Vízparti kínlódás

A Rókarántó sűrű fényben ül és szép neve mögött a kép a hőségtől nagy fáradtan elül s a dombok árnyékába lép. A fák, az öblök, pincék alszanak, szétrezdül minden ép keret. Szőlőre is lusták a darazsak. Vibrál a földi szerkezet. Nagy kék kemence most az égi gömb. Szikrázó szalma bent a nád. A felhők füstként úsznak odafönt és árnyékuk, mint pernye száll. A nád között kínlódom egyre s kérdem: Szerencse, mért kerülsz? Napszárnyú ponty, tüskés sügérke, mely tündér óv, hogy horgom elkerüld? A kék csigák vagy nádak szelleme, kik itt köröttem lengenek?… Oly árva, lám, a földnek embere, mint akit kútba ejtenek! Ragyogó fényben is sötét falak és titkok kriptájában ül. Nem érti a rügyet, a fát, halat s fölötte sóvár csillag hegedül … Tollam, úgy leng a zöld habon, akár kis felhő méretlen egen s amíg izzasztva ver a tűzmadár, rémült borsódzás jár a testemen. Szemében és agyában bízhat-e? S mit ér a lét, ha semmit meg nem ért? A sok vonzás varázs-hegye űzi s a hit pótol a semmiért? A testek és a lelkek álmait, a csillagszárnyú távolok zúgó honát ki nyitja ki? S nagy ég, szívünkben ki dobog?… Honnan, hová? – s a szürke értelem – oly néma, mint e nád öle, hol reggel óta a halat lesem a tó és szívem csöndjibe. Hiába fortély és a jó zsineg. Hiába épp a böjti nap. Fullasztó súlya nyom a semminek, mit horgomra a víz tündére csalt… Nem lesz ebéd!… Hát verj csak napsugár! Ragyogd át minden porcikám! Fényed hadd gyűjtsem, mint a tág határ szedi az égnek áramát. A lámpa tán majd élesen kigyúl, mint jelző fény fehér hajón, mikor pálmás és messze útra fut merész vágyaktól biztatón…