A néma hegedűs^*

Kék domb ölén, a ház alatt, hol páfrány nő és gyík szalad, én jól tudom, ő ott lakik, hallgattam sokszor hajnalig. Hol szűz a völgy és mély a hűs, ott zeng a néma hegedűs. Se nem tücsök, se nem cigány, se árván esdő csalogány, és mégis zeng, s ha titka száll, favágó, béres is megáll s ragyogni kezd a domb öle a szárnyaló dal csöndjibe. Kigyúl a völgy, a rét s a sok kéreggel álcázott dolog belülről fénylik, mint burok, melyekben lelkes húr zokog. És zeng a néma dal szava: – Trillárom hej! Huj, trallala! – És Julcsa néni, mint gida táncolni kezd, mint lakziba. Szemében édes fény színe és újra piros a szíve, úgy térül-fordul és ragyog, mint nyírfák közt az angyalok. Kedvünk akár a mai hó! S a konyhánk, mint ezüst kohó dorombol és a lenge füst rőzsénkből égetett ezüst. Ily dalt még nem hallottam én e táncoló, kies megyén. Ámulja is a berki nép és egyre jobban ég az ég. A nádast, mint arany-sípot megihleti a zöld titok s rügyezni kezd a pásztorok kezében is a holt dorong. A formák és a tág színek, mint hárfák, kürtök zengenek s a csősz csak áll a rom alatt, mely Szent Jakabnál megmaradt. S a vén kolostor dőlt falán átfénylik rozsdán és mohán az áhítat s a szent király ott térdel, bársony zsámolyán, s szívéből zeng a kék-derűs mély völgyből szóló hegedűs. A földnek élő részei, kis elrejtett zenészei, a gyökerek és a magok dalolnak, mint az angyalok! A holt föld rajtuk zengi át, el nem múló örök dalát. A fákon át s a lombokon, mint hangszeren át, úgy oson az átlényegült föld dala, a csírák égő hajnala. Ez fénylik itt a völgy ölén, s a táncoló kies megyén a tó felé, mint körmenet, virágzó zászlók lengenek. És száll a néma dal szava: – Trillárom hej! Hujj, trallala! – s a formák és a tág színek, mint hárfák, kürtök zengenek…