Se ég, se föld

1944–1947

 

 

 

 

Vizen

A part már messze van mögöttem.
Remeg szép rózsapárás ködben…
Hozzátapad a láthatárhoz
s a végtelen forró körében
libeg, mint kék szalag a szélben.
Hasad a víznek sűrű fodra.
Szétfejtem apró zöld bokrokra.
Tüdőmet, izmomat kísértem,
s tán téged is, nagy égi-őröm,
amint e vízzel így vesződöm.
Úszom a roppant zöld elemben,
mely hat földet ringat kezedben,
és életem tehozzád tágul,
hozzád, ki lényeg és a kezdet,
ki a semmiből kiemelted.
Mint szép, zöld sejtnek barna magja,
úgy fekszem ép a sűrű habba
és hallgatom, mit zúg a mélység.
Csigák, források szűz dalával,
így játszom én a kék halállal.
Tanít az ős elem. Mellemre
rádől a mennyek szerkezetje
s az ég és víz között a testem
fürösztöm, míg remeg a nyárvég,
mint lüktető, tüzes halánték.
Bölcs menny a tornyaidat nézem,
mint lengnek felhők özönében.
De rám se intsz. Harangod hallgat,
s bár titkod egy sirály leírja,
de hol rajzának kulcsa, hídja?
Fekszem. Kezem az égre tárva.
Vízből nézek a lég tavára
s köröttem senki mérföldekre.
Szívem borzong, derül a lelkem,
hogy hűs ezüst kezedben fekszem,
s mint az, kit elbűvölt a kobra,
lesek hatalmas homlokodra.
Szemöldököd tündöklő felhők,
és a mindentudás alatta
sugárzik, bölcs szemednek napja.
Itt lenne jó heverni folyton,
csillogva tündér-vízi-bolton,
hol szívünket nagy példa inti,
s a hűvös mély, zengő magasság
ezüst angyalként elragadják.
Feledni kéne földet, testet!
Kettősabroncsú börtönünket.
A tájat, bort, búzát, a bendőt,
s fénylő húrod dalán remegve,
csak nézni nyugtató szemedbe.
Egy színed lassan válogatva,
tán nyílna titkaid alakja,
s az égi táj kies világa
üdén, mint váratlan ajándék
ragyogna föl mint égi szándék.
Ki gondol már a messze földre?
Csak fekszem gyöngyház cseppjeidbe,
mint kis sziget tenger vizében.
A tünde fény és habok árja
dalol, mint Szent Dávid gitárja…
A tücskös nádas lobogója
fölöttem leng a vándor gólya.
Nagy messzi tornyok, amott nyárfák
és ő lobog, libeg az égen.
Úszik velem együtt serényen.
Lábujjnál, kis kápolna gyáván
remeg az ég és föld határán.
Meg kéne csendben simogatni
s szívemre tenni, mint e méhet,
mely sárga lábbal tóra tévedt.
És szólani: e fény hatalma
szétárad földre és a habra.
Ne féljetek, az égi kasban
már vár a méz s a sárga szalma,
édes, mint jó istállók alma…
Tüdőm, karom már egyre fárad.
Gyantás sötét lepi a fákat,
és mégis csak feküdni itt jó,
e hűs halál vizes ölében,
a nagy tó ékes közepében.
Hát barna éj, ne küldd a holdat!
Ne tárd ki földi útjainkat!
Az egy utat lesem szívemben,
s míg szúr a víz meszes hinárja,
szárán kinyit az ég virága.

 

 

 

Egy kikötésre használt fűzfánál*

 

1

Nem volt a kezében ragyogó dárda,
a hajók mégis csak jártak alája.
Itt állt, ahol e nádfedelű malom
vizet lapozgat a berki patakon.
Gergely is mesélte, az öreg halász:
– A lápon erre állt minden csónakorr. –
Szent volt ez a fűzfa, mint szentelt kalász,
mint Attikában az Athenae szobor.
Aki a hegybe jött, kikötője volt.
Hordókra, hajókra subásan hajolt.
Törzsében szigony ült. Ágán meg háló.
A nád fölött állt, mint kerek kaszáló…
 

2

E képeket miért idézgetem?
 
Ne kérdezd hűvös értelem!
Bolyongok kagylófényű vízeken,
 
izzítva zsongó idegem.
Mint tölgyvödör, mit égbe, vízbe márt
 
a zengő kar fényes íve,
akként merem az elsüllyedt határt,
 
mit rejt a szittyók sűrűje.
 

3

Itt állt a kút… Ma már tudom.
A hegylakók mind idejártak.
Csacsik jöttek a zöld úton,
vizet hordva a kis tanyáknak.
– Szamár-út. – Így hívja a nép.
Hűs árnyán magam mendegélek,
s kitárul lassan a vidék,
mint telt határ a csősz szemének.
Visznek a szentelt állatok…
Hátuk még most is, mintha ringna.
Egy messzi hegyre gondolok,
talán a felhős, szép Olympra.
 

4

De hol a vén akol s a birkák nyája?
 
E tüskés gyapjuktól ragyog?
A nagy juhász helyett a lenge holdfény
 
a fák közt némán andalog.
Ó, hajdanán, de más volt, őszelőbe,
 
midőn a vasbogrács előtt
a pásztorok, a csőszök és a gazdák
 
együtt főzték a birkafőt.
Az újmust édes szénsava belengte
 
a nádas émelygő szagát.
És csónakján a zöldlidércű tündér
 
tüzükre bámult és megállt.
 

5

Elitta már a láp emléküket.
De visszajárnak ők, a régiek.
Eloldja láncait a karcsú hegy,
ki hajdanán volt tündöklő sziget.
Mint ingólápon köztük lengek én.
Minden csillagszem fényes dárdavég,
s mint hajdanán a jó görög hajóst,
kísért e messze-vándorolt vidék.
Athenae fényes lándzsája kísért.
Az eltűnt táj s egy örök arc íve,
amely a tünde, égi honba leng
s hunyó csillaggal lüktet a szíve.

 

 

 

Ismeretlen költő emlékére1

Katinka várt. A hófuvásból
alig látszott a szán, a ló.
Sötétkék este ült a fákon
és mindent eltakart a hó.
Az erdő s út mentén az ágak
jeleztek még csak valamit.
Mentünk, mint nagy Szibériában,
s a szél így vitte szavait:
– Elviszlek most, hol hajdanában
ezüstöt nyílt az orgona…
A Hold mosolygott és a Lantról
ránk cseppent égi mosolya. –
De épp ahol a csárda guggolt,
a vén kocsis megállt, nyögött:
– Kisasszony, elveszett az út. – És
ő szólt: – Ott fut a fák fölött. –
Egy lámpa villant és a fákon
szikrát dobált a hattyú-fém,
mit törzsükre a tél kovácsolt
s égtek, mint gyertyák nagymisén.
És bent is voltunk már a házban,
hol déd- és ükapánk lakott.
A szárazlombú vén családfa
védte a betört ablakot.
Kis házak és nagy angolkertek
lógtak sorba az ó falon,
s a jó forraltbor, téli hurka
már gőzölgött az asztalon.
S ki még e tájon sose jártam,
kis Zsófi néném úgy mesélt,
hogy napnál szebben láttam mindent,
s a régmult élet újrakélt.
És Antal bácsi kézenfogva
– mert ott kívül nagy este volt –,
Phaedrusról kezdte a meséjét,
kit hajdan versbe fordított.
– A könyv is itt van… Lásd, magyarra
én szedtem tiszta sorait. –
Szerényen, mint a régi költők,
a vén ládához odavitt…
Alig vártam a jégbemártott
diók fölött az új napot.
Mint kismalacot csalogattam,
amíg a dombra ballagott.
Most itt a táj, hol rózsafényben
tíz ember tartott száz cigányt!
Havas fenyők közt lent a völgyben
tíz ház kéménye muzsikált.
Fölöttünk tépett varjúháló.
Előttünk dölt rács és kapú
és bent a híres szakácskönyvet
lapozgatta az éhes bú.
Irén néni, a tünde hattyú,
szép kép csupán s ezüst keret.
Elszállt szegény… Nagy háza szétdőlt,
elhullatva a földeket.
A fél megye hordozta tőle,
mi kincs onnan előkerült.
Csupán egy cselló maradt itthon
a falujában egyedül.
És néha csendes tavasz-este,
mint lágyan zúgó orgona,
ott lent a völgyi Béka-várban
zümmögni kezd egy vén szoba.
Egy görbe szilfa áll fölötte.
Virágzik kint a krumpli, mák.
S a vén cselló zümmög a csendben
s körülállják az unokák.
Vigyázva, nehogy Antal bácsi,
ki visszajött, mérges legyen
és abbahagyja szép meséjét,
hol átlép épp a tengeren,
hová mindenki elmegy egyszer!
Ragyog a sok gyerek szíve,
mert Anna néni a konyhából
rétest hoz mese végire.
S amint ott áll a Hold s a Lant közt,
kigyúl a régholtak szeme.
A nagy család mind újra éled,
ráismervén a tepsire.
A vén házak mohos tetőin
fénylik a kémények sora
és kint a hűvös kripták táján
ezüstöt nyit az orgona.

 

 

 

A néma hegedűs*

Kék domb ölén, a ház alatt,
hol páfrány nő és gyík szalad,
én jól tudom, ő ott lakik,
hallgattam sokszor hajnalig.
Hol szűz a völgy és mély a hűs,
ott zeng a néma hegedűs.
Se nem tücsök, se nem cigány,
se árván esdő csalogány,
és mégis zeng, s ha titka száll,
favágó, béres is megáll
s ragyogni kezd a domb öle
a szárnyaló dal csöndjibe.
Kigyúl a völgy, a rét s a sok
kéreggel álcázott dolog
belülről fénylik, mint burok,
melyekben lelkes húr zokog.
És zeng a néma dal szava:
– Trillárom hej! Huj, trallala! –
És Julcsa néni, mint gida
táncolni kezd, mint lakziba.
Szemében édes fény színe
és újra piros a szíve,
úgy térül-fordul és ragyog,
mint nyírfák közt az angyalok.
Kedvünk akár a mai hó!
S a konyhánk, mint ezüst kohó
dorombol és a lenge füst
rőzsénkből égetett ezüst.
Ily dalt még nem hallottam én
e táncoló, kies megyén.
Ámulja is a berki nép
és egyre jobban ég az ég.
A nádast, mint arany-sípot
megihleti a zöld titok
s rügyezni kezd a pásztorok
kezében is a holt dorong.
A formák és a tág színek,
mint hárfák, kürtök zengenek
s a csősz csak áll a rom alatt,
mely Szent Jakabnál megmaradt.
S a vén kolostor dőlt falán
átfénylik rozsdán és mohán
az áhítat s a szent király
ott térdel, bársony zsámolyán,
s szívéből zeng a kék-derűs
mély völgyből szóló hegedűs.
A földnek élő részei,
kis elrejtett zenészei,
a gyökerek és a magok
dalolnak, mint az angyalok!
A holt föld rajtuk zengi át,
el nem múló örök dalát.
A fákon át s a lombokon,
mint hangszeren át, úgy oson
az átlényegült föld dala,
a csírák égő hajnala.
Ez fénylik itt a völgy ölén,
s a táncoló kies megyén
a tó felé, mint körmenet,
virágzó zászlók lengenek.
És száll a néma dal szava:
– Trillárom hej! Hujj, trallala! –
s a formák és a tág színek,
mint hárfák, kürtök zengenek…

 

 

 

A vén bodzafa emlékeiből

Dőlt présház fülledt öblibe
tanyát ütött a bodzafa.
Falát kék árnnyal önti be,
 
s a rácsos ablakon
 
virága kihajol
a forró szőlők csöndjibe.
Kinéz az útra álmatag,
mint sárga-zöld emlékezés,
s a szárazágú fák alatt
 
a porladó jelek,
 
mint szürke tengerek,
bogárzó szárnnyal zsonganak.
Kilöttyent óborok íze,
mint kristály épít új csodát
a mentás udvar csöndjibe
 
s a rózsás, víg szirén
 
a lencsés víz színén
dalol a dőlt kút kürtjibe.
Bólog reá a bodzafa.
Sugárzó gyöngyökkel tele
darázstól szőkülő haja.
 
Kinéz az út elé.
 
A kék hegyek felé.
Ezüstös vízre hajlana.
Kagylószín tóra, mint a nád…
Helyette hát emlékezés
vizébe szórja mosolyát.
 
Midőn a gazda még
 
hűs bokrához betért
és sátra közt enyhet talált.
Hej, lombom közt rigó lakott
s dalolva, mint a jó cseléd,
őriztem én e kis lakot,
 
a nádzsuppos tetőt,
 
mely íme már bedőlt,
s szuvas vázától roskadok.
Nem volt ez hajdan így… Bizony…
Nótázva jött a pap, a lány.
A sárgafényű lampion,
 
mint rét fölött a hold,
 
az új-musttal dalolt.
Így volt ez hajdanán bizony.
A szirti omladék közül
– mint partokon a kis lilék –
az esttel víg tündér röpült
 
és itt aludt, ahol
 
virágom kihajol,
a tükrös ablakon belül.
Ma már a hírét én tudom,
az én gazdám ki volt szegény.
Ott ballag rég a nagy úton
 
de néha visszaint.
 
Rámhagyta kulcsait.
Gyökérhálómban ringatom…
De hogyha jőne még idő
s netán egy kedves unoka
aszott bokromhoz visszajő,
 
kezébe átadom.
 
Szobáját itt hagyom.
De hol van az a szép idő?

 

 

 

Egy előkerült kártyapaklira*

Avas lapjaidon sárgul a vén idő.
Hej, te öreg kártya, honnan kerülsz elő?
Piros tavaszoddal tán az öregapám
verte vén teledet az idő asztalán?
Megrepedtél, törtél, mint a vén koponya,
melynek még mosolyog harminckét ép foga.
Piszkos lapjaidat a holt falu újja
hervadt fogásával most is koszorúzza.
Régtűnt boros esték meghitt csendessége
ragyog vagy száz éved foltos derűjébe.
A pásztor, madarász és a többi népek
nevetnek négy avas évszakod ködében.
Mint csaló cigánylány hunyorgó szemével
évődöm az idő forgó küllőjével.
Váltó ragyogása, mint lágy, indás keret
sorra villogatja a hamvas képeket.

 

 

 

Aesculap*

A dombtetőn kinyílt a hársfa.
A fény édes hullámon lovagol
és fürdik, mint arany teába
ezüst kanál a kerti asztalon.
Szütyőim oldalamra kötve
szedem a rétek orvosságait.
Gondolva téli, nagy ködökre
morzsolgatom a sárga kankalint.
Kamilla, bodza és a többiek,
kik mint a szentek állnak gaz között,
szégyellve rejtik, ami földi,
ám glóriájuk nyújtják s tompa-zöld,
tört menták bódító csodája
ujjam begyén leng, trópusi madár.
Illattól lusta, lomha szárnya
ragyogva fénylik, mint e koranyár.
Ezüst porokban, illatokban
könyékig fürdik dúskáló kezem,
Gyógyszertár cseng minden bokorban.
Suhogva száll az égi kék selyem
s a völgyi, apró városokba
az emlékektől fülledt kis szobák
kimosdanak vidám kutakba
és fénylenek, mint tiszta patikák.
Fölöttük hófehér szakállal
egy istentorzó gyűri mosolyát.
A búzaföldről égre szárnyalt
s ezüst homlokkal néz le Aesculap.

 

 

 

Mint a patkót

Lassan benőtt már a fejem lágya,
mégsem szoktam bele a világba.
Mint a patkót a fürge kovácsok,
hajlítanak hegyesujjú lángok.
Pedig lassan ismerem az alkonyt.
Hegyeink közt a csendes visszhangot.
Elcsípem a halat paprikásnak
és barátja vagyok a kovácsnak.
Az utamba mégis miért álltok
ti vulkáni, bazaltszín virágok?
Hegyek, kazlak és sokszálú völgyek
sűrű hálót mért szőttök köröttem?
Csősz szeretnék lenni, ki őrködik.
Termő fák közt, ki szabadon lakik.
De ti, körbe, csak reám vigyáztok.
Oly rab vagyok, akár a királyok.
Tavas alkony, jó hal és éles kés,
ülj szívemre lágyfészkű pihenés.
Karcsú akác, ágad égig szalad.
Ringasd el tüzes madaradat.

 

 

 

A temetődombról*

Boldog, akit a fű benő,
susog, zümmög a temető.
Itt szívom el ebéd után
a holtak közt piros pipám.
A semfű-semfák és fenyők
körülülnek, akár a nők,
akik oly jók s kíváncsiak
a költőkre, mit mondanak.
Itt gyűl össze minden titok,
amit a falunk ringatott.
Minek hát kocsma és kovács?
Tisztább itt minden vallomás.
Ki érti ezt, az tudja jól,
a néma száj mily szebben szól,
s hogy szem lehúnyva messzebb lát…
Itt hallgatom hát a halált.
Mint vén csősz, akként guggol itt.
Lesi a világ dolgait:
a felhőket, a kis nyulat,
az erdőt és harangokat.
Szemében a földi jelek
igazabb arcot öltenek.
Levetve sallangos díszük,
tisztán mutatják lényegük.
Itt látom, milyen a világ.
Gyökér-penész a fürtös ág,
s hogy ülledt sár a tó vize
és senkinek sincs semmije.
Mint hajlott, korhadó hidak,
a formák szertebomlanak
s a kék űr lázas tégelyén
kő és ideg pernyéje ég.
Háromszáz horpadt sírhalom
dalába szétomlik dalom
s mint szürkehamvas esti köd
velük repül a fák fölött.

 

 

 

Vihar előtt*

Láthatatlan műhelyekben,
melyeknek fény az oszlopuk
ikrás ezüstben fürdenek
a tarkaszárnyú kakaduk.
S midőn a hőség megreked
a száraz mandulák bogán,
villogva szöknek ők elő,
mint kék delej a szürke fán.
A füst leszáll a tó felé
és biztos rend szerint lapul
és gyűlni kezdnek a jelek.
A rét is lassan elfakul.
A vár lilára vál. Csipkés
fokán a gólyák tánca leng.
A hőség ingó áramán
az erdő kígyózva kereng.
És sorra hangot váltanak
a tornyok ércvirágai.
A láthatatlan szellemek
varázsát szinte hallani.
A földműves sietni kezd.
Halász a vízről partra köt.
Tűzszárnyú angyal villogat
a felhő-tölgyesek között.
A lába kagylókon ropog
a nádak érett zátonyán.
Kékcsőrű szárnyasok hada
süvöltve zeng a mandulán.

 

 

 

Sóhaj

Az ember megveszett.
Hát hozzátok futok,
mert a fák és erdők boldogok.
És boldogok az évszakok,
e szárnyas angyalok,
a testetlen jó alkotók…
Vegyetek társul engemet,
ki lassan rájövök,
jobb lenne elnyűni testemet
és mint a báb szárnyas lakója
szállni s keresni egy jobb hazát!
Nyissad ki Uram
egednek szirmos ajtaját.

 

 

 

Gyümölcsfáimhoz

Sűrű, fonódó ágbogok,
ti földből nőtt élő jelek,
ámulva nézem lombotok.
Tanítsátok kertészetek.
Tanítsátok, hogy mit üzen
a mélyen-hullámzó gyökér
és lombveréstek mit susog,
mert annyi sok titok kísért.
Tíz éve álltok itt, derék
jó társaim, szép karcsú fák,
s nem ismerlek még bennetek!
S míly óriási a világ…
Ne vessetek meg mégse, fák.
Bevallom, lám, mit sem tudok.
Fonódjatok az égbe szét.
Hullassátok rám titkotok,
hogy lomb, gyökér s a csillagok,
a föld, az ég testvér velem.
E rémítő ember-magányt,
jó fáim, tán így feledem.

 

 

 

Szenteknek és kocsmázóknak való

Ne lépj a hóra. Meglátják nyomod.
A kocsmában reád lel asszonyod,
s tanult malasztját rádlöttyentve mind,
addig siránkozik, míg hazavisz
s papoddal zengi: Bornál jobb a víz.
Ne lépj a földre hát. Inkább repülj.
Az égiekkel tisztán egyesülj,
de jól vigyázz, hogy meg ne fogjanak.
A hófehér erősebb, mint a bűn.
Megejt és elragad kegyetlenül.

 

 

 

Icarus a költőhöz

Ki nem az Égő Szárnyra épít,
 
szánandó szolga mind.
Építsd magadba hát az égnek
 
tündöklő sarkait.
Jeget díszítsél pálmaággal.
 
A fényt ébenbe áztasd.
Mély völgy fölött kötélhíd szálán
 
tanítsd repülni szárnyad.
Alattad égjen bár üvegből
 
éles cserép-patak,
altasd el dallal síró tested
 
és nyisd ki szárnyadat!
Mit sajnálsz? Az omló port talán?
 
Leszel még véle egy.
Hogy élsz, Ő hirdeti, a szárnyad
 
s a hűvös, ritka menny!
Ha ezt nem érted, ültessél fát,
 
vagy magról nagy tököt,
s vágj bölcs arcot, akár a majmok
 
a narancsok között.

 

 

 

Nem látod

Írsz arról, mi fűhöz, fához tapad.
 
Fejszével irtod önmagad
s nem látod azt, mi kép nélkül hajol
 
arcodba láthatatlanul.
Szemed vakabb, mint éjféli homály.
 
Testes világod borzadály.
Tüskéit tört sarkadban hordozod
 
s falnak viszed szép homlokod.

 

 

 

Ki rakja?

Millió szilánk villog a napba.
Tarajos hideg hálója tartja.
Szíved a rózsák északi kertje,
csilló tövissel száraik kiverve.
Sirályos délelőtt ragyog feletted,
habos baltádat mégis elvesztetted…
Körötted földi rend. Ó, de magadba
ki rakja szénádat égi kazalba?

 

 

 

Vibráló körök

1
Megdicsőülés
Ujjad kihűl. Tíz körmöd már jeges.
Érzed, a földön nincsen sok helyed.
Helyetted majd a tél villant csodát.
Mint angyalt viszi égre ceruzád.
2
Bokor alól
Így fekszem akkor is hanyatt.
Nem fenn, majd lent a fű alatt.
Mi kincsem volt, nem lesz velem.
Új honba száll az értelem.
Most zsenge pázsiton, hanyatt,
lesem az égi madarat
s a célt tudom, hát egyre megy
a fű alatt s a fű felett.
3
Őszi csoda
Remeg a fa. Villog az árnyék.
A foltos fűben tündérnyomok.
Toronylétrán üldögél az Isten
s remegnek lent a márványoszlopok.
A dékán látja s a dióverővel
a lombok árnyékába térdel
és kosarából a sok édes gyümölcs
az égre mosolyog, mint a bölcs.
4
Vágy
Kék acél s ezüst a levelek lapja.
Pengeti szárnyukat az ősz harangja.
Repülnének, szinte úgy lobognak.
Tündöklő szárnya nőtt a sok bokornak.
Repülnék levelek én is veletek.
Ezüst-világba szállnék emberek,
ahol a telt fény és a lég születnek.
s árnya sincs a lengő fellegeknek.

 

 

 

Tompa kín

Pókos teremben, por között
rendezgetem a könyveket.
Mint sivatag fáradt vándorát
egy sárga szellemkéz vezet.
Jobbját kinyújtja olykor és
ragyogni kezd a délibáb,
tűnt városoknak, isteneknek
keverve forró mosolyát.
Amott, mint tigris-villanás
futása nádak rácsain,
suhanva száll egy ismerős
s szívemben tompa kín
rezdít szét őszi bánatot,
amit csak foglyok értenek
a holddal-szőtt deres vasak
sakktáblás síkjai megett.
Ódon falak és néma rab.
Lágyan szitál a szürke por.
Kék forrás csorba oszlopán
kísért a ködszárnyú szobor.

 

 

 

Cigány Orpheus

1
Kisfaludy Sándor sümegi házánál
„Itt született, itt élt és itt halt meg”
házafalán hirdeti e tábla.
Fehér kéményén fekete angyal
s omló várfal hulldogál alája.
2
Kisfaludy Sándor borházára
Itt küszködött a halhatatlanságért.
Itt írta minden műveit.
Keressed hát a titkát kőbe, lombba!
Faggassad kihülő helyit.
Ott áll a kút. Hát nézz a hegy gyomrába!
Aztán kóstold a bor ízét.
Morzsoljad ujjad közt a föld göröngyét,
s párákkal idd a völgy vizét,
s meglásd, föltámad ő, ki rég halott már
a könyvben és a földbe lent,
a fából, borból, ritka mandulából
mint holdsugár e földre leng.
3
„Kesergő-szerelem”
Ám keseregtél, mert gazdag volt és te szegényke
s lám az arany nem akarta Apollót észre se venni.
Ám te derékmód verted a lantot érte kesergőn
s lám, elolvada ő s aranyozta neved ragyogóra.
4
„Boldog-szerelem”
Rózáért epekedtél, hát megkaptad a földön,
s még a derék szép második asszony után is a jámbor
földi hatalmak melléd fektették ama Rózát.
5
Padányi Biró Márton dicsérete
Szerette ő a könyvet és a szépet
s mit álmodott, szerette készen.
Fölmérte hát e tündéri vidéket
s kastélyt emelt a szögletében.
Nagy kastélyt, szobrokkal, barokk orommal.
Ötven szobát tündéri fénnyel.
Mély pincéit töltette jó borokkal,
a freskón most sarokban térdel.
Ilyen a Márton püspök nyári háza.
Öleli park és édes illat
s a koldulóbarátok szép falára
fölírják jámbor vágyainkat.

 

 

 

Egy költő kőasztalánál

Üres a kő. Nézd, rajta semmi nyom…
Köre fáradtan önrévébe fut.
Asztalt mintáz… És hallgat a torony…
Hogy merre jár, nem jelzi semmi nyom.
Elengedte küszöb, tető s az ágy.
Korsója még locsog, de csak badar
mesét s így egyre nő a nagy talány
s még jobban ködbe vész a messzi part…
Hálátlan tárgyak és csigás kövek,
ti is temetni tudtok csak csupán?
Hát hol a jel s a borsodzó szöveg,
mely elrepít a nagy titok után?
Mondd, merre leng tündöklő szelleme?
Mutasd meg lomb a bimbózó kaput,
honnan szárnyalva zúg a nagy zene…
Vagy síron át visz oda csak az út?
Fürtös csigákkal alvó szürke hát,
évmilliókat rejtő vak köved
mikor zengi a nagy titok dalát,
megzengetvén a csigás kürtöket?
És hol a bérc, amely kihirdeti
– miként az angyal teszi egykoron –,
hogy még véresen lássuk meg színét
a honnak, mely túlnőtt a csontokon…
Vagy így jobb tán? Kövek, tárgyak között
lapulni vakon, mint a kőbogár?…
A nagy titok páncélba öltözött!
Nyakunkba ült s mellünkre lóg a zár.

 

 

 

Reggel

 

1

A kút zörög és messze egy vonat
nyögdel a nádas rét párás ölén.
Álmos hajóslegények ébredeznek.
Szúnyog harcol a sűrű tej fölén.
Így indul el a nap a fák fölött.
Mint kék olaj, úgy ömlik szerteszét
és ember, állat és a földi tárgyak
fölisszák és indulnak, mint a gép.
Kotyognak, bőgnek, aztán csendesen,
úgy dél felé eldőlnek, mint a zsák.
Kiizzadva alig várják az alkonyt,
mikor megveti ágyát a világ.
 

2

Ereszd el lomb a párát. A nap már fent ragyog.
Feküdtél véle eddig. Nyissad ki ablakod.
Szép fürge szeretődet esengi már az ég.
Eresszétek hát lombok. Ragyog a tág vidék.

 

 

 

Alkonyi, reggeli dalok

 

1

Ne vedd kezedbe ceruzád,
hisz nincs mit mondanod.
Nyugodjál csendesen bele,
az angyal itt hagyott.
Térj hát álomra, mint a gaz,
vagy mint a kardvirág.
Dalod nélkül még szebb
az éjbe-szunnyadó világ…
Mi lenne, hogyha reggel
úgy kelnél fel, akár a lomb.
Vidám madársereggel!
Szunnyadj szívem, ne légy bolond.
 

2

A zsályaszínű éjszakában
lehullt egy olajzöld dió.
Szegényebb lett a nyár.
Győzött a törvény mély varázsa
a szellős gravitáció…
 

3

Ólom a nappal és bársony az éj.
 
A reggel tűzpiros taréj.
A ház csupa gond. Az út csupa fény.
 
Feszítsd ki szárnyad és ne félj.

 

 

 

Ars poetica

Szavak mögött bujkáló való
Téged kutatlak, ki vagy mindenható.
Ki, nem lendülsz, de pusztulva, örök vértben ülsz
és székből és kőből, mint cigány hegedülsz.
Téged megfogni mérem hálóim sorát,
szent oltás frigyébe fogva valót és ideát.

 

 

 

Lesd el

Törd szét az almát.
Számold meg magjait.
Lesd el tudását,
mely fákat alakít.
Lombozd fel sorsod
és meg ne hajtsd fejed.
Keresd a rózsát
gyűrt csontjaid megett.
Dörzsöld mozsárba.
A villanó ideg
fordított tájról
küldött üzenet.
Új-fészek fecske
sem tudja hova száll.
Forgó föld malma
telt fényeket szitál.
Gömbölyű tóba hull
s a csillagos iszap
ragyog az álmok
mély árkaiban.

 

 

 

Zümmögve száll

A nyárfák, mint zöldcsuhás barátok,
körülállják a tóparti kertet.
Lombjuk közt a hegyközségbe látok
s a kápolnán sejtem a keresztet.
Balról a pékség dolgozik serényen.
A péklegény, mint hófehér lovag,
karcsú dárdával megjelen az égen.
A sok szegény mosolyog boldogan.
Meghitt melegség fut a kerten át.
Egyenest a kápolnához tipeg.
Serényen hajlik egy magas barát
s a pántos ajtót nyitja sebtiben.
Az égi és a földi tűz varázsa
dagasztja fák és emberek szivét.
Zümmögve száll a pék meleg lapátja,
beöltve titkuk szárnyas kenyerét.

 

 

 

Zöld sás a könyvbe

Zöld sás a könyvbe.
Kék fény a vízre.
Fehéren villog
a felhők inge.
Kimosták selymüket.
Szárítja lenge hő.
Csontot aszalgat
lent a temető.
Az ég is alakul.
Omlik és reped.
A fonnyadó csontot
mért nem irigyeled?
Porrá vál s elrepül,
akár a kócsag.
Halász nem köti
hálóján úszónak.
Zöld sás a könyvbe…
– Itt hagytad abba? –
Csillog a mély víz
iratlan habja.

 

 

 

Egy vers előtt

Egy vers előtt térdeltem én.
Több volt, mint vers. Sugárzó költemény
tündöklött ujjamon és szívemet
emelte, mint a nap a felleget.
– Ki írta?… Nem tudom… Lehet
csak angyalszárny játszott velem.
Magam térdeltem – jól emlékezem –,
akár a búcsúsok a kegyhelyen…
Dél volt. Sugárzó, fülledt, nyári dél.
Az ágakon aludt a sok levél
s e fényes, éber kábulat
úgy fénylett, mint a sárga égi lant.
S éreztem szárnya hűs szelét:
De hát, ki írta azt a költeményt?

 

 

 

Vonzod és veted

Jégtollú fákról kristály zuhatag…
Habjában csipkés pávák alszanak.
Horgolt erdőket penget az ablak,
szebb tájat nem szőhetsz magadnak.
Szakadék fölhasadt magánya
mered az egynek-vélt világra.
Kétoldalt zsongó, dermedt fürtöket
ringat a fagyott ablaküveg.
Mint a halász, zöld jégpáncél alatt,
lesheted innen világodat.
Merőleges és éles vetület
szórja rád a mennyei tüzeket.
Fényüket vonzod és veted magasba.
Előtted röpköd szivárványszín labda.
Kapkodja szemét a körtefa ága,
mint ütő vág a fejsze utána.
E sarki álom szeme te lennél?
Jobban tennéd, ha reálehelnél
s omló könnyét öledbe fognád
és elringatnád a mosolyodnál.

 

 

 

Hajnal felé

Hajnal felé a tárgyak,
akár az emberek,
megúnván a tér nyügét,
nyújtózni kezdenek.
Midőn a hold a nappal
cserélve, némán váltanak,
e furcsaötvű fényben
nőnek a fák, tavak.
A hasznos dolgokon át
mély, furcsa lomb ragyog.
Gyalúk és vésők szelleme
ezüstszín dalba fog.
A régi mesterekről
dalol a zöld kötény
s a gyöngyhabos juharfán
kihajt a költemény.
A sok fogástól fényes
kerek szekrényszegek
az ötvösről mesélnek
vidám történetet,
midőn a püspökúrtól
huszonötöt kapott,
csenvén a szent-keresztről
egy szép gyémántbabot.
S kinyúl a vár is, mint a
romból kinő a gyom,
s e furcsaötvű fényben
táncol a hegyorom.
A tündér levegőben
repked egy cin-madár.
Ezüst szárnyában élet
és ide-odaszáll.

 

 

 

Angyali követ

Narancsszín pálcákkal bókol a reggel.
 
Mézsárga lüktető lapok
suhannak át a zsaluk résein.
 
Hozzák a pirkadó napot.
Hozzák a gágogást s a mély lilákat
a vén falon átsikló szürke szárnyak,
 
melyeknek mása néma gyorsan
 
suhog a tündöklő magosban.
Az ablak jégvirágos mezejében
 
sétál egy könnycsepp álmatag.
Megbillen, felgyűl, aztán fürge lábbal
 
elindul. Sírva megakad
ép ujjamon s mint angyali követ
megilleti ajkával gyűrűmet.
 
Odébb a boglya dombja mozdul.
 
Zarándok kél a fűszálakból.

 

 

 

Fakutyán, fényben

Egy gitárnyakú, nagy barát
repült a malmos völgyön át,
mezítlen lábbal, hosszú karral.
Olyan volt, mint kopasztott angyal.
A dermedt láb aranyló bolyhai
csillogtak, mint a kis-kacsák
pihétől sárga könnyű tollai.
S kezében volt a száraz ág,
amelyre mint a vadgalamb
leszállhatott – ha kedve hozta volna –,
de ő csak szállt az égi porba.
A nagy kerék alatt a molnár
a pengő égre bámult.
Szeme kiállt a koponyából.
Piros száján a mosolya
világított, akár a réten
a sás szokott a nádból,
mikor a könnyű nyárfacsónak
kendert szállít a békés tónak…
Lángolt a rendház méhese
s a fényes jégcsapokra szállt
tizenkét zümmögő család.
A kis patak eloldta íjját,
megeredt s a kéklő nagy garat
őrölni kezdte lassan a havat.
A jégen át siklottam épp borért…
Ilyen volt s az volt ám a tél!
– Ki látott engem? –
Se föld, se víz alattam.
Akár a fény, akként suhantam.

 

 

 

Naiv csoda

Csillog a fehér hó,
szalad a kék árnyék,
mint ősz fürtök között
kékeres halánték.
Megremeg a nyírfa
a holdat elérve,
szálas hálójában
vergődik már fénye.
Mint kis ezüst keszeg
akit égre húztak,
a tündöklő jégről
úgy látom a holdat.
Kifagyott szemében
az elhagyott világ,
úgy tükrözik mint a
lila koráll-virág.
A barátok háza
megfordult tornyával
leng egy félszigeten
hófehér ostyában.
Az egyik nyirfaág,
mint öreg pap karja,
reszkető ujjával
a magasba tartja.
Nézik a barátok
halat és a hálót,
a vesszők közt fénylő
csillogó világot
s beírják könyvükbe
mint tündöklő csodát,
a holdat hálózó
kis nyírfa koronát.

 

 

 

Jákob létráján

Teli gyomorral nézed a tavaszt.
A bajszodon vörösbor illata.
Fölötted Flóra fényes szárnya zúg
s öléből ím, lehullt egy almafa.
Mint nagy csokor zizzenve áll a földbe!
 
Álmodva dőlsz a könyöködre…
Piros tűz ég a zöld vetés között.
Az égen hófehér sirálycsapat
kutatja lent, az elöntött mezőn
a fű között villámló csíkhalat.
Furcsán alant köröz az Égi Ábra.
 
Ráléphetsz fogas grádicsára.

 

 

 

A tücsök és a kovács*

Az asszony kint ült és vidáman
épp pontyot pikkelyezgetett.
Szívében tán gyöngyházszín álom
derűje reszketett,
 
akár a gazdag tó,
a nagy anya
és szólt a kis tücsök,
az alkony angyala:
– Nézzél fel néném. Itt megy ő,
ki oly sudár, mint a fenyő
és anélkül, hogy fejét lehajtaná,
befér a műhelyünk alá…
 
A kormos nagy kovács
letette pintjét.
A vályúhoz szaladt
és kérte ingét.
És sejti jól, hogy itt a vendég,
aki az üllőknek felel
s a görbe, vén tőkék alatt
a mézzel áttelel.
 
A tó a hegytől elvált.
A hegy kitárta szárnyát
s mint nagy, kékszárnyú lepke
leült a csillagfényű kertbe.

 

 

 

Vízparti kínlódás

A Rókarántó sűrű fényben ül
és szép neve mögött a kép
a hőségtől nagy fáradtan elül
s a dombok árnyékába lép.
A fák, az öblök, pincék alszanak,
szétrezdül minden ép keret.
Szőlőre is lusták a darazsak.
Vibrál a földi szerkezet.
Nagy kék kemence most az égi gömb.
Szikrázó szalma bent a nád.
A felhők füstként úsznak odafönt
és árnyékuk, mint pernye száll.
A nád között kínlódom egyre
s kérdem: Szerencse, mért kerülsz?
Napszárnyú ponty, tüskés sügérke,
mely tündér óv, hogy horgom elkerüld?
A kék csigák vagy nádak szelleme,
kik itt köröttem lengenek?…
Oly árva, lám, a földnek embere,
mint akit kútba ejtenek!
Ragyogó fényben is sötét falak
és titkok kriptájában ül.
Nem érti a rügyet, a fát, halat
s fölötte sóvár csillag hegedül …
Tollam, úgy leng a zöld habon, akár
kis felhő méretlen egen
s amíg izzasztva ver a tűzmadár,
rémült borsódzás jár a testemen.
Szemében és agyában bízhat-e?
S mit ér a lét, ha semmit meg nem ért?
A sok vonzás varázs-hegye
űzi s a hit pótol a semmiért?
A testek és a lelkek álmait,
a csillagszárnyú távolok
zúgó honát ki nyitja ki?
S nagy ég, szívünkben ki dobog?…
Honnan, hová? – s a szürke értelem –
oly néma, mint e nád öle,
hol reggel óta a halat lesem
a tó és szívem csöndjibe.
Hiába fortély és a jó zsineg.
Hiába épp a böjti nap.
Fullasztó súlya nyom a semminek,
mit horgomra a víz tündére csalt…
Nem lesz ebéd!… Hát verj csak napsugár!
Ragyogd át minden porcikám!
Fényed hadd gyűjtsem, mint a tág határ
szedi az égnek áramát.
A lámpa tán majd élesen kigyúl,
mint jelző fény fehér hajón,
mikor pálmás és messze útra fut
merész vágyaktól biztatón…

 

 

 

Házam, világom, hazám*

1
Így élek
Házam, világom nagyon egyszerű.
Kies határán hársfalomb legyezget.
A kis szobában barnaszín derű
s a zűrzavarban én lelek csak rendet.
Itt hálók, horgok, amott botok,
nagy szalmakalpagok és hátizsákok,
melyekben dinnyét vagy halat hozok,
ha vízparton vagy hegybe botorkálok.
Olyan magányos, elhagyott sziget,
hova hidat csupán a lélek hajthat.
Nem futnak hozzá hajók és sinek
s a kóbor lélek mégis egyre szaggat.
Pedig mi szükség, lassan összeszedtem,
a formás és a lelkes tárgyakat,
hogy bölcs legyen az élet körülöttem
a roppantsúlyú csillagok alatt.
Lám itt a puska, nyél s a többiek,
a hordó és vödör, a bornak, víznek
s ha szólítom, mind kezemhez siet,
kik udvaron s a ház körül pihennek.
Így élek bátor társaimmal én.
S szép Március, mondd, mit hoztál nekem?
Ülök magányom sziklaperemén,
mint tört csupor villámló fergetegben.
2
Aranyszakasztó! dunatáj!
Békét és csöndet álmodunk,
mert béke itt sosem lehet!
Tág rónánk, dombunk, völgy s a bérc
több kincset rejt, mint dús kelet.
Ki jóllakott, megéhezik,
szétnézve asztalunk körül.
Hát még az éhes sok magyar,
ha egyszer nyílként fölröpül!
Mint áldott sziklaölbe, ha
bedobnak tarka sok hadat,
úgy zsonganak a népeink
a nádak közt, fenyők alatt.
Aranyszakasztó! Dunatáj!
Hazám, dús föld, mi lesz veled?
Úgy zúg öledben a világ,
mint hajdan pannon tengered!

 

 

 

Figyelmeztető*

Régen írtam verset.
Nem állt szívemre, számra.
Egyre rágondoltam,
a leskelő halálra.
Mert az ember gyáva,
és igen tehetetlen.
Eldobná parancsát
és futna már veszetten.
De lám, az angyalkéz,
mint titkos vesszőjű ág,
csendes suhintással
megint a szívemre vág.
– Állj helyedre újra!
Légy bátor, mint a tárgyak.
Légy jel és légy szava
a megkínzott világnak.
Mi mulandó, vesd meg!
Gyűrd le undorod s kezed.
Hirdesd, mit tőled vár
az örök emlékezet.
Mit tőled vár a sziv.
Vérző hazád s az ember.
A nyári lomb alá
havat fú már december.

 

 

 

Nyugtalan éj

Falunk kutyáit hallgatom.
Kínjuk átzeng az ablakon.
Nyugtalan lelkük úgy üvölt,
hogy hosszan fölsír rá a völgy.
Valaki járkál a határban,
ki nem nyughat a halálban.
Vagy tán lehet, maga az élet
most keres magának fészket?
Nyugtalan éj, fekete társam,
nagyok vagyunk a hallgatásban…
Holnapra új fény ragyog föl,
csak a mi álmunk nem kel föl.

 

 

 

Ki látott?*

Ki látott már ilyen tavaszt?
Ma jött a harmadik csapás.
Vastag iszap a föld s a hegy
víztépte csupa forradás.
Kútunkban csak békákat látok.
A berken kintrekedt a csorda.
A kápolnák közt őzgidát
láttam, a szennyes víz sodorta.
És hallottam két kisleányt,
zokogtak: Nincsen gyöngyvirág.
Mihályt, a sekrestyést levágta
egy égből hullott vasszilánk.
Ki hozta ránk e rút tavaszt?
És mit jelent az új csoda?
A zöld gerle-kalit fölött
pirosat nyílt az almafa.

 

 

 

Mint pipafüst*

Egy szippantás dohány,
egy maroknyi krumpli?…
Az életet szebb lenne
bizony átaludni.
Tömzsi diók alatt
aludni csendesen,
mint a dongák között
jó bor a vén hegyen.
Szökni, mint pipafüst
odvasfogú szájból.
Köpés nélkül szökni
az odvas világból.

 

 

 

Egy alkalmi népvezérre*

– Mentsük a hont? – hát vedd botod!
Ismerd meg úgy, mint abroszod,
melyet eléd terít anyád,
takarva házad asztalát.
De jól vigyázz, mert útjaink
a sárba süppesztnek nyakig.
Még jó, ha szájadig nem ér
a szenny, te fölkent népvezér.
Mert kávé mellől könnyű ám
borongani a dúlt hazán.
De jer, hogy fulladjon szavad,
s hevítse igaz indulat.
A trágyadomb eléri, nézd,
a dőlt kút kristályos vizét.
Szemérmedet nem rejti el,
ha bújsz, a tákolt nádlepel.
Az ég is rajtad mosolyog,
a tető oly ritkán fonott.
Ez csak házvég, de add kezed!
Ismerd meg végre népedet.
És lépj konyhája gőzibe,
hol rongyát, étkét főzi be.
A gőz s a bűz fonnyadt egét
itasd szívedbe, mint igét.
S ha szólsz, mint vad apostolok,
úgy ostorozd végig honod
dicső törvényhozóit és
szavad aprítson, mint a kés.
Mert nem törvény, de tett kell már,
mint gát ha törni kész az ár.
Eképp segítsen – nem szavad –
szíved, kezed, ha van szabad!

 

 

 

A kakuk-madárhoz*

Vörösmarty Mihály emlékének

 
 
Vidám hegy kedves pásztora
hiába szólogatsz, kakuk-madár.
 
A hegy sem az, a bor sem az!
Alig múlt tavasz, alig itt a nyár,
 
szívemben mégis tél havaz.
 
Szájamban keserű a bor.
A nyelvemen alig lelek szavat.
 
Szép tájunk, mint a temetőt,
úgy nézem már s a váras ormokat,
 
mint márványkőt a sír előtt.
 
Föltépte keblét ég s a föld!
S hiába átkozza már magzatát,
 
mint rongy cseléd, ki józanul.
Izzadt kínjában szétfő a világ
 
s az ember milliója hull.
 
Eszét az égtől bűnre kapta.
Bor, pint elő! Zengj öblös pincemély!
 
Mióta világ a világ
béke nem volt, csak lüktető fekély.
 
A béke mákony, mákvirág.
 
Az ölj az egyetlen szabály!
És hősök mind a gladiátorok!
 
Az emberiség úgy rohan,
mint éhes farkas, bömbölő torok,
 
egymást zabálva boldogan.
 
Homlok, mely tiszta és fehér,
ábránd, akár a hattyú-dal-mese.
 
Az élet prés! Jer sűrű bor…
Ringass!… Tán holnap értünk nyúl keze
 
és falhoz vág, mint tört csuport.
 
Sötét csapszék e rongy teke!
Veszett híre, a nagy történelem,
 
mint sanda mészároslegény,
arany sisakban áll a szent-hegyen
 
s szemében örvénylik a kéj.
 
Ne reszkess mégse kék honom.
Szelídke bárány, fehér pincehely.
 
Utunk bár vak kéz rendeli,
de szállunk még, mint cseppnyi hópehely.
 
A szél még szívünk emeli!
 
Szeress hát tünde pincehely.
Te vagy a mentsvár és a zöld sziget.
 
Míg kínban fetreng a világ,
te tartod bennünk még a jó hitet,
 
hogy Istenünk a földre lát.
 
Üres hordóink kongjatok!
Más nincs harang, mely égig szólana…
 
Elfordult, háttal ül az úr,
mint magzatán csömörlött bús anya
 
és néma, mint késvágta húr,
 
mert gyermekéből nézd, mi lett?
Öl, rombol, kit képére alkotott.
 
Szennybe vágta a tíz szabályt!
Őrjöngve éget tornyot, kis zugot.
 
Kereszt helyett jelvénye bárd…
 
Kakuk, vidám hegy pásztora,
gazdátlan nyáj kér, válaszolj neki:
 
– Hány évig tart az őrület?
Véres szénáját meddig legeli?
 
Felelj, ég áldja meg szíved.
 
Felelj, kakuk! Te égbe látsz!
A népiért kínoz, ki szólogat.
 
Hűs lombok, titkok mestere,
űzd el rólunk a gyűlő poklokat.
 
Légy házunk védőszelleme!

 

 

 

Magyarok*

Vidám hegedű szól a fák alatt
 
és hallgatja a sok legény.
Arcukat jóságosra keni át
 
a csendes vasárnapi fény.
Tanyák, lovak és apró gyermekek
 
forognak bús szemük előtt
s a gépek oldalán ragyogni látják
 
a messzi, csordás legelőt.
Bent bőg a rádió s a bamba drót
 
parancsra vár, míg idekint
édes, dohányos álmokat pödörnek,
 
feledve minden földi kínt.
Így füstölögnek és ekképp mulatnak
 
a feszes szolgálat alatt,
idézgetvén a lányok derekát
 
s a trágyagőzös falvakat.
Csak üldögélnek tehetetlenül
 
s mint foszló, meleg gombolyag,
a földjeik felé úgy omlik róluk
 
a tisztafodrú gondolat.
Szemükben tág ugar, beteg csikó,
 
aztán langyos patak terül.
Tudják, a földön kint rohad a krumpli,
 
mint átlőtt test, ha földre dűl.
A minden-mindegy arcukon legel, de
 
mint zsarnok gépben a kerék
és kar, úgy ugranak, ha bőg a jel
 
s értük könnyez a szép vidék…
Az erdők, fák s a vakoló-homok
 
siratja jó, dolgos kezük,
amint a szántón hajrázva rohan
 
szép barnaképű ezredük.

 

 

 

Csupán a tárgyak

Minden dohány és minden földi mák
 
kevés lenne már énnekem,
hogy szebb legyen köröttem a világ
 
és kedvesebb az énekem.
Csupán a tárgyak még, akik segítenek.
 
Arcukban bánat, szeretet.
A réseikből villogó jelek
 
libbentik arrébb kedvemet.
Ti jöjjetek körém. Igaz szívet
 
csupán már bennetek lelek.
A többire, mi szükség és minek
 
is tartják még az istenek?

 

 

 

Kék szárnyat ölt*

Lassan már itthon senki sem marad.
Maholnap én is zsávolyban leszek.
Hírünk kizengi majd a kék harang
és emlékünk a vén, kis emberek
idézgetik a műhelyek előtt.
S ahol oly csendes most a fújtató,
a rossz kovács híre is égre nő
és tetteit dicséri mind a szó.
– A csőszünk is derék volt, emberek, –
és bólogatnak rá a szilvafák.
Ezüst fényt oldanak a fellegek
és egyre szépül, tisztul a világ.
A zöld torony s a széthullt vár alatt
kék szárnyat ölt a bánat és a bú
s a rosszcsontokba, aki megmarad,
emberszívet farag a háború.

 

 

 

Hamvas világ

Hamvas világ… Sárgával tarkitott
lombok közt selymes ég rezeg.
Fogyó szeptember illó képein
tűnő népem arcodra ismerek.
Mint szilvafák, szedés előtt, maguk
megadva és bátortalan,
úgy állsz elnyúló ággal kertjeid
földjén is árván s hontalan.
Mint őszi táj, amelynek partja nincs
s elissza hamvastestű fény,
ős bánatoddal akként vérzel el
jobb sorsod rosszul választott helyén.
Illanva tűnsz… Im, fénnyel tarkított
lombod közt ezüst szál zizeg
s érett gyümölcsök cukros gyöngyeit
majszolják rólad mohó istenek.

 

 

 

Kakuk-szomorító*

 
Kakuk, ne szólogasd a nyárt,
a zöld berket, a lombok mélyeit.
 
Szemembe tán még könny szökik
s megátkozom koromnak híveit.
 
Légy néma, mint a puha kő,
melyből hangot pöröly sem csal elő.
 
Kakuk, ne szólogasd, mi szép.
Bádoggal fedd az emberek szívét.
 
Légy néma és olyan süket,
miként az ég s maga a földanya,
 
ki kárörömmel nézi már,
mint pusztul átkos méhe magzata.
 
Kakuk madár, keress hazát
más csillagon. Kerüld a földi fát.
 
Repülj! Gyökere vért eszik,
és átkot szív. A földje mérges szik,
 
kígyó-verem s mi róla nő
sziszeg a lomb, virág, a szén, a gép!
 
Mint sátánfej forog a Föld!
Kakuk, zöld erdőd csak mesékbe szép…

 

 

 

Somogyi búcsú*

Körhinta kell most a magyarnak.
Hajtsátok hát vígan a hintát!
Bóduló fejjel forogjuk végig
a búcsún a hinta-palintát.
Harsogjon a réz és a dobszó!
Cigányasszony! Verjed az üstöt!
Golyvásnyakú fekete legény
recsegtesd rogyásig a kürtöt.
Hogyha billeg, billegjen hát jobban
lábunk alatt a veszett határ.
Nem is a földön, az égbe szállunk.
Repülünk, mint a részeg madár.
Tarka huszárok élén a bábos
rúgja ám a csillagok porát.
Véres szemével nézi a banda
a mézlovak veszett rohamát.
Örvénylő poruk rántja a tornyot.
Harangkötél rántja a papot.
Öreg Mári néni nyargalja ám
a sínről-ugrott durrogó bakot.
Ki nem kell az égnek, rajta most.
Akad még bőven somogyi bicska.
Sokan vagyunk még! Rajta legények!
Az a legény, ki elsőnek nyitja.
Vér nélkül mely szent látott még búcsút?
Hal nélkül meg ki látott tavat?
Hét határ hadd zengje hírünk.
Rajta Berci! Hajrá daganat!
Könnyítés kell most a magyarnak.
Hajtsátok hát vígan a hintát!
Bóduló fejjel forogjuk végig
a búcsún a hinta-palintát.

 

 

 

Utolsó pohár*

Úgy jó a méreg, ha sűrű…
A barna füst, a mákony
áldott az agyban és szemen.
Így nézz körül e tájon.
Legszutykosabb pipádra gyújts,
a legsűrűbb bagódra.
Szívjad gyomrodra parazsát.
Így nézzél otthonodra.
A szilvafádból rakj tüzet,
hogy ágat se találjál.
Parázsra vessed köteled.
Így járj körül a háznál.
A kancsóidat öntsd tele,
ha nincs bor, gálickővel,
így kékítsed föl rút eged,
játszván e vad idővel.
Ha nincsen, most szerezz, nohát!
hogy sistergő agyadba
zengjen, mint őrült bőgőszó
a híres kocabanda.
Úgy jó, ha kocsma most a fej.
Ne értse, mit zokog az ész.
Úgy álljon, mint a süllyedő
hajón a részeg tengerész.
A szentektől se várj csodát
s nehogy szólítsad néped.
Lefejti legszebb gombjaid.
Jobb társad az enyészet.
A borba süllyesszed fejed,
mint vödröt ágas géme.
Tört délibáb öléről nézd,
mit végeztek az égbe.
Úgy jó a méreg, ha sűrű.
Égesse szénné a hited.
Ki látta ezt, az tudja jól,
számunkra nincs reménysziget.
És nincsen nép és nincs haza.
Évszázados önzés bűne
lerázta, mint a gyenge szél
szilvát leráz a zöld fűbe.
Kéken, így fekszünk és lilán.
Fejfául szúrd pipádat
s nagyálmú füsttel írd fölé
e szertemálló tájat.

 

 

 

Országúton*

 

1

A kastély áll még odafönt.
Előtte bukszus és platán.
Mint sárga ó-arany ragyog
a nap cirádás homlokán.
Alatta, lent a nagy falu
ezer kéménnyel gőzölög,
s kínjában most idézgeti
népe a tűnő örömöt.
S a kín, mint handzsár vashegye
a múltat egyre bontja és
alóla újra kél a múlt,
az átöröklött szenvedés.
Várárkok pállott mocsara
s a sok nyomor izzadt bűze
orrunkba, torkunkba ragad,
mint kádra rossz bor seprűje.
Mint csörgőtalpú, tank-motor,
úgy gázol rajtunk át a hét.
Egy jó napért eladnánk már
az életünk szebbik felét.
 

2

Hej! fonyódi vár, emeld föl
berekbe-hullt öreg fejed!
Nézzed végig e nagy futást,
kiűzött, bugyros népedet.
A fűzfák közt anyám szalad.
Karján kosár. Kezében bot.
Amott a pék, pap és a ló
mellé van, ki üszőt fogott.
Mint gólyafészek téli fán,
olyan üres már a falu
s a nádból ősi ösztönök
titkát ringatja ki a háború.
 

3

Hej-haj! fonyódi vár, szobám
olyan üres, hogy bátran vehetem
hasonlatnak hozzád hazám,
szegény, ki sorsod útját keresem.
Tört ajtó és csupasz falak.
Amott egy félig-telt, szennyes pohár.
Bár méreg lenne benne most,
most oly vígan fölhajtanám.
A tűzhely szétvert vascsikó.
A szent láng innen hova vándorolt?
Véres padlónkra fú a hó
s mint mérges fű, gyökért ereszt a folt.
Gyökért ereszt és szívemet
a vad burján tüskéje elfedi
és minden dobbanás megett
tövét új vércseppel öntözgeti.
 

4

Hej! fonyódi hegy, széles berek,
van-e még neked rejteked?
Tatárvár, szállás és a sok sziget
ott ring-e még a láp felett?
Mint hajdanán, fogadd be néped
bivalyfullasztó, barna láp.
Csikásztanyáid zsúpjai alatt
elülni készül a család.
Elülni készül, jaj! de most hová?
Jégsíptól zeng a nádsövény
s a téli szél, mint haltépő madár
ott őrjöng cirmos üstökén.

 

 

 

Egy csatatér árnyékából*

Ez a reggel olyan bánatos.
A hó csipkéje egy latyak.
A nyírek és füzek ágában
szomorú képek alszanak.
Az udvar oly kihalt s az égből
a kedves áram deleje
elillant, mint a tört üvegből
a szesz bódító ereje.
S ha jő is, itt nem fog tavaszba
az ág s a szétperdült magok
nem szöknek illatos ruhába
köszönteni a víg napot.
Hiába állsz majd hegedűddel
a kékárnyas erdők alatt.
Nem ismernek vidám dalodra
a visszatérő madarak.
És nem lelik a fát s a házat,
melyen ott állt a tört kerék,
ahol a forgandó küllőkön
kikölt vagy harminc nemzedék.
Fekete és fehér jelekkel
a gólyák úgy keringenek,
mint dúlt honára megtért hadnép,
mely dühvel veri az eget:
– Hol vannak hát a házaink? – és
a kócsag tudja csak csupán.
Háromszáz év tudása fénylik
ezüst vértjének oldalán.
– Itt Kéka állt, tömör toronnyal. –
Most róla sóhajt a kökény,
idézve keserű bogyókkal
sorsát, mit kékre szítt a fény.
– És ingóláp lett Ács és Sári. –
A hajdani fonott falak
ott sóhajtoznak, mint a békák
a kócsag lábai alatt.
Ezüst madár, most nézz miránk is!
Ne hajtogasd a múlt szavát.
Tíz egymást szólító faludból,
megint tíz üres néz reád.
És Baglyason, fönt egyre tart még,
még zeng a marcali csata.
Nem borától, ámde drága vértől
piroslik kék berked tava.
Repülj hát innen nádi tündér.
E táj már nem a te hazád.
Ezüst testednek rakjál máshol,
tavasz-vidéken szép tanyát.
Ajánlás
Kócsag, ha egykor visszatérnél,
féllábra állva, szállj ide.
Aszott pusztában ezüst kútként
legyél e tűnt világ jele.

 

 

 

Való és ábránd*

 
Minékünk nem volt gyarmatunk.
Hazánk is alig. Ámde vármegyénk
 
elérte mind a kék eget
s a hon helyett ölelt egy vad vidék.
 
Az öntudat kanászi volt.
Mit más bejárt, mi álmodtuk csupán.
 
Csacsin kocogtunk hegyesen
a nagy hajók bölcs vásznai után.
 
Egy hajdúbot, vagy díszsüveg
nagyobb volt nálunk, mint az öt világ.
 
Lenéztünk tengert és zsidót
s nyafogva ettük meg a datolyát.
 
Ültünk kopott szobák ölén.
Dicsértük azt, ki húsz fürjet lelőtt:
 
– Derék fiú, ily óriás
munkát ki látott kora délelőtt? –
 
Ki már megúnva önmagát,
más néphez mérte sorsunk és agyát,
 
füstölve így szóltunk neki:
– Hagyjuk pajtás a filozófiát.
 
Nem volt minékünk gyarmatunk.
Hazánk is alig, ámde vármegyénk
 
vagy hatvanhárom kiskirály
tündöklő hírét hordta szerteszét.
 
És volt egünk. Külön egünk!
De alig volt pár igaz ideánk.
 
Még jó, hogy voltak angyalok,
kik hárfadallal vigyáztak reánk.
 
A jók s a nép lesték e dalt.
Szívükben tágult, nőtt egy szebb világ.
 
Harminc pásztor, harminc huszár
hozta és vállukon hajlott az ág.
 
Hozták akár a baldahint.
Alatta szentség volt a becsület
 
és virradt minden emberarc,
mint nap, ha kél, s lapult a szürkület.

 

 

 

Így élek már

Ma már van házam és van ágyam is.
Ehetem reggel, délben, este.
A sok hányódó nap után megint
az ágyúszó altat heverve.
A szalmánál, bizony, csak jobb az ágy
s a téli hónál jobb a párna.
Szétdúlt házából aki menekül,
az életet de másképp látja.
Elég már néki krumpli és kenyér
és néha egy-egy csendes reggel.
Örül, ha békén vághatja fáját
s kibékül éggel, emberekkel.
Ily bölccsé érlelt, lám, a háború!
És lassan egy szál ingre kopva,
reszketve állok, mint az angyal áll
az égi csillagos kapukba.

 

 

 

Hogy hittem én*

Mindenki szorgos és aszal.
A szilvafára úgy ügyel
a nénike, mint hű kuvasz.
Szemében éber fény tüze.
Szidja a hangyát, kukacot
és sebtiben ugrik, hajol,
ha néha egy vidám madár
lerúg egy szilvát valahol.
A kis edények nagy kora
üvölt a falun, városon.
Az éhség tüzes angyala
serkentve áll az asztalon.
Az ég sem hallott még ilyent.
Tyúkért, libáért száll a szó
s beteg gidáért könyörög
az esti csendes harangszó.
A szegénység becsülete,
mint bicsaklott láb, úgy dagad.
Nem olyan szégyen már a nincs
a nagy-portás tetők alatt.
A tóra jár a hentes is.
Fehér húst mér a lápi rét.
Fészket kutat a nád között
a felserkent szegény vidék.
S az ember mégse közelebb,
egymástól távolabbra jut.
Jánost most csapja be a Pál:
– Nem arra visz, komám, az út.
Amarra, ott a fűz felé.
Ott fészkel ám a sok kacsa… –
Hazugra rántja a szavát
a nagy család üres hasa…
Egykor de másképp hittem én
a szegénység derűs honát.
Bizony másképp mesélte ezt
Ferenc páter, a szent barát.
S hogy hittem én a büszke tant!
És hirdettem, hogy általa
a földre jön a hamvas ég.
Fölénk hajol, mint szilvafa.
Ma már tudom, az angyal fönt
s a földön csak ember lakik.
A kettő közt nagy óceán
s kevés hozzá a kis ladik.

 

 

 

Még árvább

Deres a kancsó és fehér a fal.
Kövéről fényes jel az égre int.
A padra gyertyás árnyak hajlanak
s az ablakon galambok szárnya ring.
Jellel és lánggal terhes a világ.
Nézem az oltár dermedt Jézusát.
Ollóval vágott szalmákon remeg.
Körötte színes, apró Betlehem.
S mint hóba-ejtett déli idegen
fagyott arcával sír a szerecsen.
Alattuk, mélyen, tizenkét halász
– akár a régi, nagy apostolok –
merész reménnyel most a jégre szállt,
s nem is láthatják már a templomot…
A plébános kinyitva könyveit,
a hét-halas csodán elmélkedik…
A betlehemi bánatos teve,
remegve néz le Jézus testire
s e dermedt magyar bibliai kép,
még árvább, mint a haldokló vidék.

 

 

 

Iskolám falára*

Az iskolát most látom nagynak én.
Hol egykor úgy kínoztak engem,
nagy, sárga, vén falán fáradt szemem
most egyre-másra rajt felejtem.
Mint égi ablak egyre-egyre nő.
Majd oszlopos csarnoknak látom.
Kihalt honom fölött te légy a jel
e fegyverdúlta déli tájon.
Te légy a jel és ódon könyveid
és szobraid nemes vonása,
mint szemre fény és szívre édes ír,
úgy hulljon házunk asztalára.
Vén hársfasor alléja most vezess.
Legyél a félig-vaknak rácsa.
Ne hulljon mélybe s légy a rabnak is
mézhomlokú jó porkolábja.
Vezesd e sárga, vén falak közé,
melyek szemében egyre nőnek.
Ágyutlan váraink, vén iskolák,
ti vagytok szárnyai jövőnknek!
Mint hajdúk hajdanán, sáncok ölén,
szorítva kardjuk s bibliájuk,
úgy légy nekünk tudás, szívünkrenőtt
szabadon választott királyunk.

 

 

 

Az emberekhez*

József Attila emlékének

 
Rendezni s gyúrni kéne már,
a dolgainkat rendezni bizony.
Találkozni, mint a folyók
egy tündöklő nagy eszmei síkon,
ahol a mélység bánatos,
de ívelő párája mind lehull
s honnan vetéseink fölé
majd új esők hűs szárnya szabadul.
Eszméből hadd szökjön anyag
s valóra-váljék már a gondolat,
mely század éve süpped el
a nagy mocsár vad indái alatt.
Jöjjön a búvár és halász.
Iszapból kincsünk merje már elő!
Jöjjön a mérnök és a gép,
úgy kéne már a zsenge legelő,
a tiszta rét, hol szabadon
fölmérheti dús terveit a szem,
hol lábunk nem köti a gaz,
s nyomunkban majd acélos rend terem.
Az ember lelje végre meg
az eszmék s népek közt az egy utat,
amely a jóság fái közt
ez őrült bolygón igazra mutat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]