Egy kikötésre használt fűzfánál^*

1 Nem volt a kezében ragyogó dárda, a hajók mégis csak jártak alája. Itt állt, ahol e nádfedelű malom vizet lapozgat a berki patakon. Gergely is mesélte, az öreg halász: – A lápon erre állt minden csónakorr. – Szent volt ez a fűzfa, mint szentelt kalász, mint Attikában az Athenae szobor. Aki a hegybe jött, kikötője volt. Hordókra, hajókra subásan hajolt. Törzsében szigony ült. Ágán meg háló. A nád fölött állt, mint kerek kaszáló…   2 E képeket miért idézgetem?   Ne kérdezd hűvös értelem! Bolyongok kagylófényű vízeken,   izzítva zsongó idegem. Mint tölgyvödör, mit égbe, vízbe márt   a zengő kar fényes íve, akként merem az elsüllyedt határt,   mit rejt a szittyók sűrűje.   3 Itt állt a kút… Ma már tudom. A hegylakók mind idejártak. Csacsik jöttek a zöld úton, vizet hordva a kis tanyáknak. – Szamár-út. – Így hívja a nép. Hűs árnyán magam mendegélek, s kitárul lassan a vidék, mint telt határ a csősz szemének. Visznek a szentelt állatok… Hátuk még most is, mintha ringna. Egy messzi hegyre gondolok, talán a felhős, szép Olympra.   4 De hol a vén akol s a birkák nyája?   E tüskés gyapjuktól ragyog? A nagy juhász helyett a lenge holdfény   a fák közt némán andalog. Ó, hajdanán, de más volt, őszelőbe,   midőn a vasbogrács előtt a pásztorok, a csőszök és a gazdák   együtt főzték a birkafőt. Az újmust édes szénsava belengte   a nádas émelygő szagát. És csónakján a zöldlidércű tündér   tüzükre bámult és megállt.   5 Elitta már a láp emléküket. De visszajárnak ők, a régiek. Eloldja láncait a karcsú hegy, ki hajdanán volt tündöklő sziget. Mint ingólápon köztük lengek én. Minden csillagszem fényes dárdavég, s mint hajdanán a jó görög hajóst, kísért e messze-vándorolt vidék. Athenae fényes lándzsája kísért. Az eltűnt táj s egy örök arc íve, amely a tünde, égi honba leng s hunyó csillaggal lüktet a szíve.