Tompa kín

Pókos teremben, por között rendezgetem a könyveket. Mint sivatag fáradt vándorát egy sárga szellemkéz vezet. Jobbját kinyújtja olykor és ragyogni kezd a délibáb, tűnt városoknak, isteneknek keverve forró mosolyát. Amott, mint tigris-villanás futása nádak rácsain, suhanva száll egy ismerős s szívemben tompa kín rezdít szét őszi bánatot, amit csak foglyok értenek a holddal-szőtt deres vasak sakktáblás síkjai megett. Ódon falak és néma rab. Lágyan szitál a szürke por. Kék forrás csorba oszlopán kísért a ködszárnyú szobor.