Aesculap^*

A dombtetőn kinyílt a hársfa. A fény édes hullámon lovagol és fürdik, mint arany teába ezüst kanál a kerti asztalon. Szütyőim oldalamra kötve szedem a rétek orvosságait. Gondolva téli, nagy ködökre morzsolgatom a sárga kankalint. Kamilla, bodza és a többiek, kik mint a szentek állnak gaz között, szégyellve rejtik, ami földi, ám glóriájuk nyújtják s tompa-zöld, tört menták bódító csodája ujjam begyén leng, trópusi madár. Illattól lusta, lomha szárnya ragyogva fénylik, mint e koranyár. Ezüst porokban, illatokban könyékig fürdik dúskáló kezem, Gyógyszertár cseng minden bokorban. Suhogva száll az égi kék selyem s a völgyi, apró városokba az emlékektől fülledt kis szobák kimosdanak vidám kutakba és fénylenek, mint tiszta patikák. Fölöttük hófehér szakállal egy istentorzó gyűri mosolyát. A búzaföldről égre szárnyalt s ezüst homlokkal néz le Aesculap.