Egy költő kőasztalánál

Üres a kő. Nézd, rajta semmi nyom… Köre fáradtan önrévébe fut. Asztalt mintáz… És hallgat a torony… Hogy merre jár, nem jelzi semmi nyom. Elengedte küszöb, tető s az ágy. Korsója még locsog, de csak badar mesét s így egyre nő a nagy talány s még jobban ködbe vész a messzi part… Hálátlan tárgyak és csigás kövek, ti is temetni tudtok csak csupán? Hát hol a jel s a borsodzó szöveg, mely elrepít a nagy titok után? Mondd, merre leng tündöklő szelleme? Mutasd meg lomb a bimbózó kaput, honnan szárnyalva zúg a nagy zene… Vagy síron át visz oda csak az út? Fürtös csigákkal alvó szürke hát, évmilliókat rejtő vak köved mikor zengi a nagy titok dalát, megzengetvén a csigás kürtöket? És hol a bérc, amely kihirdeti – miként az angyal teszi egykoron –, hogy még véresen lássuk meg színét a honnak, mely túlnőtt a csontokon… Vagy így jobb tán? Kövek, tárgyak között lapulni vakon, mint a kőbogár?… A nagy titok páncélba öltözött! Nyakunkba ült s mellünkre lóg a zár.