Ismeretlen költő emlékére¹

Katinka várt. A hófuvásból alig látszott a szán, a ló. Sötétkék este ült a fákon és mindent eltakart a hó. Az erdő s út mentén az ágak jeleztek még csak valamit. Mentünk, mint nagy Szibériában, s a szél így vitte szavait: – Elviszlek most, hol hajdanában ezüstöt nyílt az orgona… A Hold mosolygott és a Lantról ránk cseppent égi mosolya. – De épp ahol a csárda guggolt, a vén kocsis megállt, nyögött: – Kisasszony, elveszett az út. – És ő szólt: – Ott fut a fák fölött. – Egy lámpa villant és a fákon szikrát dobált a hattyú-fém, mit törzsükre a tél kovácsolt s égtek, mint gyertyák nagymisén. És bent is voltunk már a házban, hol déd- és ükapánk lakott. A szárazlombú vén családfa védte a betört ablakot. Kis házak és nagy angolkertek lógtak sorba az ó falon, s a jó forraltbor, téli hurka már gőzölgött az asztalon. S ki még e tájon sose jártam, kis Zsófi néném úgy mesélt, hogy napnál szebben láttam mindent, s a régmult élet újrakélt. És Antal bácsi kézenfogva – mert ott kívül nagy este volt –, Phaedrusról kezdte a meséjét, kit hajdan versbe fordított. – A könyv is itt van… Lásd, magyarra én szedtem tiszta sorait. – Szerényen, mint a régi költők, a vén ládához odavitt… Alig vártam a jégbemártott diók fölött az új napot. Mint kismalacot csalogattam, amíg a dombra ballagott. Most itt a táj, hol rózsafényben tíz ember tartott száz cigányt! Havas fenyők közt lent a völgyben tíz ház kéménye muzsikált. Fölöttünk tépett varjúháló. Előttünk dölt rács és kapú és bent a híres szakácskönyvet lapozgatta az éhes bú. Irén néni, a tünde hattyú, szép kép csupán s ezüst keret. Elszállt szegény… Nagy háza szétdőlt, elhullatva a földeket. A fél megye hordozta tőle, mi kincs onnan előkerült. Csupán egy cselló maradt itthon a falujában egyedül. És néha csendes tavasz-este, mint lágyan zúgó orgona, ott lent a völgyi Béka-várban zümmögni kezd egy vén szoba. Egy görbe szilfa áll fölötte. Virágzik kint a krumpli, mák. S a vén cselló zümmög a csendben s körülállják az unokák. Vigyázva, nehogy Antal bácsi, ki visszajött, mérges legyen és abbahagyja szép meséjét, hol átlép épp a tengeren, hová mindenki elmegy egyszer! Ragyog a sok gyerek szíve, mert Anna néni a konyhából rétest hoz mese végire. S amint ott áll a Hold s a Lant közt, kigyúl a régholtak szeme. A nagy család mind újra éled, ráismervén a tepsire. A vén házak mohos tetőin fénylik a kémények sora és kint a hűvös kripták táján ezüstöt nyit az orgona.