A temetődombról^*

Boldog, akit a fű benő, susog, zümmög a temető. Itt szívom el ebéd után a holtak közt piros pipám. A semfű-semfák és fenyők körülülnek, akár a nők, akik oly jók s kíváncsiak a költőkre, mit mondanak. Itt gyűl össze minden titok, amit a falunk ringatott. Minek hát kocsma és kovács? Tisztább itt minden vallomás. Ki érti ezt, az tudja jól, a néma száj mily szebben szól, s hogy szem lehúnyva messzebb lát… Itt hallgatom hát a halált. Mint vén csősz, akként guggol itt. Lesi a világ dolgait: a felhőket, a kis nyulat, az erdőt és harangokat. Szemében a földi jelek igazabb arcot öltenek. Levetve sallangos díszük, tisztán mutatják lényegük. Itt látom, milyen a világ. Gyökér-penész a fürtös ág, s hogy ülledt sár a tó vize és senkinek sincs semmije. Mint hajlott, korhadó hidak, a formák szertebomlanak s a kék űr lázas tégelyén kő és ideg pernyéje ég. Háromszáz horpadt sírhalom dalába szétomlik dalom s mint szürkehamvas esti köd velük repül a fák fölött.