Vizen
| A part már messze van mögöttem. |
| Remeg szép rózsapárás ködben… |
| s a végtelen forró körében |
| libeg, mint kék szalag a szélben. |
|
| Hasad a víznek sűrű fodra. |
| Szétfejtem apró zöld bokrokra. |
| Tüdőmet, izmomat kísértem, |
| s tán téged is, nagy égi-őröm, |
| amint e vízzel így vesződöm. |
|
| Úszom a roppant zöld elemben, |
| mely hat földet ringat kezedben, |
| és életem tehozzád tágul, |
| hozzád, ki lényeg és a kezdet, |
|
| Mint szép, zöld sejtnek barna magja, |
| úgy fekszem ép a sűrű habba |
| és hallgatom, mit zúg a mélység. |
| Csigák, források szűz dalával, |
| így játszom én a kék halállal. |
|
| Tanít az ős elem. Mellemre |
| rádől a mennyek szerkezetje |
| s az ég és víz között a testem |
| fürösztöm, míg remeg a nyárvég, |
| mint lüktető, tüzes halánték. |
|
| Bölcs menny a tornyaidat nézem, |
| mint lengnek felhők özönében. |
| De rám se intsz. Harangod hallgat, |
| s bár titkod egy sirály leírja, |
| de hol rajzának kulcsa, hídja? |
|
| Fekszem. Kezem az égre tárva. |
| Vízből nézek a lég tavára |
| s köröttem senki mérföldekre. |
| Szívem borzong, derül a lelkem, |
| hogy hűs ezüst kezedben fekszem, |
|
| s mint az, kit elbűvölt a kobra, |
| lesek hatalmas homlokodra. |
| Szemöldököd tündöklő felhők, |
| sugárzik, bölcs szemednek napja. |
|
| Itt lenne jó heverni folyton, |
| csillogva tündér-vízi-bolton, |
| hol szívünket nagy példa inti, |
| s a hűvös mély, zengő magasság |
| ezüst angyalként elragadják. |
|
| Feledni kéne földet, testet! |
| Kettősabroncsú börtönünket. |
| A tájat, bort, búzát, a bendőt, |
| s fénylő húrod dalán remegve, |
| csak nézni nyugtató szemedbe. |
|
| Egy színed lassan válogatva, |
| tán nyílna titkaid alakja, |
| üdén, mint váratlan ajándék |
| ragyogna föl mint égi szándék. |
|
| Ki gondol már a messze földre? |
| Csak fekszem gyöngyház cseppjeidbe, |
| mint kis sziget tenger vizében. |
| A tünde fény és habok árja |
| dalol, mint Szent Dávid gitárja… |
|
| fölöttem leng a vándor gólya. |
| Nagy messzi tornyok, amott nyárfák |
| és ő lobog, libeg az égen. |
| Úszik velem együtt serényen. |
|
| Lábujjnál, kis kápolna gyáván |
| remeg az ég és föld határán. |
| Meg kéne csendben simogatni |
| s szívemre tenni, mint e méhet, |
| mely sárga lábbal tóra tévedt. |
|
| És szólani: e fény hatalma |
| szétárad földre és a habra. |
| Ne féljetek, az égi kasban |
| már vár a méz s a sárga szalma, |
| édes, mint jó istállók alma… |
|
| Tüdőm, karom már egyre fárad. |
| Gyantás sötét lepi a fákat, |
| és mégis csak feküdni itt jó, |
| e hűs halál vizes ölében, |
| a nagy tó ékes közepében. |
|
| Hát barna éj, ne küldd a holdat! |
| Ne tárd ki földi útjainkat! |
| Az egy utat lesem szívemben, |
| s míg szúr a víz meszes hinárja, |
| szárán kinyit az ég virága. |
|
|
Egy kikötésre használt fűzfánál*
| Nem volt a kezében ragyogó dárda, |
| a hajók mégis csak jártak alája. |
| Itt állt, ahol e nádfedelű malom |
| vizet lapozgat a berki patakon. |
|
| Gergely is mesélte, az öreg halász: |
| – A lápon erre állt minden csónakorr. – |
| Szent volt ez a fűzfa, mint szentelt kalász, |
| mint Attikában az Athenae szobor. |
|
| Aki a hegybe jött, kikötője volt. |
| Hordókra, hajókra subásan hajolt. |
| Törzsében szigony ült. Ágán meg háló. |
| A nád fölött állt, mint kerek kaszáló… |
|
|
| E képeket miért idézgetem? |
|
Ne kérdezd hűvös értelem! |
| Bolyongok kagylófényű vízeken, |
|
| Mint tölgyvödör, mit égbe, vízbe márt |
| akként merem az elsüllyedt határt, |
|
mit rejt a szittyók sűrűje. |
|
|
| Itt állt a kút… Ma már tudom. |
| A hegylakók mind idejártak. |
| Csacsik jöttek a zöld úton, |
| vizet hordva a kis tanyáknak. |
|
| – Szamár-út. – Így hívja a nép. |
| Hűs árnyán magam mendegélek, |
| s kitárul lassan a vidék, |
| mint telt határ a csősz szemének. |
|
| Visznek a szentelt állatok… |
| Hátuk még most is, mintha ringna. |
| Egy messzi hegyre gondolok, |
| talán a felhős, szép Olympra. |
|
|
| De hol a vén akol s a birkák nyája? |
|
E tüskés gyapjuktól ragyog? |
| A nagy juhász helyett a lenge holdfény |
|
a fák közt némán andalog. |
|
| Ó, hajdanán, de más volt, őszelőbe, |
| a pásztorok, a csőszök és a gazdák |
|
együtt főzték a birkafőt. |
|
| Az újmust édes szénsava belengte |
| És csónakján a zöldlidércű tündér |
|
tüzükre bámult és megállt. |
|
|
| Elitta már a láp emléküket. |
| De visszajárnak ők, a régiek. |
| Eloldja láncait a karcsú hegy, |
| ki hajdanán volt tündöklő sziget. |
|
| Mint ingólápon köztük lengek én. |
| Minden csillagszem fényes dárdavég, |
| s mint hajdanán a jó görög hajóst, |
| kísért e messze-vándorolt vidék. |
|
| Athenae fényes lándzsája kísért. |
| Az eltűnt táj s egy örök arc íve, |
| amely a tünde, égi honba leng |
| s hunyó csillaggal lüktet a szíve. |
|
|
|
Ismeretlen költő emlékére1
| Katinka várt. A hófuvásból |
| alig látszott a szán, a ló. |
| Sötétkék este ült a fákon |
| és mindent eltakart a hó. |
|
| Az erdő s út mentén az ágak |
| jeleztek még csak valamit. |
| Mentünk, mint nagy Szibériában, |
| s a szél így vitte szavait: |
|
| – Elviszlek most, hol hajdanában |
| A Hold mosolygott és a Lantról |
| ránk cseppent égi mosolya. – |
|
| De épp ahol a csárda guggolt, |
| a vén kocsis megállt, nyögött: |
| – Kisasszony, elveszett az út. – És |
| ő szólt: – Ott fut a fák fölött. – |
|
| Egy lámpa villant és a fákon |
| szikrát dobált a hattyú-fém, |
| mit törzsükre a tél kovácsolt |
| s égtek, mint gyertyák nagymisén. |
|
| És bent is voltunk már a házban, |
| hol déd- és ükapánk lakott. |
| A szárazlombú vén családfa |
|
| Kis házak és nagy angolkertek |
| s a jó forraltbor, téli hurka |
| már gőzölgött az asztalon. |
|
| S ki még e tájon sose jártam, |
| kis Zsófi néném úgy mesélt, |
| hogy napnál szebben láttam mindent, |
| s a régmult élet újrakélt. |
|
| És Antal bácsi kézenfogva |
| – mert ott kívül nagy este volt –, |
| Phaedrusról kezdte a meséjét, |
| kit hajdan versbe fordított. |
|
| – A könyv is itt van… Lásd, magyarra |
| én szedtem tiszta sorait. – |
| Szerényen, mint a régi költők, |
|
| Alig vártam a jégbemártott |
| Mint kismalacot csalogattam, |
|
| Most itt a táj, hol rózsafényben |
| tíz ember tartott száz cigányt! |
| Havas fenyők közt lent a völgyben |
| tíz ház kéménye muzsikált. |
|
| Fölöttünk tépett varjúháló. |
| Előttünk dölt rács és kapú |
| és bent a híres szakácskönyvet |
|
| Irén néni, a tünde hattyú, |
| szép kép csupán s ezüst keret. |
| Elszállt szegény… Nagy háza szétdőlt, |
|
| A fél megye hordozta tőle, |
| mi kincs onnan előkerült. |
| Csupán egy cselló maradt itthon |
|
| És néha csendes tavasz-este, |
| ott lent a völgyi Béka-várban |
| zümmögni kezd egy vén szoba. |
|
| Egy görbe szilfa áll fölötte. |
| Virágzik kint a krumpli, mák. |
| S a vén cselló zümmög a csendben |
|
| Vigyázva, nehogy Antal bácsi, |
| ki visszajött, mérges legyen |
| és abbahagyja szép meséjét, |
| hol átlép épp a tengeren, |
|
| hová mindenki elmegy egyszer! |
| Ragyog a sok gyerek szíve, |
| mert Anna néni a konyhából |
|
| S amint ott áll a Hold s a Lant közt, |
| kigyúl a régholtak szeme. |
| A nagy család mind újra éled, |
|
| és kint a hűvös kripták táján |
|
|
A néma hegedűs*
| Kék domb ölén, a ház alatt, |
| hol páfrány nő és gyík szalad, |
| én jól tudom, ő ott lakik, |
| hallgattam sokszor hajnalig. |
|
| Hol szűz a völgy és mély a hűs, |
| Se nem tücsök, se nem cigány, |
|
| és mégis zeng, s ha titka száll, |
| s ragyogni kezd a domb öle |
| a szárnyaló dal csöndjibe. |
|
| Kigyúl a völgy, a rét s a sok |
| belülről fénylik, mint burok, |
| melyekben lelkes húr zokog. |
|
| És zeng a néma dal szava: |
| – Trillárom hej! Huj, trallala! – |
| És Julcsa néni, mint gida |
| táncolni kezd, mint lakziba. |
|
| úgy térül-fordul és ragyog, |
| mint nyírfák közt az angyalok. |
|
| S a konyhánk, mint ezüst kohó |
| rőzsénkből égetett ezüst. |
|
| Ily dalt még nem hallottam én |
| és egyre jobban ég az ég. |
|
| A nádast, mint arany-sípot |
| s rügyezni kezd a pásztorok |
| kezében is a holt dorong. |
|
| A formák és a tág színek, |
| mint hárfák, kürtök zengenek |
| s a csősz csak áll a rom alatt, |
| mely Szent Jakabnál megmaradt. |
|
| S a vén kolostor dőlt falán |
| átfénylik rozsdán és mohán |
| az áhítat s a szent király |
| ott térdel, bársony zsámolyán, |
|
| s szívéből zeng a kék-derűs |
| mély völgyből szóló hegedűs. |
|
| dalolnak, mint az angyalok! |
| A holt föld rajtuk zengi át, |
|
| mint hangszeren át, úgy oson |
| az átlényegült föld dala, |
|
| Ez fénylik itt a völgy ölén, |
| a tó felé, mint körmenet, |
| virágzó zászlók lengenek. |
|
| És száll a néma dal szava: |
| – Trillárom hej! Hujj, trallala! – |
| s a formák és a tág színek, |
| mint hárfák, kürtök zengenek… |
|
|
A vén bodzafa emlékeiből
| Dőlt présház fülledt öblibe |
| Falát kék árnnyal önti be, |
| a forró szőlők csöndjibe. |
|
| mint sárga-zöld emlékezés, |
| bogárzó szárnnyal zsonganak. |
|
| mint kristály épít új csodát |
| dalol a dőlt kút kürtjibe. |
|
| Kagylószín tóra, mint a nád… |
| és sátra közt enyhet talált. |
|
| Hej, lombom közt rigó lakott |
| s dalolva, mint a jó cseléd, |
| s szuvas vázától roskadok. |
|
| Nem volt ez hajdan így… Bizony… |
| Nótázva jött a pap, a lány. |
| Így volt ez hajdanán bizony. |
|
| – mint partokon a kis lilék – |
| az esttel víg tündér röpült |
|
| az én gazdám ki volt szegény. |
| Ott ballag rég a nagy úton |
|
| aszott bokromhoz visszajő, |
| De hol van az a szép idő? |
|
|
Egy előkerült kártyapaklira*
| Avas lapjaidon sárgul a vén idő. |
| Hej, te öreg kártya, honnan kerülsz elő? |
| Piros tavaszoddal tán az öregapám |
| verte vén teledet az idő asztalán? |
|
| Megrepedtél, törtél, mint a vén koponya, |
| melynek még mosolyog harminckét ép foga. |
| Piszkos lapjaidat a holt falu újja |
| hervadt fogásával most is koszorúzza. |
|
| Régtűnt boros esték meghitt csendessége |
| ragyog vagy száz éved foltos derűjébe. |
| A pásztor, madarász és a többi népek |
| nevetnek négy avas évszakod ködében. |
|
| Mint csaló cigánylány hunyorgó szemével |
| évődöm az idő forgó küllőjével. |
| Váltó ragyogása, mint lágy, indás keret |
| sorra villogatja a hamvas képeket. |
|
|
Aesculap*
| A dombtetőn kinyílt a hársfa. |
| A fény édes hullámon lovagol |
| és fürdik, mint arany teába |
| ezüst kanál a kerti asztalon. |
|
| szedem a rétek orvosságait. |
| Gondolva téli, nagy ködökre |
| morzsolgatom a sárga kankalint. |
|
| Kamilla, bodza és a többiek, |
| kik mint a szentek állnak gaz között, |
| szégyellve rejtik, ami földi, |
| ám glóriájuk nyújtják s tompa-zöld, |
|
| tört menták bódító csodája |
| ujjam begyén leng, trópusi madár. |
| Illattól lusta, lomha szárnya |
| ragyogva fénylik, mint e koranyár. |
|
| Ezüst porokban, illatokban |
| könyékig fürdik dúskáló kezem, |
| Gyógyszertár cseng minden bokorban. |
| Suhogva száll az égi kék selyem |
|
| s a völgyi, apró városokba |
| az emlékektől fülledt kis szobák |
| és fénylenek, mint tiszta patikák. |
|
| Fölöttük hófehér szakállal |
| egy istentorzó gyűri mosolyát. |
| A búzaföldről égre szárnyalt |
| s ezüst homlokkal néz le Aesculap. |
|
|
Mint a patkót
| Lassan benőtt már a fejem lágya, |
| mégsem szoktam bele a világba. |
| Mint a patkót a fürge kovácsok, |
| hajlítanak hegyesujjú lángok. |
|
| Pedig lassan ismerem az alkonyt. |
| Hegyeink közt a csendes visszhangot. |
| Elcsípem a halat paprikásnak |
| és barátja vagyok a kovácsnak. |
|
| Az utamba mégis miért álltok |
| ti vulkáni, bazaltszín virágok? |
| Hegyek, kazlak és sokszálú völgyek |
| sűrű hálót mért szőttök köröttem? |
|
| Csősz szeretnék lenni, ki őrködik. |
| Termő fák közt, ki szabadon lakik. |
| De ti, körbe, csak reám vigyáztok. |
| Oly rab vagyok, akár a királyok. |
|
| Tavas alkony, jó hal és éles kés, |
| ülj szívemre lágyfészkű pihenés. |
| Karcsú akác, ágad égig szalad. |
| Ringasd el tüzes madaradat. |
|
|
A temetődombról*
| a holtak közt piros pipám. |
|
| akik oly jók s kíváncsiak |
| a költőkre, mit mondanak. |
|
| Itt gyűl össze minden titok, |
| Minek hát kocsma és kovács? |
| Tisztább itt minden vallomás. |
|
| Ki érti ezt, az tudja jól, |
| a néma száj mily szebben szól, |
| s hogy szem lehúnyva messzebb lát… |
| Itt hallgatom hát a halált. |
|
| Mint vén csősz, akként guggol itt. |
| a felhőket, a kis nyulat, |
|
| Levetve sallangos díszük, |
| tisztán mutatják lényegük. |
|
| Itt látom, milyen a világ. |
| Gyökér-penész a fürtös ág, |
| s hogy ülledt sár a tó vize |
| és senkinek sincs semmije. |
|
| Mint hajlott, korhadó hidak, |
| s a kék űr lázas tégelyén |
|
| Háromszáz horpadt sírhalom |
| s mint szürkehamvas esti köd |
| velük repül a fák fölött. |
|
|
Vihar előtt*
| melyeknek fény az oszlopuk |
|
| mint kék delej a szürke fán. |
|
| és biztos rend szerint lapul |
| és gyűlni kezdnek a jelek. |
|
| A vár lilára vál. Csipkés |
| fokán a gólyák tánca leng. |
|
| Halász a vízről partra köt. |
| Tűzszárnyú angyal villogat |
| a felhő-tölgyesek között. |
|
| süvöltve zeng a mandulán. |
|
|
Sóhaj
| mert a fák és erdők boldogok. |
| jobb lenne elnyűni testemet |
| és mint a báb szárnyas lakója |
| szállni s keresni egy jobb hazát! |
|
Gyümölcsfáimhoz
| ti földből nőtt élő jelek, |
|
| Tanítsátok, hogy mit üzen |
| és lombveréstek mit susog, |
| mert annyi sok titok kísért. |
|
| Tíz éve álltok itt, derék |
| jó társaim, szép karcsú fák, |
| s nem ismerlek még bennetek! |
|
| Ne vessetek meg mégse, fák. |
| Bevallom, lám, mit sem tudok. |
| Hullassátok rám titkotok, |
|
| hogy lomb, gyökér s a csillagok, |
| a föld, az ég testvér velem. |
| jó fáim, tán így feledem. |
|
|
Szenteknek és kocsmázóknak való
| Ne lépj a hóra. Meglátják nyomod. |
| A kocsmában reád lel asszonyod, |
| s tanult malasztját rádlöttyentve mind, |
| addig siránkozik, míg hazavisz |
| s papoddal zengi: Bornál jobb a víz. |
|
| Ne lépj a földre hát. Inkább repülj. |
| Az égiekkel tisztán egyesülj, |
| de jól vigyázz, hogy meg ne fogjanak. |
| A hófehér erősebb, mint a bűn. |
| Megejt és elragad kegyetlenül. |
|
|
Icarus a költőhöz
| Ki nem az Égő Szárnyra épít, |
| Építsd magadba hát az égnek |
|
| Jeget díszítsél pálmaággal. |
| Mély völgy fölött kötélhíd szálán |
|
tanítsd repülni szárnyad. |
|
| Alattad égjen bár üvegből |
| altasd el dallal síró tested |
|
| Mit sajnálsz? Az omló port talán? |
| Hogy élsz, Ő hirdeti, a szárnyad |
|
| Ha ezt nem érted, ültessél fát, |
| s vágj bölcs arcot, akár a majmok |
|
|
Nem látod
| Írsz arról, mi fűhöz, fához tapad. |
| s nem látod azt, mi kép nélkül hajol |
|
| Szemed vakabb, mint éjféli homály. |
|
Testes világod borzadály. |
| Tüskéit tört sarkadban hordozod |
|
s falnak viszed szép homlokod. |
|
|
Ki rakja?
| Millió szilánk villog a napba. |
| Tarajos hideg hálója tartja. |
| Szíved a rózsák északi kertje, |
| csilló tövissel száraik kiverve. |
|
| Sirályos délelőtt ragyog feletted, |
| habos baltádat mégis elvesztetted… |
| Körötted földi rend. Ó, de magadba |
| ki rakja szénádat égi kazalba? |
|
|
Vibráló körök
| Ujjad kihűl. Tíz körmöd már jeges. |
| Érzed, a földön nincsen sok helyed. |
| Helyetted majd a tél villant csodát. |
| Mint angyalt viszi égre ceruzád. |
|
| Így fekszem akkor is hanyatt. |
| Nem fenn, majd lent a fű alatt. |
| Mi kincsem volt, nem lesz velem. |
| Új honba száll az értelem. |
|
| Most zsenge pázsiton, hanyatt, |
| s a célt tudom, hát egyre megy |
| a fű alatt s a fű felett. |
|
|
| Remeg a fa. Villog az árnyék. |
| A foltos fűben tündérnyomok. |
| Toronylétrán üldögél az Isten |
| s remegnek lent a márványoszlopok. |
| A dékán látja s a dióverővel |
| a lombok árnyékába térdel |
| és kosarából a sok édes gyümölcs |
| az égre mosolyog, mint a bölcs. |
|
| Kék acél s ezüst a levelek lapja. |
| Pengeti szárnyukat az ősz harangja. |
| Repülnének, szinte úgy lobognak. |
| Tündöklő szárnya nőtt a sok bokornak. |
|
| Repülnék levelek én is veletek. |
| Ezüst-világba szállnék emberek, |
| ahol a telt fény és a lég születnek. |
| s árnya sincs a lengő fellegeknek. |
|
|
|
Tompa kín
| Pókos teremben, por között |
| Mint sivatag fáradt vándorát |
| egy sárga szellemkéz vezet. |
|
| Jobbját kinyújtja olykor és |
| tűnt városoknak, isteneknek |
|
| Amott, mint tigris-villanás |
| suhanva száll egy ismerős |
|
| rezdít szét őszi bánatot, |
| amit csak foglyok értenek |
| a holddal-szőtt deres vasak |
| sakktáblás síkjai megett. |
|
| Lágyan szitál a szürke por. |
| Kék forrás csorba oszlopán |
| kísért a ködszárnyú szobor. |
|
|
Cigány Orpheus
Kisfaludy Sándor sümegi házánál
| „Itt született, itt élt és itt halt meg” |
| házafalán hirdeti e tábla. |
| Fehér kéményén fekete angyal |
| s omló várfal hulldogál alája. |
|
Kisfaludy Sándor borházára
| Itt küszködött a halhatatlanságért. |
| Keressed hát a titkát kőbe, lombba! |
|
| Ott áll a kút. Hát nézz a hegy gyomrába! |
| Aztán kóstold a bor ízét. |
| Morzsoljad ujjad közt a föld göröngyét, |
| s párákkal idd a völgy vizét, |
|
| s meglásd, föltámad ő, ki rég halott már |
| a könyvben és a földbe lent, |
| a fából, borból, ritka mandulából |
| mint holdsugár e földre leng. |
|
|
| Ám keseregtél, mert gazdag volt és te szegényke |
| s lám az arany nem akarta Apollót észre se venni. |
| Ám te derékmód verted a lantot érte kesergőn |
| s lám, elolvada ő s aranyozta neved ragyogóra. |
|
| Rózáért epekedtél, hát megkaptad a földön, |
| s még a derék szép második asszony után is a jámbor |
| földi hatalmak melléd fektették ama Rózát. |
|
Padányi Biró Márton dicsérete
| Szerette ő a könyvet és a szépet |
| s mit álmodott, szerette készen. |
| Fölmérte hát e tündéri vidéket |
| s kastélyt emelt a szögletében. |
|
| Nagy kastélyt, szobrokkal, barokk orommal. |
| Ötven szobát tündéri fénnyel. |
| Mély pincéit töltette jó borokkal, |
| a freskón most sarokban térdel. |
|
| Ilyen a Márton püspök nyári háza. |
| s a koldulóbarátok szép falára |
| fölírják jámbor vágyainkat. |
|
|
|
Egy költő kőasztalánál
| Üres a kő. Nézd, rajta semmi nyom… |
| Köre fáradtan önrévébe fut. |
| Asztalt mintáz… És hallgat a torony… |
| Hogy merre jár, nem jelzi semmi nyom. |
|
| Elengedte küszöb, tető s az ágy. |
| Korsója még locsog, de csak badar |
| mesét s így egyre nő a nagy talány |
| s még jobban ködbe vész a messzi part… |
|
| Hálátlan tárgyak és csigás kövek, |
| ti is temetni tudtok csak csupán? |
| Hát hol a jel s a borsodzó szöveg, |
| mely elrepít a nagy titok után? |
|
| Mondd, merre leng tündöklő szelleme? |
| Mutasd meg lomb a bimbózó kaput, |
| honnan szárnyalva zúg a nagy zene… |
| Vagy síron át visz oda csak az út? |
|
| Fürtös csigákkal alvó szürke hát, |
| évmilliókat rejtő vak köved |
| mikor zengi a nagy titok dalát, |
| megzengetvén a csigás kürtöket? |
|
| És hol a bérc, amely kihirdeti |
| – miként az angyal teszi egykoron –, |
| hogy még véresen lássuk meg színét |
| a honnak, mely túlnőtt a csontokon… |
|
| Vagy így jobb tán? Kövek, tárgyak között |
| lapulni vakon, mint a kőbogár?… |
| A nagy titok páncélba öltözött! |
| Nyakunkba ült s mellünkre lóg a zár. |
|
|
Reggel
| A kút zörög és messze egy vonat |
| nyögdel a nádas rét párás ölén. |
| Álmos hajóslegények ébredeznek. |
| Szúnyog harcol a sűrű tej fölén. |
|
| Így indul el a nap a fák fölött. |
| Mint kék olaj, úgy ömlik szerteszét |
| és ember, állat és a földi tárgyak |
| fölisszák és indulnak, mint a gép. |
|
| Kotyognak, bőgnek, aztán csendesen, |
| úgy dél felé eldőlnek, mint a zsák. |
| Kiizzadva alig várják az alkonyt, |
| mikor megveti ágyát a világ. |
|
|
| Ereszd el lomb a párát. A nap már fent ragyog. |
| Feküdtél véle eddig. Nyissad ki ablakod. |
| Szép fürge szeretődet esengi már az ég. |
| Eresszétek hát lombok. Ragyog a tág vidék. |
|
|
Alkonyi, reggeli dalok
| Nyugodjál csendesen bele, |
|
| Térj hát álomra, mint a gaz, |
|
| úgy kelnél fel, akár a lomb. |
| Szunnyadj szívem, ne légy bolond. |
|
|
| lehullt egy olajzöld dió. |
| Győzött a törvény mély varázsa |
|
| Ólom a nappal és bársony az éj. |
| A ház csupa gond. Az út csupa fény. |
|
Feszítsd ki szárnyad és ne félj. |
|
|
Ars poetica
| Szavak mögött bujkáló való |
| Téged kutatlak, ki vagy mindenható. |
| Ki, nem lendülsz, de pusztulva, örök vértben ülsz |
| és székből és kőből, mint cigány hegedülsz. |
| Téged megfogni mérem hálóim sorát, |
| szent oltás frigyébe fogva valót és ideát. |
|
Zümmögve száll
| A nyárfák, mint zöldcsuhás barátok, |
| körülállják a tóparti kertet. |
| Lombjuk közt a hegyközségbe látok |
| s a kápolnán sejtem a keresztet. |
|
| Balról a pékség dolgozik serényen. |
| A péklegény, mint hófehér lovag, |
| karcsú dárdával megjelen az égen. |
| A sok szegény mosolyog boldogan. |
|
| Meghitt melegség fut a kerten át. |
| Egyenest a kápolnához tipeg. |
| Serényen hajlik egy magas barát |
| s a pántos ajtót nyitja sebtiben. |
|
| Az égi és a földi tűz varázsa |
| dagasztja fák és emberek szivét. |
| Zümmögve száll a pék meleg lapátja, |
| beöltve titkuk szárnyas kenyerét. |
|
|
Egy vers előtt
| Egy vers előtt térdeltem én. |
| Több volt, mint vers. Sugárzó költemény |
| tündöklött ujjamon és szívemet |
| emelte, mint a nap a felleget. |
| – Ki írta?… Nem tudom… Lehet |
| csak angyalszárny játszott velem. |
| Magam térdeltem – jól emlékezem –, |
| akár a búcsúsok a kegyhelyen… |
|
| Dél volt. Sugárzó, fülledt, nyári dél. |
| Az ágakon aludt a sok levél |
| úgy fénylett, mint a sárga égi lant. |
| S éreztem szárnya hűs szelét: |
| De hát, ki írta azt a költeményt? |
|
|
Vonzod és veted
| Jégtollú fákról kristály zuhatag… |
| Habjában csipkés pávák alszanak. |
| Horgolt erdőket penget az ablak, |
| szebb tájat nem szőhetsz magadnak. |
|
| Szakadék fölhasadt magánya |
| mered az egynek-vélt világra. |
| Kétoldalt zsongó, dermedt fürtöket |
| ringat a fagyott ablaküveg. |
|
| Mint a halász, zöld jégpáncél alatt, |
| lesheted innen világodat. |
| Merőleges és éles vetület |
| szórja rád a mennyei tüzeket. |
|
| Fényüket vonzod és veted magasba. |
| Előtted röpköd szivárványszín labda. |
| Kapkodja szemét a körtefa ága, |
| mint ütő vág a fejsze utána. |
|
| E sarki álom szeme te lennél? |
| Jobban tennéd, ha reálehelnél |
| s omló könnyét öledbe fognád |
| és elringatnád a mosolyodnál. |
|
|
Hajnal felé
| cserélve, némán váltanak, |
|
| mély, furcsa lomb ragyog. |
|
| csenvén a szent-keresztről |
|
| S kinyúl a vár is, mint a |
|
|
Angyali követ
| Narancsszín pálcákkal bókol a reggel. |
| suhannak át a zsaluk résein. |
| Hozzák a gágogást s a mély lilákat |
| a vén falon átsikló szürke szárnyak, |
|
melyeknek mása néma gyorsan |
|
suhog a tündöklő magosban. |
|
| Az ablak jégvirágos mezejében |
|
sétál egy könnycsepp álmatag. |
| Megbillen, felgyűl, aztán fürge lábbal |
| ép ujjamon s mint angyali követ |
| megilleti ajkával gyűrűmet. |
|
Odébb a boglya dombja mozdul. |
|
Zarándok kél a fűszálakból. |
|
|
Fakutyán, fényben
| Egy gitárnyakú, nagy barát |
| repült a malmos völgyön át, |
| mezítlen lábbal, hosszú karral. |
| Olyan volt, mint kopasztott angyal. |
| A dermedt láb aranyló bolyhai |
| csillogtak, mint a kis-kacsák |
| pihétől sárga könnyű tollai. |
| S kezében volt a száraz ág, |
| leszállhatott – ha kedve hozta volna –, |
| de ő csak szállt az égi porba. |
| A nagy kerék alatt a molnár |
| Szeme kiállt a koponyából. |
| mikor a könnyű nyárfacsónak |
| kendert szállít a békés tónak… |
| s a fényes jégcsapokra szállt |
| A kis patak eloldta íjját, |
| megeredt s a kéklő nagy garat |
| őrölni kezdte lassan a havat. |
| A jégen át siklottam épp borért… |
| Ilyen volt s az volt ám a tél! |
| Akár a fény, akként suhantam. |
|
Jákob létráján
| Teli gyomorral nézed a tavaszt. |
| A bajszodon vörösbor illata. |
| Fölötted Flóra fényes szárnya zúg |
| s öléből ím, lehullt egy almafa. |
| Mint nagy csokor zizzenve áll a földbe! |
|
Álmodva dőlsz a könyöködre… |
|
| Piros tűz ég a zöld vetés között. |
| Az égen hófehér sirálycsapat |
| kutatja lent, az elöntött mezőn |
| a fű között villámló csíkhalat. |
| Furcsán alant köröz az Égi Ábra. |
|
Ráléphetsz fogas grádicsára. |
|
|
A tücsök és a kovács*
| Az asszony kint ült és vidáman |
| épp pontyot pikkelyezgetett. |
| Szívében tán gyöngyházszín álom |
|
| – Nézzél fel néném. Itt megy ő, |
| ki oly sudár, mint a fenyő |
| és anélkül, hogy fejét lehajtaná, |
|
| És sejti jól, hogy itt a vendég, |
| s a görbe, vén tőkék alatt |
|
| |
| s mint nagy, kékszárnyú lepke |
| leült a csillagfényű kertbe. |
|
|
Vízparti kínlódás
| A Rókarántó sűrű fényben ül |
| és szép neve mögött a kép |
| a hőségtől nagy fáradtan elül |
| s a dombok árnyékába lép. |
|
| A fák, az öblök, pincék alszanak, |
| szétrezdül minden ép keret. |
| Szőlőre is lusták a darazsak. |
| Vibrál a földi szerkezet. |
|
| Nagy kék kemence most az égi gömb. |
| Szikrázó szalma bent a nád. |
| A felhők füstként úsznak odafönt |
| és árnyékuk, mint pernye száll. |
|
| A nád között kínlódom egyre |
| s kérdem: Szerencse, mért kerülsz? |
| Napszárnyú ponty, tüskés sügérke, |
| mely tündér óv, hogy horgom elkerüld? |
|
| A kék csigák vagy nádak szelleme, |
| kik itt köröttem lengenek?… |
| Oly árva, lám, a földnek embere, |
|
| Ragyogó fényben is sötét falak |
| és titkok kriptájában ül. |
| Nem érti a rügyet, a fát, halat |
| s fölötte sóvár csillag hegedül … |
|
| Tollam, úgy leng a zöld habon, akár |
| s amíg izzasztva ver a tűzmadár, |
| rémült borsódzás jár a testemen. |
|
| Szemében és agyában bízhat-e? |
| S mit ér a lét, ha semmit meg nem ért? |
| A sok vonzás varázs-hegye |
| űzi s a hit pótol a semmiért? |
|
| A testek és a lelkek álmait, |
| S nagy ég, szívünkben ki dobog?… |
|
| Honnan, hová? – s a szürke értelem – |
| oly néma, mint e nád öle, |
| hol reggel óta a halat lesem |
| a tó és szívem csöndjibe. |
|
| Hiába fortély és a jó zsineg. |
| Fullasztó súlya nyom a semminek, |
| mit horgomra a víz tündére csalt… |
|
| Nem lesz ebéd!… Hát verj csak napsugár! |
| Ragyogd át minden porcikám! |
| Fényed hadd gyűjtsem, mint a tág határ |
|
| A lámpa tán majd élesen kigyúl, |
| mint jelző fény fehér hajón, |
| mikor pálmás és messze útra fut |
| merész vágyaktól biztatón… |
|
|
Házam, világom, hazám*
| Házam, világom nagyon egyszerű. |
| Kies határán hársfalomb legyezget. |
| A kis szobában barnaszín derű |
| s a zűrzavarban én lelek csak rendet. |
|
| Itt hálók, horgok, amott botok, |
| nagy szalmakalpagok és hátizsákok, |
| melyekben dinnyét vagy halat hozok, |
| ha vízparton vagy hegybe botorkálok. |
|
| Olyan magányos, elhagyott sziget, |
| hova hidat csupán a lélek hajthat. |
| Nem futnak hozzá hajók és sinek |
| s a kóbor lélek mégis egyre szaggat. |
|
| Pedig mi szükség, lassan összeszedtem, |
| a formás és a lelkes tárgyakat, |
| hogy bölcs legyen az élet körülöttem |
| a roppantsúlyú csillagok alatt. |
|
| Lám itt a puska, nyél s a többiek, |
| a hordó és vödör, a bornak, víznek |
| s ha szólítom, mind kezemhez siet, |
| kik udvaron s a ház körül pihennek. |
|
| Így élek bátor társaimmal én. |
| S szép Március, mondd, mit hoztál nekem? |
| Ülök magányom sziklaperemén, |
| mint tört csupor villámló fergetegben. |
|
|
| Békét és csöndet álmodunk, |
| mert béke itt sosem lehet! |
| Tág rónánk, dombunk, völgy s a bérc |
| több kincset rejt, mint dús kelet. |
|
| szétnézve asztalunk körül. |
| Hát még az éhes sok magyar, |
| ha egyszer nyílként fölröpül! |
|
| Mint áldott sziklaölbe, ha |
| bedobnak tarka sok hadat, |
| a nádak közt, fenyők alatt. |
|
| Hazám, dús föld, mi lesz veled? |
| mint hajdan pannon tengered! |
|
|
|
Figyelmeztető*
| Nem állt szívemre, számra. |
|
| Légy bátor, mint a tárgyak. |
|
| Gyűrd le undorod s kezed. |
|
|
Nyugtalan éj
| Falunk kutyáit hallgatom. |
| Kínjuk átzeng az ablakon. |
| Nyugtalan lelkük úgy üvölt, |
| hogy hosszan fölsír rá a völgy. |
|
| Valaki járkál a határban, |
| ki nem nyughat a halálban. |
| Vagy tán lehet, maga az élet |
| most keres magának fészket? |
|
| Nyugtalan éj, fekete társam, |
| nagyok vagyunk a hallgatásban… |
| Holnapra új fény ragyog föl, |
| csak a mi álmunk nem kel föl. |
|
|
Ki látott?*
| Ki látott már ilyen tavaszt? |
| Ma jött a harmadik csapás. |
| Vastag iszap a föld s a hegy |
|
| Kútunkban csak békákat látok. |
| A berken kintrekedt a csorda. |
| láttam, a szennyes víz sodorta. |
|
| És hallottam két kisleányt, |
| zokogtak: Nincsen gyöngyvirág. |
| Mihályt, a sekrestyést levágta |
| egy égből hullott vasszilánk. |
|
| Ki hozta ránk e rút tavaszt? |
| És mit jelent az új csoda? |
| A zöld gerle-kalit fölött |
|
|
Egy alkalmi népvezérre*
| – Mentsük a hont? – hát vedd botod! |
| Ismerd meg úgy, mint abroszod, |
|
| De jól vigyázz, mert útjaink |
| a sárba süppesztnek nyakig. |
| Még jó, ha szájadig nem ér |
| a szenny, te fölkent népvezér. |
|
| Mert kávé mellől könnyű ám |
| De jer, hogy fulladjon szavad, |
|
| A trágyadomb eléri, nézd, |
| a dőlt kút kristályos vizét. |
| Szemérmedet nem rejti el, |
| ha bújsz, a tákolt nádlepel. |
|
| Az ég is rajtad mosolyog, |
| a tető oly ritkán fonott. |
| Ez csak házvég, de add kezed! |
| Ismerd meg végre népedet. |
|
| hol rongyát, étkét főzi be. |
| A gőz s a bűz fonnyadt egét |
| itasd szívedbe, mint igét. |
|
| S ha szólsz, mint vad apostolok, |
| szavad aprítson, mint a kés. |
|
| Mert nem törvény, de tett kell már, |
| mint gát ha törni kész az ár. |
| Eképp segítsen – nem szavad – |
| szíved, kezed, ha van szabad! |
|
|
A kakuk-madárhoz*
|
Vörösmarty Mihály emlékének
|
Vidám hegy kedves pásztora |
| hiába szólogatsz, kakuk-madár. |
|
A hegy sem az, a bor sem az! |
| Alig múlt tavasz, alig itt a nyár, |
|
szívemben mégis tél havaz. |
|
| A nyelvemen alig lelek szavat. |
|
Szép tájunk, mint a temetőt, |
| úgy nézem már s a váras ormokat, |
|
mint márványkőt a sír előtt. |
|
|
Föltépte keblét ég s a föld! |
| S hiába átkozza már magzatát, |
|
mint rongy cseléd, ki józanul. |
| Izzadt kínjában szétfő a világ |
|
s az ember milliója hull. |
|
|
Eszét az égtől bűnre kapta. |
| Bor, pint elő! Zengj öblös pincemély! |
| béke nem volt, csak lüktető fekély. |
|
|
Az ölj az egyetlen szabály! |
| És hősök mind a gladiátorok! |
| mint éhes farkas, bömbölő torok, |
|
egymást zabálva boldogan. |
|
|
Homlok, mely tiszta és fehér, |
| ábránd, akár a hattyú-dal-mese. |
|
Az élet prés! Jer sűrű bor… |
| Ringass!… Tán holnap értünk nyúl keze |
|
és falhoz vág, mint tört csuport. |
|
|
Sötét csapszék e rongy teke! |
| Veszett híre, a nagy történelem, |
|
mint sanda mészároslegény, |
| arany sisakban áll a szent-hegyen |
|
s szemében örvénylik a kéj. |
|
|
Ne reszkess mégse kék honom. |
| Szelídke bárány, fehér pincehely. |
|
Utunk bár vak kéz rendeli, |
| de szállunk még, mint cseppnyi hópehely. |
|
A szél még szívünk emeli! |
|
|
Szeress hát tünde pincehely. |
| Te vagy a mentsvár és a zöld sziget. |
|
Míg kínban fetreng a világ, |
| te tartod bennünk még a jó hitet, |
|
hogy Istenünk a földre lát. |
|
| Más nincs harang, mely égig szólana… |
|
Elfordult, háttal ül az úr, |
| mint magzatán csömörlött bús anya |
|
és néma, mint késvágta húr, |
|
|
mert gyermekéből nézd, mi lett? |
| Öl, rombol, kit képére alkotott. |
|
Szennybe vágta a tíz szabályt! |
| Őrjöngve éget tornyot, kis zugot. |
|
Kereszt helyett jelvénye bárd… |
|
|
Kakuk, vidám hegy pásztora, |
| gazdátlan nyáj kér, válaszolj neki: |
|
– Hány évig tart az őrület? |
| Véres szénáját meddig legeli? |
|
Felelj, ég áldja meg szíved. |
|
|
Felelj, kakuk! Te égbe látsz! |
| A népiért kínoz, ki szólogat. |
|
Hűs lombok, titkok mestere, |
| űzd el rólunk a gyűlő poklokat. |
|
Légy házunk védőszelleme! |
|
|
Magyarok*
| Vidám hegedű szól a fák alatt |
|
és hallgatja a sok legény. |
| Arcukat jóságosra keni át |
|
a csendes vasárnapi fény. |
|
| Tanyák, lovak és apró gyermekek |
|
forognak bús szemük előtt |
| s a gépek oldalán ragyogni látják |
|
a messzi, csordás legelőt. |
|
| Bent bőg a rádió s a bamba drót |
|
parancsra vár, míg idekint |
| édes, dohányos álmokat pödörnek, |
|
feledve minden földi kínt. |
|
| Így füstölögnek és ekképp mulatnak |
|
a feszes szolgálat alatt, |
| idézgetvén a lányok derekát |
|
s a trágyagőzös falvakat. |
|
| Csak üldögélnek tehetetlenül |
|
s mint foszló, meleg gombolyag, |
| a földjeik felé úgy omlik róluk |
|
| Szemükben tág ugar, beteg csikó, |
|
aztán langyos patak terül. |
| Tudják, a földön kint rohad a krumpli, |
|
mint átlőtt test, ha földre dűl. |
|
| A minden-mindegy arcukon legel, de |
|
mint zsarnok gépben a kerék |
| és kar, úgy ugranak, ha bőg a jel |
|
s értük könnyez a szép vidék… |
|
| Az erdők, fák s a vakoló-homok |
|
siratja jó, dolgos kezük, |
| amint a szántón hajrázva rohan |
|
|
Csupán a tárgyak
| Minden dohány és minden földi mák |
| hogy szebb legyen köröttem a világ |
|
| Csupán a tárgyak még, akik segítenek. |
|
Arcukban bánat, szeretet. |
| A réseikből villogó jelek |
|
libbentik arrébb kedvemet. |
|
| Ti jöjjetek körém. Igaz szívet |
|
csupán már bennetek lelek. |
| A többire, mi szükség és minek |
|
is tartják még az istenek? |
|
|
Kék szárnyat ölt*
| Lassan már itthon senki sem marad. |
| Maholnap én is zsávolyban leszek. |
| Hírünk kizengi majd a kék harang |
| és emlékünk a vén, kis emberek |
|
| idézgetik a műhelyek előtt. |
| S ahol oly csendes most a fújtató, |
| a rossz kovács híre is égre nő |
| és tetteit dicséri mind a szó. |
|
| – A csőszünk is derék volt, emberek, – |
| és bólogatnak rá a szilvafák. |
| Ezüst fényt oldanak a fellegek |
| és egyre szépül, tisztul a világ. |
|
| A zöld torony s a széthullt vár alatt |
| kék szárnyat ölt a bánat és a bú |
| s a rosszcsontokba, aki megmarad, |
| emberszívet farag a háború. |
|
|
Hamvas világ
| Hamvas világ… Sárgával tarkitott |
| lombok közt selymes ég rezeg. |
| Fogyó szeptember illó képein |
| tűnő népem arcodra ismerek. |
|
| Mint szilvafák, szedés előtt, maguk |
| úgy állsz elnyúló ággal kertjeid |
| földjén is árván s hontalan. |
|
| Mint őszi táj, amelynek partja nincs |
| s elissza hamvastestű fény, |
| ős bánatoddal akként vérzel el |
| jobb sorsod rosszul választott helyén. |
|
| Illanva tűnsz… Im, fénnyel tarkított |
| lombod közt ezüst szál zizeg |
| s érett gyümölcsök cukros gyöngyeit |
| majszolják rólad mohó istenek. |
|
|
Kakuk-szomorító*
|
Kakuk, ne szólogasd a nyárt, |
| a zöld berket, a lombok mélyeit. |
|
Szemembe tán még könny szökik |
| s megátkozom koromnak híveit. |
|
|
Légy néma, mint a puha kő, |
| melyből hangot pöröly sem csal elő. |
|
Kakuk, ne szólogasd, mi szép. |
| Bádoggal fedd az emberek szívét. |
|
|
Légy néma és olyan süket, |
| miként az ég s maga a földanya, |
| mint pusztul átkos méhe magzata. |
|
|
Kakuk madár, keress hazát |
| más csillagon. Kerüld a földi fát. |
|
Repülj! Gyökere vért eszik, |
| és átkot szív. A földje mérges szik, |
|
| sziszeg a lomb, virág, a szén, a gép! |
|
Mint sátánfej forog a Föld! |
| Kakuk, zöld erdőd csak mesékbe szép… |
|
|
Somogyi búcsú*
| Körhinta kell most a magyarnak. |
| Hajtsátok hát vígan a hintát! |
| Bóduló fejjel forogjuk végig |
| a búcsún a hinta-palintát. |
|
| Harsogjon a réz és a dobszó! |
| Cigányasszony! Verjed az üstöt! |
| Golyvásnyakú fekete legény |
| recsegtesd rogyásig a kürtöt. |
|
| Hogyha billeg, billegjen hát jobban |
| lábunk alatt a veszett határ. |
| Nem is a földön, az égbe szállunk. |
| Repülünk, mint a részeg madár. |
|
| Tarka huszárok élén a bábos |
| rúgja ám a csillagok porát. |
| Véres szemével nézi a banda |
| a mézlovak veszett rohamát. |
|
| Örvénylő poruk rántja a tornyot. |
| Harangkötél rántja a papot. |
| Öreg Mári néni nyargalja ám |
| a sínről-ugrott durrogó bakot. |
|
| Ki nem kell az égnek, rajta most. |
| Akad még bőven somogyi bicska. |
| Sokan vagyunk még! Rajta legények! |
| Az a legény, ki elsőnek nyitja. |
|
| Vér nélkül mely szent látott még búcsút? |
| Hal nélkül meg ki látott tavat? |
| Hét határ hadd zengje hírünk. |
| Rajta Berci! Hajrá daganat! |
|
| Könnyítés kell most a magyarnak. |
| Hajtsátok hát vígan a hintát! |
| Bóduló fejjel forogjuk végig |
| a búcsún a hinta-palintát. |
|
|
Utolsó pohár*
| áldott az agyban és szemen. |
|
| Legszutykosabb pipádra gyújts, |
| Szívjad gyomrodra parazsát. |
|
| A szilvafádból rakj tüzet, |
|
| ha nincs bor, gálickővel, |
| így kékítsed föl rút eged, |
|
| Ha nincsen, most szerezz, nohát! |
| zengjen, mint őrült bőgőszó |
|
| Úgy jó, ha kocsma most a fej. |
| Ne értse, mit zokog az ész. |
| Úgy álljon, mint a süllyedő |
| hajón a részeg tengerész. |
|
| A szentektől se várj csodát |
| s nehogy szólítsad néped. |
| Lefejti legszebb gombjaid. |
|
| A borba süllyesszed fejed, |
| Tört délibáb öléről nézd, |
|
| Ki látta ezt, az tudja jól, |
| számunkra nincs reménysziget. |
|
| És nincsen nép és nincs haza. |
| lerázta, mint a gyenge szél |
| szilvát leráz a zöld fűbe. |
|
| Kéken, így fekszünk és lilán. |
| s nagyálmú füsttel írd fölé |
|
|
Országúton*
| A kastély áll még odafönt. |
| Előtte bukszus és platán. |
| Mint sárga ó-arany ragyog |
|
| S a kín, mint handzsár vashegye |
|
| s a sok nyomor izzadt bűze |
| orrunkba, torkunkba ragad, |
| mint kádra rossz bor seprűje. |
|
| Mint csörgőtalpú, tank-motor, |
| úgy gázol rajtunk át a hét. |
| Egy jó napért eladnánk már |
| az életünk szebbik felét. |
|
|
| Hej! fonyódi vár, emeld föl |
| berekbe-hullt öreg fejed! |
| Nézzed végig e nagy futást, |
| kiűzött, bugyros népedet. |
|
| A fűzfák közt anyám szalad. |
| Karján kosár. Kezében bot. |
| mellé van, ki üszőt fogott. |
|
| Mint gólyafészek téli fán, |
| titkát ringatja ki a háború. |
|
|
| Hej-haj! fonyódi vár, szobám |
| olyan üres, hogy bátran vehetem |
| hasonlatnak hozzád hazám, |
| szegény, ki sorsod útját keresem. |
|
| Tört ajtó és csupasz falak. |
| Amott egy félig-telt, szennyes pohár. |
| Bár méreg lenne benne most, |
| most oly vígan fölhajtanám. |
|
| A tűzhely szétvert vascsikó. |
| A szent láng innen hova vándorolt? |
| s mint mérges fű, gyökért ereszt a folt. |
|
| Gyökért ereszt és szívemet |
| a vad burján tüskéje elfedi |
| és minden dobbanás megett |
| tövét új vércseppel öntözgeti. |
|
|
| Hej! fonyódi hegy, széles berek, |
| van-e még neked rejteked? |
| Tatárvár, szállás és a sok sziget |
| ott ring-e még a láp felett? |
|
| Mint hajdanán, fogadd be néped |
| bivalyfullasztó, barna láp. |
| Csikásztanyáid zsúpjai alatt |
|
| Elülni készül, jaj! de most hová? |
| Jégsíptól zeng a nádsövény |
| s a téli szél, mint haltépő madár |
| ott őrjöng cirmos üstökén. |
|
|
|
Egy csatatér árnyékából*
| Ez a reggel olyan bánatos. |
| A hó csipkéje egy latyak. |
|
| Az udvar oly kihalt s az égből |
| elillant, mint a tört üvegből |
|
| S ha jő is, itt nem fog tavaszba |
| az ág s a szétperdült magok |
| nem szöknek illatos ruhába |
|
| Hiába állsz majd hegedűddel |
| Nem ismernek vidám dalodra |
|
| És nem lelik a fát s a házat, |
| melyen ott állt a tört kerék, |
| kikölt vagy harminc nemzedék. |
|
| mint dúlt honára megtért hadnép, |
| mely dühvel veri az eget: |
|
| – Hol vannak hát a házaink? – és |
| a kócsag tudja csak csupán. |
| Háromszáz év tudása fénylik |
|
| – Itt Kéka állt, tömör toronnyal. – |
| Most róla sóhajt a kökény, |
| sorsát, mit kékre szítt a fény. |
|
| – És ingóláp lett Ács és Sári. – |
| ott sóhajtoznak, mint a békák |
|
| Ezüst madár, most nézz miránk is! |
| Ne hajtogasd a múlt szavát. |
| Tíz egymást szólító faludból, |
| megint tíz üres néz reád. |
|
| És Baglyason, fönt egyre tart még, |
| még zeng a marcali csata. |
| Nem borától, ámde drága vértől |
| piroslik kék berked tava. |
|
| Repülj hát innen nádi tündér. |
| E táj már nem a te hazád. |
| Ezüst testednek rakjál máshol, |
| tavasz-vidéken szép tanyát. |
|
Ajánlás
| Kócsag, ha egykor visszatérnél, |
| féllábra állva, szállj ide. |
| Aszott pusztában ezüst kútként |
| legyél e tűnt világ jele. |
|
|
|
Való és ábránd*
|
Minékünk nem volt gyarmatunk. |
| Hazánk is alig. Ámde vármegyénk |
| s a hon helyett ölelt egy vad vidék. |
|
| Mit más bejárt, mi álmodtuk csupán. |
|
Csacsin kocogtunk hegyesen |
| a nagy hajók bölcs vásznai után. |
|
|
Egy hajdúbot, vagy díszsüveg |
| nagyobb volt nálunk, mint az öt világ. |
|
Lenéztünk tengert és zsidót |
| s nyafogva ettük meg a datolyát. |
|
|
Ültünk kopott szobák ölén. |
| Dicsértük azt, ki húsz fürjet lelőtt: |
| munkát ki látott kora délelőtt? – |
|
| más néphez mérte sorsunk és agyát, |
|
füstölve így szóltunk neki: |
| – Hagyjuk pajtás a filozófiát. |
|
|
Nem volt minékünk gyarmatunk. |
| Hazánk is alig, ámde vármegyénk |
|
vagy hatvanhárom kiskirály |
| tündöklő hírét hordta szerteszét. |
|
|
És volt egünk. Külön egünk! |
| De alig volt pár igaz ideánk. |
|
Még jó, hogy voltak angyalok, |
| kik hárfadallal vigyáztak reánk. |
|
|
A jók s a nép lesték e dalt. |
| Szívükben tágult, nőtt egy szebb világ. |
|
Harminc pásztor, harminc huszár |
| hozta és vállukon hajlott az ág. |
|
| Alatta szentség volt a becsület |
|
és virradt minden emberarc, |
| mint nap, ha kél, s lapult a szürkület. |
|
|
Így élek már
| Ma már van házam és van ágyam is. |
| Ehetem reggel, délben, este. |
| A sok hányódó nap után megint |
| az ágyúszó altat heverve. |
|
| A szalmánál, bizony, csak jobb az ágy |
| s a téli hónál jobb a párna. |
| Szétdúlt házából aki menekül, |
| az életet de másképp látja. |
|
| Elég már néki krumpli és kenyér |
| és néha egy-egy csendes reggel. |
| Örül, ha békén vághatja fáját |
| s kibékül éggel, emberekkel. |
|
| Ily bölccsé érlelt, lám, a háború! |
| És lassan egy szál ingre kopva, |
| reszketve állok, mint az angyal áll |
| az égi csillagos kapukba. |
|
|
Hogy hittem én*
| Mindenki szorgos és aszal. |
| a nénike, mint hű kuvasz. |
|
| Szidja a hangyát, kukacot |
| és sebtiben ugrik, hajol, |
| lerúg egy szilvát valahol. |
|
| serkentve áll az asztalon. |
|
| Az ég sem hallott még ilyent. |
| Tyúkért, libáért száll a szó |
| az esti csendes harangszó. |
|
| mint bicsaklott láb, úgy dagad. |
| Nem olyan szégyen már a nincs |
| a nagy-portás tetők alatt. |
|
| Fehér húst mér a lápi rét. |
| Fészket kutat a nád között |
| a felserkent szegény vidék. |
|
| S az ember mégse közelebb, |
| egymástól távolabbra jut. |
| Jánost most csapja be a Pál: |
| – Nem arra visz, komám, az út. |
|
| Ott fészkel ám a sok kacsa… – |
|
| Egykor de másképp hittem én |
| a szegénység derűs honát. |
| Bizony másképp mesélte ezt |
| Ferenc páter, a szent barát. |
|
| S hogy hittem én a büszke tant! |
| És hirdettem, hogy általa |
| a földre jön a hamvas ég. |
| Fölénk hajol, mint szilvafa. |
|
| Ma már tudom, az angyal fönt |
| s a földön csak ember lakik. |
| s kevés hozzá a kis ladik. |
|
|
Még árvább
| Deres a kancsó és fehér a fal. |
| Kövéről fényes jel az égre int. |
| A padra gyertyás árnyak hajlanak |
| s az ablakon galambok szárnya ring. |
| Jellel és lánggal terhes a világ. |
| Nézem az oltár dermedt Jézusát. |
|
| Ollóval vágott szalmákon remeg. |
| Körötte színes, apró Betlehem. |
| S mint hóba-ejtett déli idegen |
| fagyott arcával sír a szerecsen. |
|
| Alattuk, mélyen, tizenkét halász |
| – akár a régi, nagy apostolok – |
| merész reménnyel most a jégre szállt, |
| s nem is láthatják már a templomot… |
| A plébános kinyitva könyveit, |
| a hét-halas csodán elmélkedik… |
|
| A betlehemi bánatos teve, |
| remegve néz le Jézus testire |
| s e dermedt magyar bibliai kép, |
| még árvább, mint a haldokló vidék. |
|
|
Iskolám falára*
| Az iskolát most látom nagynak én. |
| Hol egykor úgy kínoztak engem, |
| nagy, sárga, vén falán fáradt szemem |
| most egyre-másra rajt felejtem. |
|
| Mint égi ablak egyre-egyre nő. |
| Majd oszlopos csarnoknak látom. |
| Kihalt honom fölött te légy a jel |
| e fegyverdúlta déli tájon. |
|
| Te légy a jel és ódon könyveid |
| és szobraid nemes vonása, |
| mint szemre fény és szívre édes ír, |
| úgy hulljon házunk asztalára. |
|
| Vén hársfasor alléja most vezess. |
| Legyél a félig-vaknak rácsa. |
| Ne hulljon mélybe s légy a rabnak is |
| mézhomlokú jó porkolábja. |
|
| Vezesd e sárga, vén falak közé, |
| melyek szemében egyre nőnek. |
| Ágyutlan váraink, vén iskolák, |
| ti vagytok szárnyai jövőnknek! |
|
| Mint hajdúk hajdanán, sáncok ölén, |
| szorítva kardjuk s bibliájuk, |
| úgy légy nekünk tudás, szívünkrenőtt |
| szabadon választott királyunk. |
|
|
Az emberekhez*
|
József Attila emlékének
| Rendezni s gyúrni kéne már, |
| a dolgainkat rendezni bizony. |
| Találkozni, mint a folyók |
| egy tündöklő nagy eszmei síkon, |
|
| de ívelő párája mind lehull |
| majd új esők hűs szárnya szabadul. |
|
| Eszméből hadd szökjön anyag |
| s valóra-váljék már a gondolat, |
| mely század éve süpped el |
| a nagy mocsár vad indái alatt. |
|
| Jöjjön a búvár és halász. |
| Iszapból kincsünk merje már elő! |
| Jöjjön a mérnök és a gép, |
| úgy kéne már a zsenge legelő, |
|
| a tiszta rét, hol szabadon |
| fölmérheti dús terveit a szem, |
| hol lábunk nem köti a gaz, |
| s nyomunkban majd acélos rend terem. |
|
| az eszmék s népek közt az egy utat, |
| ez őrült bolygón igazra mutat. |
|
|
|