Mint a patkót

Lassan benőtt már a fejem lágya, mégsem szoktam bele a világba. Mint a patkót a fürge kovácsok, hajlítanak hegyesujjú lángok. Pedig lassan ismerem az alkonyt. Hegyeink közt a csendes visszhangot. Elcsípem a halat paprikásnak és barátja vagyok a kovácsnak. Az utamba mégis miért álltok ti vulkáni, bazaltszín virágok? Hegyek, kazlak és sokszálú völgyek sűrű hálót mért szőttök köröttem? Csősz szeretnék lenni, ki őrködik. Termő fák közt, ki szabadon lakik. De ti, körbe, csak reám vigyáztok. Oly rab vagyok, akár a királyok. Tavas alkony, jó hal és éles kés, ülj szívemre lágyfészkű pihenés. Karcsú akác, ágad égig szalad. Ringasd el tüzes madaradat.