemel, hogy tüdőm beleszippant.

 

 

 

Mit apám tanított*

Nevelt vagy tízezer fiút
és mindig tiszta lánggal.
Örökké ellenzéki volt.
Nem alkudott meg a királlyal.
Nem engedett a negyvennyolcból.
Tízezret eképpen nevelt.
Szava kiszállt az iskolából.
Falun, pusztán életrekelt.
S lett tízezer édes fia,
– így szólított, ez volt szava, –
kit mind a szabadságra
oktatott tüzes akarata.
A történelemből vadul
ezt a szót ragadta ki.
– Ember csak véle lesz a nép! –
Ezt szokta tanítani.
Így ötven év alatt maga
verbuvált egész hadat.
Foktól-Fokig ez harsogott
toborzó zászlói alatt.
És mosolygott… tudta jól,
nincs ki legyőzze seregét.
Győzhetetlen, mert szívébe
véste, mit kíván a nép!
És egyszer sem hívta össze.
Még inkább küldte szerteszét.
Veretlen az a had, amely
szétmenve gyűjti erejét.
Mosolygott… tudta, ellene
nem termett fegyver és vezér…
Tízezer szerszám, majd család,
szinte már kisebb néppel felér.
Mint várról-hullt vezér,
úgy vesztette életét.
S faláról ma, hogy körülnézek,
tudom, apám nem hiába élt.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]