Való és ábránd^*

Minékünk nem volt gyarmatunk. Hazánk is alig. Ámde vármegyénk   elérte mind a kék eget s a hon helyett ölelt egy vad vidék.   Az öntudat kanászi volt. Mit más bejárt, mi álmodtuk csupán.   Csacsin kocogtunk hegyesen a nagy hajók bölcs vásznai után.   Egy hajdúbot, vagy díszsüveg nagyobb volt nálunk, mint az öt világ.   Lenéztünk tengert és zsidót s nyafogva ettük meg a datolyát.   Ültünk kopott szobák ölén. Dicsértük azt, ki húsz fürjet lelőtt:   – Derék fiú, ily óriás munkát ki látott kora délelőtt? –   Ki már megúnva önmagát, más néphez mérte sorsunk és agyát,   füstölve így szóltunk neki: – Hagyjuk pajtás a filozófiát.   Nem volt minékünk gyarmatunk. Hazánk is alig, ámde vármegyénk   vagy hatvanhárom kiskirály tündöklő hírét hordta szerteszét.   És volt egünk. Külön egünk! De alig volt pár igaz ideánk.   Még jó, hogy voltak angyalok, kik hárfadallal vigyáztak reánk.   A jók s a nép lesték e dalt. Szívükben tágult, nőtt egy szebb világ.   Harminc pásztor, harminc huszár hozta és vállukon hajlott az ág.   Hozták akár a baldahint. Alatta szentség volt a becsület   és virradt minden emberarc, mint nap, ha kél, s lapult a szürkület.