Fakutyán, fényben

Egy gitárnyakú, nagy barát repült a malmos völgyön át, mezítlen lábbal, hosszú karral. Olyan volt, mint kopasztott angyal. A dermedt láb aranyló bolyhai csillogtak, mint a kis-kacsák pihétől sárga könnyű tollai. S kezében volt a száraz ág, amelyre mint a vadgalamb leszállhatott – ha kedve hozta volna –, de ő csak szállt az égi porba. A nagy kerék alatt a molnár a pengő égre bámult. Szeme kiállt a koponyából. Piros száján a mosolya világított, akár a réten a sás szokott a nádból, mikor a könnyű nyárfacsónak kendert szállít a békés tónak… Lángolt a rendház méhese s a fényes jégcsapokra szállt tizenkét zümmögő család. A kis patak eloldta íjját, megeredt s a kéklő nagy garat őrölni kezdte lassan a havat. A jégen át siklottam épp borért… Ilyen volt s az volt ám a tél! – Ki látott engem? – Se föld, se víz alattam. Akár a fény, akként suhantam.