Magyarok^*

Vidám hegedű szól a fák alatt   és hallgatja a sok legény. Arcukat jóságosra keni át   a csendes vasárnapi fény. Tanyák, lovak és apró gyermekek   forognak bús szemük előtt s a gépek oldalán ragyogni látják   a messzi, csordás legelőt. Bent bőg a rádió s a bamba drót   parancsra vár, míg idekint édes, dohányos álmokat pödörnek,   feledve minden földi kínt. Így füstölögnek és ekképp mulatnak   a feszes szolgálat alatt, idézgetvén a lányok derekát   s a trágyagőzös falvakat. Csak üldögélnek tehetetlenül   s mint foszló, meleg gombolyag, a földjeik felé úgy omlik róluk   a tisztafodrú gondolat. Szemükben tág ugar, beteg csikó,   aztán langyos patak terül. Tudják, a földön kint rohad a krumpli,   mint átlőtt test, ha földre dűl. A minden-mindegy arcukon legel, de   mint zsarnok gépben a kerék és kar, úgy ugranak, ha bőg a jel   s értük könnyez a szép vidék… Az erdők, fák s a vakoló-homok   siratja jó, dolgos kezük, amint a szántón hajrázva rohan   szép barnaképű ezredük.