A vén bodzafa emlékeiből

Dőlt présház fülledt öblibe tanyát ütött a bodzafa. Falát kék árnnyal önti be,   s a rácsos ablakon   virága kihajol a forró szőlők csöndjibe. Kinéz az útra álmatag, mint sárga-zöld emlékezés, s a szárazágú fák alatt   a porladó jelek,   mint szürke tengerek, bogárzó szárnnyal zsonganak. Kilöttyent óborok íze, mint kristály épít új csodát a mentás udvar csöndjibe   s a rózsás, víg szirén   a lencsés víz színén dalol a dőlt kút kürtjibe. Bólog reá a bodzafa. Sugárzó gyöngyökkel tele darázstól szőkülő haja.   Kinéz az út elé.   A kék hegyek felé. Ezüstös vízre hajlana. Kagylószín tóra, mint a nád… Helyette hát emlékezés vizébe szórja mosolyát.   Midőn a gazda még   hűs bokrához betért és sátra közt enyhet talált. Hej, lombom közt rigó lakott s dalolva, mint a jó cseléd, őriztem én e kis lakot,   a nádzsuppos tetőt,   mely íme már bedőlt, s szuvas vázától roskadok. Nem volt ez hajdan így… Bizony… Nótázva jött a pap, a lány. A sárgafényű lampion,   mint rét fölött a hold,   az új-musttal dalolt. Így volt ez hajdanán bizony. A szirti omladék közül – mint partokon a kis lilék – az esttel víg tündér röpült   és itt aludt, ahol   virágom kihajol, a tükrös ablakon belül. Ma már a hírét én tudom, az én gazdám ki volt szegény. Ott ballag rég a nagy úton   de néha visszaint.   Rámhagyta kulcsait. Gyökérhálómban ringatom… De hogyha jőne még idő s netán egy kedves unoka aszott bokromhoz visszajő,   kezébe átadom.   Szobáját itt hagyom. De hol van az a szép idő?