| Nem tarthat tőled senki távol. |
| Csapkodva ott lobogsz fölöttem, |
| mint a legtisztább gondolat. |
|
| A mérce lettél, dús aranyból |
| mérték és egyetlen keret. |
|
|
| Hajók járnak az ablakom előtt. |
| Vitorlájuk nagy pilleként suhan. |
| Egyikkel egyszer elmegyek, tudom, |
| s a kék víz nem mutatja meg utam. |
|
| Mert cinkosom régtől a tó s a nád. |
| Bőgőjük, sípjuk lágyan csalogat. |
| A pákász már sarlózza fekhelyem, |
| s a hold ígér elbűvölt lányokat. |
|
| Suhanj, hajóm s mint kék hegyet a rom, |
| idézze tornyom hajdani helyem! |
| A verseim és Eszter jó szívét |
| kedves anyám kezébe fektetem. |
|
|
| Barátaim, ha egykor kérditek, |
| ki volt e lány, kit nagyon szeretek, |
| elmondom néktek, hogy innen való, |
| hol hermelint von dombokra a hó, |
| s a tó, berek és nádasok hona |
| elrejtett álmok titkos otthona. |
|
| A legnagyobbak itt a piktorok! |
| A tájunk lelke rajtuk átcsorog, |
| s a szép borától részegült kezük |
| szárnnyá hasadva, elrepül velük. |
| De őhozzá, mi félig is vezet, |
| színekbe vinni gyenge az ecset. |
|
|
|
Rippl-Rónai emlékének
| Hozzád elhoztam volna őt. |
| Dombok közé, festő-tanyádra, |
| pasztellek földi mestere, |
| lila felhők rég-holt barátja. |
|
| a lágy kékben lüktető eret |
| megejtvén a négyszögű teret. |
|
| De alszol rég a fák tövén. |
| Róla képet nem festesz nekem. |
| szép arca nélkül tengetem. |
|
| Mert elhagy engem, mint madár. |
| A babér csak ritka-árnyú fa. |
|
| Rózsáló arca, lágy nyaka, |
| képedről vigasztalt volna még. |
| árván tündöklik majd a vég. |
|
|
| Az őszi háború bömbölve csépel. |
|
Szüretjén vér és könny csurog. |
| Felajzott vággyal, izzó szenvedéllyel |
|
száguld a megveszett tulok. |
|
| A nagyvilág szarvát, patáját lesve, |
|
nem látja, hallja, mint fogyunk. |
| Úgy hittük, mi vagyunk az Isten terve, |
|
s bűn nélkül már mi sem vagyunk… |
|
| Hogy el ne vesszek, tán az ég kegyelme |
|
küldött szüretre énnekem, |
| te legszebbik leány, az életembe. |
|
| Láng és felperzselt húsok illatában |
|
mélyül e megszentelt szüret. |
| Az én szőlőm te vagy s az őszi tájban |
|
borunknak verme kis füzet, |
|
| hol fürtjeink mind tüzesebbre érnek! |
|
Úgy hajlunk össze, mint lugas, |
| és eggyé-indáznak a múló évek. |
|
| A századok lemossák majd a vért és |
|
ki látja, mily őszben fogant? |
| Diónk alá ül a csendes megértés |
|
s lábunknál márvány lesz a hant. |
|
|
|