A Dorottya háza mellett^*

1 Tudod, mi az, hogy környezet? Ha nem, hát olvasd versemet, s valót találsz minden során, mint díszt a lepke hímporán.   2 Ez itt az inasiskola. Szinte megroggyan vén fala, és összeépült már vele a szomszéd kastély teteje, hol hajdan Múzsa furulyált, s fogadták fényes Karnevált. Ma is, ha holdas este van, cincogva, majd meg hangosan, hallod, mint zeng a bál dala, s a vén kastély empire fala ábrándosan a mennyre néz, hol felhő-fodron ül Vitéz, s játékos, kedves szelleme a parkba libben, mint zene.   3 Balról laknak a jó papok. Élnek dús égi abrakon, de inkább sültön és boron. Ruhájuk olyan, mint korom, s arcukba pulykaszín vegyül, ha néha labda átrepül, s szegény inaskánk sírdogál, játéka vissza sose száll.   4 Mert kert van ott és drága fák. Szemezgetik szűz apácák, s a rózsák közt úgy lengenek, mint lepkeszárny vagy fellegek… Ily kertben élni, jaj, de szép! De nézz odébb és más a kép! A kastély és torony között megannyi rosszulöltözött hentes, kádár, kovácsinas izzik sűrűn, mint rozsdavas. Arcuk sápadt, körmük kopott, agyukra munka köt bogot, s hol vagytok, tollas szép szavak felkölteni, kik alszanak? De a fodrászlányok haja, mint porcelántál pamacsa, úgy illatoz s csípőjük ring, gyümölcsükön sok szem kering. Tarkább már ennél nincs bazár, mit udvarunk magábazár.   5 Én három évet éltem itt, csiszolva sok legény eszit. Szagolva jól kevert csirízt. Ismerve minden földi ízt.   6 A vers volt csak a zöld bokor, hogy nem takart el sárga por, s nem lettem csont e Szaharán. Kivitt a könyves karaván! Byron és Dante, mint sziget vettek berkükbe engemet. És Berzsenyi, az ős rokon, velem sétált e dombokon. S ti tengert járó angolok, hálával rátok gondolok, mert Shakespeare lelke, mint galamb búgott fölöttem, mint a lant. S ki itt járt árván hajdanán, mint példa állt a kert zugán, s fülembe zengve jóslata, szárnyat kapott az  Iskola; s míg szállt a szárnyas épület, szórván a csillagbetűket Somogynak hányódó egén, Vitéz vezette könnyedén!   7 S ki itt jártam az elemit, a  Gondolat  szárnyalva vitt, s miként az eszme mestere törtem az égő cél fele. De most, hogy egyre itt vagyok, s izmomban három év ragyog, mint rossz színész az arcokat, úgy faggatom e padokat: mi lesz velem? mi lesz velünk? Hová siet az életünk? Örökre itt, vagy egykoron, mint fecske, szállunk szabadon, s az érdem márvány homlokán még fészket rakhatunk talán? Mert fogynak lám a téreink, és száguldó-legényeink, és omlanak a véghelyek, zászlóink itt-ott lengenek. Segítsetek, egy lélek esd, kit omló porba zárt a test!   8 A templom és kastély közén sötét kétség borul fölém. Odva süket és fénytelen, állok sután, reménytelen. – Torony, küldj zengő szárnyakat! – szólnék, de nyelvem elakad. Szívem és lábam nehezül, csizmámban mázsás ólom ül. S az ég kemény, a láp puha! De zeng az égi furulya, s kit tenni hív, az indul már. Sorsa babér, vagy mély hínár.