Hogy hittem én^*

Mindenki szorgos és aszal. A szilvafára úgy ügyel a nénike, mint hű kuvasz. Szemében éber fény tüze. Szidja a hangyát, kukacot és sebtiben ugrik, hajol, ha néha egy vidám madár lerúg egy szilvát valahol. A kis edények nagy kora üvölt a falun, városon. Az éhség tüzes angyala serkentve áll az asztalon. Az ég sem hallott még ilyent. Tyúkért, libáért száll a szó s beteg gidáért könyörög az esti csendes harangszó. A szegénység becsülete, mint bicsaklott láb, úgy dagad. Nem olyan szégyen már a nincs a nagy-portás tetők alatt. A tóra jár a hentes is. Fehér húst mér a lápi rét. Fészket kutat a nád között a felserkent szegény vidék. S az ember mégse közelebb, egymástól távolabbra jut. Jánost most csapja be a Pál: – Nem arra visz, komám, az út. Amarra, ott a fűz felé. Ott fészkel ám a sok kacsa… – Hazugra rántja a szavát a nagy család üres hasa… Egykor de másképp hittem én a szegénység derűs honát. Bizony másképp mesélte ezt Ferenc páter, a szent barát. S hogy hittem én a büszke tant! És hirdettem, hogy általa a földre jön a hamvas ég. Fölénk hajol, mint szilvafa. Ma már tudom, az angyal fönt s a földön csak ember lakik. A kettő közt nagy óceán s kevés hozzá a kis ladik.