Országúton^*

1 A kastély áll még odafönt. Előtte bukszus és platán. Mint sárga ó-arany ragyog a nap cirádás homlokán. Alatta, lent a nagy falu ezer kéménnyel gőzölög, s kínjában most idézgeti népe a tűnő örömöt. S a kín, mint handzsár vashegye a múltat egyre bontja és alóla újra kél a múlt, az átöröklött szenvedés. Várárkok pállott mocsara s a sok nyomor izzadt bűze orrunkba, torkunkba ragad, mint kádra rossz bor seprűje. Mint csörgőtalpú, tank-motor, úgy gázol rajtunk át a hét. Egy jó napért eladnánk már az életünk szebbik felét.   2 Hej! fonyódi vár, emeld föl berekbe-hullt öreg fejed! Nézzed végig e nagy futást, kiűzött, bugyros népedet. A fűzfák közt anyám szalad. Karján kosár. Kezében bot. Amott a pék, pap és a ló mellé van, ki üszőt fogott. Mint gólyafészek téli fán, olyan üres már a falu s a nádból ősi ösztönök titkát ringatja ki a háború.   3 Hej-haj! fonyódi vár, szobám olyan üres, hogy bátran vehetem hasonlatnak hozzád hazám, szegény, ki sorsod útját keresem. Tört ajtó és csupasz falak. Amott egy félig-telt, szennyes pohár. Bár méreg lenne benne most, most oly vígan fölhajtanám. A tűzhely szétvert vascsikó. A szent láng innen hova vándorolt? Véres padlónkra fú a hó s mint mérges fű, gyökért ereszt a folt. Gyökért ereszt és szívemet a vad burján tüskéje elfedi és minden dobbanás megett tövét új vércseppel öntözgeti.   4 Hej! fonyódi hegy, széles berek, van-e még neked rejteked? Tatárvár, szállás és a sok sziget ott ring-e még a láp felett? Mint hajdanán, fogadd be néped bivalyfullasztó, barna láp. Csikásztanyáid zsúpjai alatt elülni készül a család. Elülni készül, jaj! de most hová? Jégsíptól zeng a nádsövény s a téli szél, mint haltépő madár ott őrjöng cirmos üstökén.