Vizen

A part már messze van mögöttem. Remeg szép rózsapárás ködben… Hozzátapad a láthatárhoz s a végtelen forró körében libeg, mint kék szalag a szélben. Hasad a víznek sűrű fodra. Szétfejtem apró zöld bokrokra. Tüdőmet, izmomat kísértem, s tán téged is, nagy égi-őröm, amint e vízzel így vesződöm. Úszom a roppant zöld elemben, mely hat földet ringat kezedben, és életem tehozzád tágul, hozzád, ki lényeg és a kezdet, ki a semmiből kiemelted. Mint szép, zöld sejtnek barna magja, úgy fekszem ép a sűrű habba és hallgatom, mit zúg a mélység. Csigák, források szűz dalával, így játszom én a kék halállal. Tanít az ős elem. Mellemre rádől a mennyek szerkezetje s az ég és víz között a testem fürösztöm, míg remeg a nyárvég, mint lüktető, tüzes halánték. Bölcs menny a tornyaidat nézem, mint lengnek felhők özönében. De rám se intsz. Harangod hallgat, s bár titkod egy sirály leírja, de hol rajzának kulcsa, hídja? Fekszem. Kezem az égre tárva. Vízből nézek a lég tavára s köröttem senki mérföldekre. Szívem borzong, derül a lelkem, hogy hűs ezüst kezedben fekszem, s mint az, kit elbűvölt a kobra, lesek hatalmas homlokodra. Szemöldököd tündöklő felhők, és a mindentudás alatta sugárzik, bölcs szemednek napja. Itt lenne jó heverni folyton, csillogva tündér-vízi-bolton, hol szívünket nagy példa inti, s a hűvös mély, zengő magasság ezüst angyalként elragadják. Feledni kéne földet, testet! Kettősabroncsú börtönünket. A tájat, bort, búzát, a bendőt, s fénylő húrod dalán remegve, csak nézni nyugtató szemedbe. Egy színed lassan válogatva, tán nyílna titkaid alakja, s az égi táj kies világa üdén, mint váratlan ajándék ragyogna föl mint égi szándék. Ki gondol már a messze földre? Csak fekszem gyöngyház cseppjeidbe, mint kis sziget tenger vizében. A tünde fény és habok árja dalol, mint Szent Dávid gitárja… A tücskös nádas lobogója fölöttem leng a vándor gólya. Nagy messzi tornyok, amott nyárfák és ő lobog, libeg az égen. Úszik velem együtt serényen. Lábujjnál, kis kápolna gyáván remeg az ég és föld határán. Meg kéne csendben simogatni s szívemre tenni, mint e méhet, mely sárga lábbal tóra tévedt. És szólani: e fény hatalma szétárad földre és a habra. Ne féljetek, az égi kasban már vár a méz s a sárga szalma, édes, mint jó istállók alma… Tüdőm, karom már egyre fárad. Gyantás sötét lepi a fákat, és mégis csak feküdni itt jó, e hűs halál vizes ölében, a nagy tó ékes közepében. Hát barna éj, ne küldd a holdat! Ne tárd ki földi útjainkat! Az egy utat lesem szívemben, s míg szúr a víz meszes hinárja, szárán kinyit az ég virága.