Egy alkalmi népvezérre^*

– Mentsük a hont? – hát vedd botod! Ismerd meg úgy, mint abroszod, melyet eléd terít anyád, takarva házad asztalát. De jól vigyázz, mert útjaink a sárba süppesztnek nyakig. Még jó, ha szájadig nem ér a szenny, te fölkent népvezér. Mert kávé mellől könnyű ám borongani a dúlt hazán. De jer, hogy fulladjon szavad, s hevítse igaz indulat. A trágyadomb eléri, nézd, a dőlt kút kristályos vizét. Szemérmedet nem rejti el, ha bújsz, a tákolt nádlepel. Az ég is rajtad mosolyog, a tető oly ritkán fonott. Ez csak házvég, de add kezed! Ismerd meg végre népedet. És lépj konyhája gőzibe, hol rongyát, étkét főzi be. A gőz s a bűz fonnyadt egét itasd szívedbe, mint igét. S ha szólsz, mint vad apostolok, úgy ostorozd végig honod dicső törvényhozóit és szavad aprítson, mint a kés. Mert nem törvény, de tett kell már, mint gát ha törni kész az ár. Eképp segítsen – nem szavad – szíved, kezed, ha van szabad!