A tücsök és a kovács^*

Az asszony kint ült és vidáman épp pontyot pikkelyezgetett. Szívében tán gyöngyházszín álom derűje reszketett,   akár a gazdag tó, a nagy anya és szólt a kis tücsök, az alkony angyala: – Nézzél fel néném. Itt megy ő, ki oly sudár, mint a fenyő és anélkül, hogy fejét lehajtaná, befér a műhelyünk alá…   A kormos nagy kovács letette pintjét. A vályúhoz szaladt és kérte ingét. És sejti jól, hogy itt a vendég, aki az üllőknek felel s a görbe, vén tőkék alatt a mézzel áttelel.   A tó a hegytől elvált. A hegy kitárta szárnyát s mint nagy, kékszárnyú lepke leült a csillagfényű kertbe.